Beérkezett pályázatok

OLVASÓI SZAVAZAT

Ön is szavazhat emailben kedvenc szerzőjére / illetve általa írt műre!

Egy olvasó 1 műre / szerzőre szavazhat.

Email: mecslaszlotarsasag@gmail.com

Szerdahelyi Török Miklós

A hóhér halála

Szatmár megyében hideg volt ez a tél és bőven jutott a hóból is. Mérgelődött a birtokos a kemény tél miatt, de János, a belső férfi cseléd megnyugtatta:

-Nem baj ez báró úr, mert a vastag hótakaró megvédi az őszi vetéseket a nagy hidegtől. Tavaly úgyis sok volt a pocok. Most a hóolvadáskor meggyérülnek ezek is.

Zavarta a gazdát, hogy már három éve irányította a birtokait, de a gazdálkodáshoz ezek az öt éve felszabadított jobbágyok még mindig jobban értenek.

Nem szerették a környékbeli emberek Gyula bárót, a háta mögött Jakabnak hívták és csak véres kezű hóhérként emlegették.

A nagygéciek két éve, a szabadságharc leverése utáni évben hallottak először arról, hogy a Majláth család eladja a kisgéci kastélyt, és a környékbeli negyven ezer hold földnek is új birtokosa lesz, egészen Kisszekeresig. Igazán akkor döbbentek meg, amikor kiderült, a szabadságharc véres kezű megtorlója, Haynau tábornok lesz a hatalmas birtok ura. Féltek, hiszen ők is befogadtak, bujtattak 48-as menekült honvédeket. Több egykori honvéd telepedett le, az elesett bajtársak özvegyeit segítve, új családot alapítva, így megmenekülve a kötelező besorozástól és a súlyosabb büntetésektől. A sokat látott öregek gyorsan segítettek a fiataloknak, megegyeztek a papokkal, hogy a plébániákon lévő anyakönyvekkel megegyező nevet és származást adnak minden menekültnek. Mire Haynau megérkezett a szatmári birtokaira, már minden a rendes kerékvágásban működött.

Vagy mégsem?

’48 márciusának végén a Batthyány kormány még az áprilisi törvények előtt kihirdette a jobbágy felszabadítást. Ide Szatmárba csak április végén jutottak el a hivatalos hírek, a  Majláth család birtokain azóta a jobbágytelek nélküli zsellérek végezték a munkák nagy részét, de alkalmaztak cselédeket is. Amikor Haynau megérkezett az évvége felé, a zsellérek nagy része máshova akart elszegődni éves komencióra. Találtak volna új helyet, mert a szabadságharc alatt megfogyott a férfikéz minden gazdaságban. A Majláth család gazdatisztje elszegődött Szatmár városához közelebbi birtokra, hívta a legjobb zselléreket is maga után. Az új földesúr először a kulcsárját bízta meg, hogy legalább az állatok gondozására maradjon elegendő család. Azonban rohamosan közeledett a tavaszi munkák ideje. Végül tudomásul kellett vennie a nyugdíjas tábornoknak, hogy az éves zsellérek dupla bérért szegődtek hozzá. A nyári aratási időszakban háromszoros napszámbért kellett fizetni az idénymunkában dolgozó cselédeknek.

Hiába volt nagy a birtok, nem hozott annyi jövedelmet, amennyire a bresciai hiéna számított.

Újdonság volt az is neki, hogy borjárandóság tartozik a zsellérek komenciójához. Természetesen szó sem volt tokaji borról, a kulcsár javaslatára az Alföldre utazott bort venni. Hajósra vetődött, olyan jó kapcsolatokat alakított ki a helyi svábokkal, hogy eztán mindig itt vette a bort, sőt még egy kisebb birtokot is vásárolt.

A szomszédos pincefaluban, Nemesnádudvaron is kóstolgatta a bort. Itt nem svábok laktak, hanem frankománok, akik nem szívlelték a táborszernagyot. Tudták róla, hogy Vilmos hesseni gróf törvénytelen kapcsolatából született, az anyja pedig Rebecca Ritter egy zsidó patikus lánya volt. Ezt borozgatás közben még megbocsátották volna neki a nádudvari vincellérek, hiszen tudták, hogy a későbbi választófejedelemnek több mint negyven balkézről jött gyermeke volt, igaz mindről gálánsan gondoskodott. Így egyengette Rebecca hetedik, legkisebb gyermekének sorsát is, katonai iskolába íratta Julius von Haynaut. Itt a nevelés és a kiképzés alatt nehéz sorsa volt, mert a kiképzői és a társai végig éreztették vele, hogy zabigyerek. Kiképzésének végén az osztrák hadseregbe állt, harcolt a franciák ellen. A frankománok  nem tudták megbocsátani neki, hogy a durva, önfejű tiszt a gyanú szerint 1812-ben három tiszttársát is elárulta a franciáknak.

A hajósiak befogadták, mert jó vevőjük volt és sokat tudott inni. Az iddogálás első két órájában még kötekedett és panaszkodott, ilyenkor nem szabadott neki ellentmondani. Aztán következett két-három óra, amikor ivászat közben szívesen mesélt és dicsekedett. Ekkor beszélt arról, hogy Temesváron nem jött ki a tiszttársaival, 1847-ben nyugdíjazták. Amikor az észak-itáliai felkelések fellobbantak, Grácból azonnal Bécsbe utazott és szolgálatra jelentkezett. Kinevezték Itáliába. Rendet akart tenni, mert az olasz felkelők a kórházakban lévő osztrák sebesült katonákat megölték. Bosszút állt értük, a sebesültek elárulóit és a gyilkosokat is felakasztatta. Azt ugyan elhallgatta, hogy az olasz előkelő családok férfijait megbotoztatta. Viszont azt állította, hogy a nők levetkőztetése és botoztatása elöljárójának, Radetzky tábornoknak a kezdeményezése volt. De azt tagadta, amit egy engedékenyebb pillanatában egy vándor nótárius mert a szemére hányni: a megbotoztatott olasz nők véres hátát ecetes ruhával töröltette le és utána még az ecetet is megfizettette velük. 

A tivornyázások ötödik-hatodik órájában a báró szemei megüvegesedtek, beszélni már alig tudott, érthetetlen makogás jött ki a száján, ekkor már szeretett egyedül inni, majd ezután elaludt. Ilyenkor mondták a hajósiak: no a Hajnó elpilledt.

A kisgéci kastélyba hozta magával a lányát Clotilde-t is. Kellett a női kéz a házhoz. A lány szép volt, örökölte anyja, és zsidó nagyanyja szépségét is. A tábornok vitte magával a szomszéd birtokokra bemutatni és meghívatta lányát a farsangban minden környékbeli bálra. A helyi legények csodálták is, hiszen három vármegye legszebb lánya volt és bőkezű hozomány is várt rá, hiszen egyedüli örökös volt. A helyi nemes ifjak megtáncoltatták ahogy illik, társalogtak vele németül, de egyetlen magyar legény sem volt, aki megkérte volna az aradi tábornokok hóhérja lányának a kezét. Pedig Clotilde kellemesen csalódott Szatmárban. Szép volt a kisgéci kastély, erdő vette körül, egy árnyas erdei alle vezetett a kastélyhoz. Egy-két szomszédos birtokos fia intelligensen, franciául is társalkodott vele, de udvarolni egy sem akart. Azért akadt városi, nadrágos ifjú Szatmáron, aki közelebbről megismerkedett volna a lánnyal, hencegtek is vele, de nem jött össze semmi. Amikor emiatt ugratták őket a barátaik, csak annyit mondtak, hogy a vastag púder nélkül látszott a bárókisasszonyon, hogy nem egy húsz éves fruska.

A birtok nem hozott annyi jövedelmet, amire számított a tábornok. A szatmáriak ezt abból is sejthették, hogy amikor a városban járt a báró, a lovainak mindig a legolcsóbb szénából vásárolt.

’52 december elején a báró ismét Hajósra indult, hogy karácsonyra és az egész télre megvásárolja a bort. Két hosszú szekérre rakták fel a nyolc hordót, a plébániánál is megálltak, feltették a plébános két gönci hordóját, mert a mise bor felét a kisgéci birtok állta. A fogatok elindultak, a tábornok könnyű hintójával előre ment. Két nap alatt Hajósra érkeztek, a pince tulajdonosok már várták a vevőt. A fogatok csak két nap múlva érkeznek meg, addig van idő a borok kiválasztására és megvételére. Már délután kezdték kóstoltatni a vevőt. A tábornok válogatott, majd a negyedik pincénél már panaszkodni és mesélni kezdett:

-Nem én rendeltem el a kemény megtorlást a magyarok ellen. Engem ’49 májusában csak segédtisztnek akartak kinevezni Welden tábornok mellé, de amikor megtudta mi a feladatunk, akkor inkább lemondott. Még augusztusban is olyan üzenetet kaptam az uralkodótól, hogy keményen meg kell büntetni a magyarokat. Aztán én lettem a bűnbak, ’50-ben leváltottak, nyugdíjaztak, jutalmul azért kétszázezer pengő forintot kaptam.

Beszéd közben elnehezült a feje, vicsorgatta a fogait, a halántékát nyomogatta: - tudjátok a fejgörcseim!

Atán elaludt, már a szomszéd pincébe sem mentek át. A hajósiak mondták is: a Hajnót megviselte a hosszú utazás.

Most 1853. február végén Jánossal, a belső cseléddel a havazásról és a télről diskuráltak, amikor lovas érkezett az árnyas, olvadó hó fedte úton.

-Nézd meg János ki ez az idegen, az istálló körül lássátok el, ha ma nem megy tovább, akkor a lovász fiú mellett adjatok szállást neki – aztán ment is a pamlaghoz, az ebéd utáni alváshoz készült.

Még le sem dőlt, amikor jött Clotilde hogy ébressze, mert Bécsből jött levél. Ez ritka dolog volt, különösen az, hogy tábornok társaitól kapta.

A levélben az állt, hogy gondok vannak az itáliai frontokon, katonai tanácsot akarnak tőle kérni, jönne el Bécsbe.

Válaszolt a levélre, jelezte, hogy tíz napba is beletelhet, hogy a birtok ügyeit úgy el tudja rendezni, hogy több hétre is távol maradhasson. Hiszen jöttek a tavaszi munkák.

Március 13-án este érkezett bécsi szállására és jó hírek fogadták. Az észak-olasz frontokon változott a hadiszerencse, katonai sikereket ért el a császári hadsereg. Barátai mondták is, hogy másnap ünneplik a jó híreket és az újbóli találkozást is.

Március 14-én délután kezdték az ünneplést, sok régi katona társával találkozott és újak is voltak, akiket bemutattak neki. Sok bort, konyakot, abszintet és sört ittak. A fiatalabb tisztek csodálkoztak, hogy Haynau mennyit bír inni, hiába azok az alapozó hajósi évek…

Aztán egyszer csak elbizonytalanodott a lába és a feje is le-lebillent, elaludt.

Szállására vitték.

Másnap délután keresték, mert a megbeszélt találkozóra nem érkezett meg. Tisztszolgát szalajtottak érte, aki elhűlve érkezett vissza, mert halva találta.

Megdöbbenés lett úrrá a tábornokokon.

Gyorsfutárt küldtek a lányáért Szatmárba.

Megszervezték a temetést, a Graz melletti andritzi temetőben helyezték sírba ’53 március 17-én.

Közben a gyorsfutár a kisgéci kastélyba megérkezett. Clotilde megijedt, de nem volt ideje sírni, azonnal indult Bécsbe.

Március 19-én már Bécsben volt, kereste az apját. Mondták neki, hogy az apját eltemették… és akkor Clotilde elájult.

Gyorsan fellocsolták, ekkor elmondta, hogy apja sokat ivott, különösen akkor, hogyha fejgörcsei voltak. Ilyenkor előfordult, hogy egy napig, máskor két napig is csak feküdt, mint egy techalott, utána magához tért és két-három hónapig sem voltak fejgörcsei.

Azonnal egy gyorsjárású hintót kerítettek, de egy lovast előre küldtek Grazba, hogy a sírásókat szedjék össze.

Mikorra a hintóval Clotilde és a kísérő tisztek megérkeztek a temetőbe, arra a koporsót kiásták a sírból.

Felnyitották a koporsót, a bresciai hiéna, az aradi véres kezű hóhér halott volt.

A koporsó kemény tölgy belső fedelén véres kaparásnyomok voltak, a halott mind a tíz ujja csontig le volt kaparva…

… Haynau megbűnhődött mindazért, amit a magyarok ellen elkövetett!

Pacsirta daltól bagoly kurjantásig

Szép szeptemberi nyárutó volt ebben az évben, a vénasszonyok nyara melengette az Ingyen-domb dűlőiben a szőlők fürtjeit a falu felett. A fecskék még az istállók körül lebzseltek, bőven vadászhattak a legyekre, amúgy sem gyülekezhettek a villanydrótokon, mert a faluba még nem érkezett meg a vezetékes villany. Azért szeptember második felében csak rászálltak a sürgönyoszlopok közötti drótokra és kezdtek búcsút venni a kedves, lankás tájtól, amely a Kisalföld, az Alpokalja és a Hanság összecsókolózásánál az ígéret földje az itt élő embereknek.  

Ebben az évben is korán kezdődött a kampány a cukorgyárban, a Szeredi Mária-búcsú után azonnal indult a répafeldolgozási szezon. Tizenegy évvel a földosztás után a parasztok saját földjükön küszködve termelhették a cukorrépát, de már csökkent a kötelező beszolgáltatás. A téesz szervezések elől ügyesen ki tudtak bújni, ám szeptember közepén még nem szívesen szedték a répát, mert szép napos nyárutó volt, javában cukrosodott és hízott még a répa. Bár nagyon nem akartak megkésni a répahányás kezdésével, mert ez egy elhúzódó munka volt a beszállítással együtt, közben az őszi búzát is vetették és a kukoricatörésre végezni kellett. A gyenge talajok miatt sok kínlódással járt a répa termesztése, különösen ha a nyár aszályos volt. Mégis szerették a gazdák a répát, mert a kiszedés után, fejeléskor a megmaradt csira jó takarmány volt az állatoknak. Emellett még répafarkot és répaszelet visszatérítést is kaptak a cukorgyártól a leadott répamennyiség után, így a téli takarmánya megvolt az állatoknak. Márpedig itt minden portán volt tehén, hízott bika, anyakoca és lábasjószág a lovak és az ökrök mellett. A gazdák tudták a nyolcszáz éves leckét: a gabonát, takarmányt nem zsákban, hanem bőrben és szőrben kell eladni.

A szeptemberi feldolgozás idén is úgy indulhatott el, hogy az egykori Eszterházy-birtokon létesült állami gazdasági területeken kezdték meg a répa kiszedését. Ezekről a földekről az újra működő kisvasút csilléivel szállították be a répát. Ezek a területek maradtak a novemberi betakarítás végére is, mert a sáros, fagyos őszben és télben is tudtak kisvasúttal szállítani.

A cukorgyári munkások örültek a feldolgozási szezon korai kezdésének, mert egy kicsit jobban lehetett ilyenkor keresni. Igaz, szeptembertől februárig egyetlen szabadnap sem volt, folyamatosan dolgoztak három műszakban advent idején, szenteste, újévkor, hóban-fagyban.

Jóskának is, a gyakorlott gyári munkásnak szeptember elején szólt Péter a művezető, hogy ismét a mészkemencénél lesz, végig az üzem alatt.

-Új csoportvezetőtök lesz, a Béla. Visszakerül a termelésbe, a mi műszakunkba lett beosztva – jelezte előre a művezető, mert tudott az évekkel ezelőtti dolgokról.

Ennek nem örült Jóska, de ennek hosszú története van, évekkel korábban, még ’52-ben kezdődött. A megerősödött kommunista rendszer úgy gondolta, hogy megbízható munkás káderekre van szükség a minisztériumokban is. A szervező funkcionáriusok eljutottak a legjobb cukorgyárba is, ide Sopron megyébe. A gyár vezetői a kis faluban együtt éltek a dolgozókkal, gyerekeik egy iskolába jártak a munkások gyerekeivel, mindenkiről tudtak mindent. Tudták kire milyen feladatot lehet bízni, kit érdemes taníttatni és kinek milyen az otthoni családi élete. A helyi pártgyűlésen nem tudtak olyan párttagot javasolni, aki vállalta volna a Pestre költözést és alkalmas lett volna a feladatra. Ekkor gondoltak Jóskára, a megbízható, szorgalmas munkásra. Jóska hadirokkant volt, a második világháborúban szakaszvezetőként sebesült meg, a jobb tenyerét csonkolta a repeszgránát, két ujját tudták megmenteni. Amikor behívatták a fővárosi elvtársak elé és elmondták, hogy milyen feladatra szeretnék jelölni, Jóska nagyon megijedt. Még szerencse, hogy ott voltak a helyi vezetők, akikről úgy gondolta, hogy nem akarnak neki rosszat.

Vagy őket is sarokba szorították?

Nem mert nemet mondani, mert ebben a korszakban ilyen esetekben nem volt szokás nemet mondani.

- No, menj csak haza Jóska, beszéld meg az asszonnyal – segítette ki egyik gyerekkori barátja, a főkönyvelő.

Jóska megkönnyebbült, nagy kő esett le a szívéről, de tudta, hogy otthon sem lesz könnyű.

- Anyjok, baj van, Pestre akarnak küldeni a pénzügyminisztériumba dolgozni.

- Téged? Hiszen még az itthoni pénzeket is én rendezem. Tudod, hogy építkezni kellene, mert itt már alig férünk el a vásártéri házban.

Ami igaz volt, hiszen az egyszoba-konyhás-kamrás tornácos házban ott laktak a szülők a legkisebb lánnyal, Jóska idősebb húga ötödmagával és Jóska is negyedmagával.

Miközben beszélgettek, megjött Jóska apja a munkából, a győri úti vasúti őrházban szolgált bakterként.

-Hát, fiam ti tudjátok, igaz, hogy tizenketten vagyunk most, de ott van az apósod, ott vannak a földek, sok a beszolgáltatás, segítened kell őket is.

Este, lefekvés után Jóskához odabújt a felesége:

- Azt hiszem, jön a harmadik gyerek, februárra meglesz.

Másnap nem sokat magyarázkodott a pestieknek, akik még győzködték egy kicsit, de a végén már káromkodtak, azonban nem kellett üres kézzel elmenniük. A gyárban hamar elterjedt a híre, hogy Jóska nemet mondott. Egy párttag, Béla önként jelentkezett, sőt még kissé sértődött is volt, hogy nem gondoltak rá előbb.

Ezután nem sokat tudtak Béláról. Az a hír járta, hogy a minisztériumban felkészítették arra, hogy a szakérettségit szerezze meg, de a gyorstalpalós nyolc osztályt sem tudta elvégezni. Kínos volt a minisztériumban, áthelyezték Szombathelyre. Hogy mit is csinált itt, igazából az ’53 októberében derült ki. A cukorgyárban robbanás történt a kampány indulása után három héttel. Valahogy kézigránát keveredett a beszállított répa közé és a szeletelő gépeknél felrobbant, szerencsére nem sérült meg senki.

Azonnal szabotázsra gyanakodtak. Megérkeztek a rendőrök, majd az ávósok is. Minden embert elvittek, aki a répát szállító szalagok mellett dolgozott. Nagyrészüket egy nap után hazaengedték, a többieket Szombathelyre szállították a Bagolyvárba, az Állam Védelmi Hatóság parancsnokságára. A falubelijei ekkor találkoztak újra Bélával, aki a minisztériumból nagy zuhanással ide került verőlegénynek. Az egykori gyerekkori barátait minden teketória nélkül pofozta, ütötte. Béla úgy gondolta, ez a robbantás jó alkalom a bizonyításra, magasabb beosztásra vágyott, mint egy tiszthelyettes.  

-Majd én megmondom, kiket kell behozni a cukorgyárból, tudom kik lehetnek a szabotázs mögött – mondta Kerkesi századosnak.

Az ávósok ismét kiszálltak a cukorgyárba. A feketelistán a robbanás helyszínétől távol dolgozó emberek és olyan személyek is szerepeltek, akik abban a műszakban nem is voltak a gyár területén. Az üzem vezetői értetlenül álltak, de nem mertek ellentmondani. Kampány alatt ennyi begyakorlott embert nem tudnak hírtelen pótolni.

-A névsort Béla állította össze – súgta oda a főmérnöknek a parancsnok, egy alhadnagy.

Ekkor már értettek mindent.

Jóska is a beszállítottak között volt. Sok ismerőssel találkozott a fogdában, hiszen a robbanás ürügy volt a kuláknak kikiáltott gazdák begyűjtésére is. Amikor Jóskát kihallgatták, Béla őt is megütötte, de éppen akkor jött be Kerkesi százados, aki nem ellenezte a fizikai bántalmazásokat, ő sem volt különb a többieknél. ’56 után regényeket írt az októberi viharokról, persze elhallgatta ávós múltját. Most azonban félbeszakította a kihallgatást. Már négy napja folyt a vizsgálat, mire a százados rájött, hogy valami nem stimmel a répa rakodására szolgáló vasvillákkal.

-Nem a háztáji három vagy négyágú vellával rakják a répát a gyárban, hanem a nyolcágú gombos végűekkel, így a vella ága nem áll bele a répákba, de a gránát sem hullik ki az ágak között – magyarázta a századosnak Jóska. -Én nem voltam a rakodásnál, a mészkemencénél dolgoztam – mondta és mutatta a jobb kezén a rokkant két ujjat.

A százados nem egészen értette, ezért a gencsi parasztoktól hozatott be négyágú és sűrűágú gombos villát. Másnap a cukorgyáriakat hazaengedték, ezután már csak a gazdák megdolgozásával foglalkoztak, de sosem derült ki, szándékosan került-e a gránát a répa közé.

Most három évvel később, ’56 tavaszán Bélát újra a cukorgyárba helyezték, irodai munkát kapott. Mindenki úgy gondolta, hogy az ÁVH spiclijének érkezett az üzembe. Az igazgató jobbnak látta, ha kampány idején Béla nincs az iroda közelében, még elszólja magát valaki a rendszert kritikusan figyelő vezetők közül.

Így szeptember végén megkezdték a répafeldolgozási kampányt Jóska, Béla meg a többiek. Október közepéig nyugodtan folyt a munka, ekkor beköszöntött az esős idő, egyre sárosabb lett a répa, megnehezült a feldolgozás.

…aztán jöttek a rossz hírek is, először Pestről, majd innen Óvárról. 24-én, szerdán délután még csak azt mondták, hogy Pesten az egyetemisták tüntetnek, este már lövésekről is beszéltek. Nyugtalanság volt az üzemben, még a főkönyvelő is átjött a cukor padlásra, pedig ezt ritkán tette. Először ellenforradalomról harsogott a rádió, majd változott a hangnem. A péntek este répával beérkező gazdák arról beszéltek, hogy Óváron a határőrök a tüntető munkások és főiskolások közé lőttek, sok a halott, még száznál is több. A hírek és álhírek futótűzként terjedtek, az üzem vezetői próbálták a bizonytalanságot oldani. A nyugalom fenntartásában segített a parasztok önuralma, akik feszülten figyelték az eseményeket. Féltették a tíz éve kapott földeket és már arról is jöttek hírek, hogy teljesen eltörlik a kötelező beszolgáltatást. A szombat délutáni fuvarosok új híreket hoztak a Hanyból. Óváron a kórházban meglincselték a sebesült határőrtisztet, utána a tanácsházára menekült tiszteket is felakasztották.

- Már megint egymást marjuk, hát nem volt még elég a vér ennek a földnek? – kérdezte Jóska az egyszerű emberek bölcsességével, de nem vette észre, hogy Béla, a csoportvezető már jó ideje falfehér. Este tíz előtt megjött a váltás. Az éjszakai műszakra érkezők frissebb híreket hallottak az üzemben, mint a rádióból.

Vasárnap délután Béla nem jött be dolgozni, jelezték a műszakvezetőnek. Nem értették, hiszen a másfél hónap alatt megszokta a vasárnapi munkát. A délutánosok siettek haza, mert öt-hat óra alvás után jöhettek vissza dolgozni hétfőn reggel hatra. Béla reggelre sem jött be, de tíz óra körül megjelent a mészkemencénél. Az irodák felől jött, sántított, ahogy közelebb ért látszott, hogy kék-zöld az arca.

- Szombaton este, amikor hazafelé mentem, megtámadtak és összevertek. Szinte négykézláb vonszoltam magam haza. Bezárkóztam otthon, de aki be mert volna jönni hozzánk, annak annyi lett volna. A pisztolyom három tárral végig ott volt a kezem ügyében – mesélte el az elmúlt két nap történetét a közvetlen munkatársainak Béla. Hogy nyomatékot adjon szavainak, előhúzta zsebéből a pisztolyát. Mikor látta, hogy a többiek egyáltalán nem ijednek meg – hiszen nemcsak katonaviseltek, hanem frontot megjártak voltak valamennyien – akkor eltette a fegyvert és elsomfordált. Megvárta a műszakváltást, majd két óra után ismét felment az irodára, de még a sötétedés előtt négyóra után elment a gyárból.

Aztán többé hírét sem hallották…nem hiányzott senkinek.

A kampány folyamatosan ment a cukorgyárban, senki sem örült volna a leállásnak. A gyár újra fűtése sok időt vett volna igénybe, a gazdák is már kiszedték a répát, szerették volna mielőbb beszállítani feldolgozásra mielőtt, megfagy vagy elrohad.

Jóska délelőttös volt, három előtt ért haza, ebédelt és ment az állatokat ellátni. A tyúkok követték, tudták hogy egy marék búza eléjük lesz dobva, mihelyst az istálló ajtajához érnek. Az istállóban egy vöröstarka tehén kérődzött, először egy vesszőkosárból répaszeletet kapott, majd a széna után a kútról vizet vitt neki a gazda. Mire az itatással is végzett, arra megjelent az udvaron a legnagyobb gyerek, a kis Jóska. Nem volt túl vidám, mert most november közepén már újra járni kellett az iskolába. Most ért haza, nem is ebédelt, egyből jött ki az állatokhoz. Mindent jobban szeretett, mint az irkák lapozását. Már ugrott is le a répaszeletes gödörbe és lapátolta a sárgán érett szeletet a silingába, aztán segítette édesapjának bevinni az istállóba. Ez lesz a reggeli takarmánya Riskának. Közben elment Sopron felé a vonat, a négyhuszonnégyes füstjét erre felé hozta a szél.

Egy középkorú házaspár óvatosan, bizonytalan léptekkel közeledett a ház felé, az Eszterházy-állomásról jöhettek. A vasút közelében csak néhány ház volt, ennél a háznál láttak mozgást is. A diófa melletti kökény bokron még volt levél, ennek a takarásából figyelték a család mozgását. A szürkületben jött ki a háziasszony zséterrel a kezében, fejni készült, messziről is látszott hogy várandós. Próbált volna visszaküldeni a házba egy kislányt, aki menni még alig tudott, de a csípős idő ellenére nem mozdult a lépcsőről: - Majd Apucival menek be – mondta durcásan.

Az idegen pár feszült volt, de számukra bizalmat sugárzott, amit láttak. Legyőzve félelmüket odamerészkedtek a házhoz.

- Jó estét – köszöntek oda a családfőnek. – Mi újság a faluban? Megjelentek újra az ávósok? Ideértek már az oroszok? – minden óvatosságukat feladva, egy szuszra bökték ki feszültségük okát.

-Itt nem voltak tragédiák, itt mindenki tudta ki a gané ember, október előtt és október után is – mondta Jóska és fogadta a parolát. Nem lepődött meg a látogató döbbenetén, amikor az megérezte, hogy a felé nyújtott kéz csak két ujjból áll.

Közben Rozika végzett a fejéssel, a frissen gőzölgő tejet készült bevinni, most vette észre az idegeneket.

-Eltévedtek? Az állomás ott van ötven méterre!

A férfi kezdett magyarázkodni: - Pestről jöttünk, a határ felé mennénk, de Győrben az állomáson ismét láttunk ávósokat és orosz tankok álltak a tanácsháza előtt. Végig szólt a jegyünk, de nem mertünk bemenni Sopronig, nem tudjuk, ott mi lehet. A kalauz is azt mondta, hogy itt még biztosan átjutunk. Mutassák meg merre kell menni, mi indulnánk is.

-Most, sötétedés után? Hiszen nem ismerik az utat és véletlenül is bajuk eshet – mondta Rozika. – Aludjanak itt, majd reggel tovább indulnak.

Az idegenek őszintén szabadkoztak, látták a kis házon, hogy szoba-konyha az egész. Amikor beléptek a házba a konyhán találták magukat és még két kislány sürgölődött a sparhelt körül. A nagyobbik egy fakanállal forgatta a platnin a héjában sülő krumplikat, a kisebbik egy sámlin állt és ujjával bökdöste a kisebbeket: - ezt én eszem meg, ezt a legkisebbet is én eszem meg.

A háziasszony látta a vendégeken a bizonytalanságot: - Ne röstelkedjenek, ahol hat ember elfér, ott nyolcnak is lesz helye, hozunk be száraz szalmát, vastagon leterítjük, kényelmesebb lesz, mint a pesti matrac. A házaspár összenézett és ugyanazt gondolták: a pesti matracnál még ez a konyhakő is jobb lenne.

-Most kimegyünk szalmáért – mondta Jóska, ezt a vendég félreértette, azonnal készült ő is, akkor látta, hogy a legkisebb lány már az ajtóban van és fogja az apja kezét. Attól kezdve, hogy az apja hazaért, nem lehetett levakarni róla.

Az istállónál szólt Jóska a vendégnek, hogy ne menjen be, mert a Riska nem szívleli az idegeneket. Száraz, csörgő szalmát készítettek a kosárba, a vendég nem bírta ki, hogy ne nézzen be a tehénhez, látta a kétéves kislányt botorkálni a Riska hasa alatt. Amint a tehén megérezte az idegent, elbődülte magát. Nem rúgott, nem ugrált, vigyázott a gyerekre, de a szarván lévő kötéllel megemelte a jászlat. A vendég jobbnak látta kiiszkolni az istállóból.

Bent a házban már vacsoráztak, a héjában sült krumplihoz tej és aludttej is volt. A kislányok álmosak voltak, készültek lefeküdni.

A nagyfiú is fáradt volt, de még odasündörgött az apjához:

- A nagypapa szerzett biciklit a Makhúsz Janinak. Holnap iskola után elmennénk a rűtöki nagydombra biciklizni- bökte ki.

- Jól van fiam, de a lövei nagyerdőnél vigyázzatok! 

Ezután már csak a felnőttek maradtak fent.

A pestiek elmondták, hogy nem tettek semmi rosszat a forradalom alatt, nincs vaj a fülük mögött. A Corvin-köz közelében laktak és a férj saját autójával több sebesültet szállított be a kórházba. Amikor az oroszok bejöttek, figyelmeztette őket a házmester, hogy a szomszéd házból valaki szemet vetett az autójukra… és hát a sebesültek szállítása. Nehezen döntötték el, hogy elmennek nyugatra, csak most szánták rá magukat.

Aztán derűsebb dolgokról beszéltek: a házigazdák ötödik gyereküket várták. - No és mi lesz a neve? – Hát majd amikor megszületik, megszületik a neve is – mosolyogtak a szülők.

Csak a gyerekeknek volt nyugodt éjszakájuk.

Reggel korán keltek, a háziasszony a reggelit készítette, közben a vendégek pusmogtak valamit, aztán a férj előhúzott egy köteg százast a zsebéből:

- Eladtuk az autónkat, ezt a pénzt maguknak szánjuk, megérdemlik, maguknak nagyobb szükségük van rá – mondta a férfi.

Jóska nem nyúlt a pénzért, ezt látva a vendég az asztalra tette a köteget. A vendéglátók csak nézték - tavaly vettek fel ötezer forint kölcsönt, hogy ezt a házat felépíthessék. Most egyszerre ki lehetne fizetni a tartozást, de hát ők nem ezért segítettek.

Jóska törte meg a csendet: - Ilyen felfordulás után úgyis új pénzt fognak behozni – mondta – meg aztán még beválthatják az osztrákoknál is.

-De mi lesz magukkal, az öt gyerekkel? – kérdezte a vendég, miközben eltette a pénzt, megnyugodott, érezte, nem bántotta meg a háziakat.

-Isten majd megsegít bennünket – mondta Rozika, miközben a pestiek csodálkoztak: hát ide még nem jutott el az ateista népnevelés?

-Mindent meg fogunk oldani, dolgozni fogunk, dolgozni – pacsirta  daltól bagoly kurjantásig – mondta Jóska és sürgette a vendégeket, hogy indulni kell, mert hajnalodik.

A vasút mellett még egy darabig együtt mentek, itt megmutatta Jóska nekik az utat a Lés erdőn keresztül a határ felé.

- Ha helybelivel találkoznak, nyugodtan kérhetnek útbaigazítást –nyugtatta őket.

- De kik a helybeliek?

- Aki a földeken vagy az erdőn dolgozik, attól kérhetnek tanácsot, aki sunyin téblábol, azzal ne álljanak szóba és különösen a pénzüket ne lobogtassák. Az oroszok még nem értek ide, de az alvilági zsiványok már erre kószálnak – aztán kezet ráztak, csakúgy hétujjasan.

Jóska elindult a cukorgyár felé, azért még az összekapaszkodó pár után nézett, vajon találnak-e új hazát, találnak-e megnyugvást, milyen emlékeik maradnak 56-ról?

Az erdő szélére érve a pesti pár is megállt és a vasút mellett baktató Jóska után néztek, könny jelent meg a szemükben: vajon mi lesz ezekkel az egyszerű emberekkel, ennyi gyerekkel, mi vár rájuk ebben az országban?

Aztán szorongva tovább indultak saját bizonytalan jövőjük felé.

Ők már nem tudhatták meg, hogy Jóska és Rozika hét gyermeket, tizenhárom unokát nevelt fel és a dédunokák is sorba jöttek.

Megérték a harmadik évezredet.

Jóska kilencvenegyedik évén túl Teri lánya és Feri fia kezére borult végső fáradtságában, amikor egyik este fürdették.

Rozika egy hónappal a kilencvennegyedik születésnapja előtt pihent meg végleg, reggelizés közben a fotelban.   

Csendben, tiszta lelkiismerettel mentek el, ahogy éltek, dolgoztak…

                                                         …pacsirta daltól bagoly kurjantásig

RÓZSA ANETT

1. Kimondatlan maradt

És csak ült, üldögélt a kerti székben, messze elmerengve a gyermeki viháncolástól hangos, szürke lakótelepen. Féligszítt cigarettája, vörös rúzsa díszítésével lógott szájában. Egy pohárka Bourbon a kisasztalon várt a már rúzstalan, mentolos illattal átitatott ajkaira, hogy köztük elfolyhasson, majd enyhe megváltásként csurogjon le a torkán.

 Egy kósza gondolat; vajon hány ezer kalória várja a pohárban, hogy majd később ledolgozzák? Ezt aprócska bűntudat követi, de rögtön csordul rá egy újabb korty.  Az időjáráson töpreng, a múló időn. Amit egyik nap, nem is olyan régen még nyárnak hívott, pár nap múlva az ősz lábnyoma lesz, eltemetve magával a forró, nyári emlékeket.  Mire is tanította meg ezt a lányt, ez az elsuhanó pár hónap?

 A hálára. Arra, hogy végre kinyissa szemfedőjét, és mogyoróbarna szemei megláthassák, mi mindene is van valójában. Hosszú folyamat volt idáig eljutnia, szemeiben látszik a sok gyötrődés és küzdelem. Látom, most az ablakból figyelem őt.  Még nem megyek ki hozzá, csak csendben figyelem. Így látva őt, felidéződnek bennem a régmúlt szépségei, ahogyan a hasamon álomba szenderült, és én megvédtem, hogy a világ, problémáit nehogy vállaira tehesse. Alig volt két éves.

Így látva őt pedig eszembe jut, én tettem vállaira a mázsás problémákat, és szívére egy óriási sziklát kötöttem, amit talán élete végéig cipelnie kell majd.  Most pedig mindjárt felnő.

Talán ezért is nem megyek le hozzá, félnék a szemeibe nézni, és az összetört lelkébe tekinteni. Bár ő már nem láthat engem, ahogyan senki sem, immár két éve, és élete végéig erre már nem is kerülhet sor.

Csak figyelem, próbálom terelgetni, és reménykedem benne, hogy jobb ember lesz belőle, mint amilyen én valaha voltam.  Nem viszi majd el a pénz, és a hírnév, mert biztosan sikeres lesz, csak én sosem hittem benne igazán. Azt kell, hogy mondjam, büszke vagyok rá.  Rá, amilyen emberré már most vált, a teljesítményeire, a hibáira, amiket már belátott, és az erejére, amivel átvészelte a fájdalmakat. Ezért Édesanyjának is csak hálával tartozhatok, mert ő fogta, és még fogja most is a kezét, bármin is kell átesnie a lányának.  Sosem ismertem el, de ő a legcsodálatosabb nő, és egyben Édesanya, akivel valaha találkoztam, akivel együtt élhettem, akit a magam módján szerethettem.

Ez az az elismerés, amire mindketten vágytak, de sosem kaphatták meg Tőlem.  Ha már másért nem, de ezért még visszajönnék, hogy tudtukra adhassam, szeretem őket. Megfogjam a kislányom kezét, aki már nem is olyan kicsi, a szemeibe nézzek, és azt mondjam: Büszke vagyok rád Csillagom!

Ezért kell megfontolni a döntéseinket, és nem elhamarkodni.  Én elhamarkodtam akkor, amikor véget vetettem életemnek, nem gondoltam bele abba, hogy mekkora fájdalmat fogok okozni azoknak, akik az életemet jelentették, én pedig eldobtam őket magamtól. Ezért nem boldogít a pénz. Én az egész életemet úgy éltem, hogy minden a pénz körül forgott, majdan elvakított, elvette az eszem, mint a legolcsóbb alkoholok, és idekerültem. Néha az ablakból, máskor egy padról figyelem, ahogy a lányom éli az életét, hibákat követ el, sikereket ér el, sír, nevet, szerelmes lesz, de csak figyelni tudom. Nem adhatok neki tanácsokat, nem szólhatok bele az életébe, és nem járhatok utána, ki is az, akivel a napjait tölti, akiben megbízik, és már csak remélni tudom, hogy nem lesz része több csalódásban, mert nem fogom tudni átölelni, és letörölni a könnyeit. Ezért érzem azt, hogy még ha a mennyben is vagyok, de a pokolba kerültem, mert végig kell, hogy nézzem az ő szenvedését.

Nem vagyok itt egyedül. Rajtam kívül rengeteg, hasonló helyzetű Apa van itt, akinek ott kellett hagyniuk a családjukat.

 Ezzel talán tanítottunk is nekik valamit, fiainknak, lányainknak, hogy becsüljék meg az életet.  Merjenek nagyokat álmodni, és legyenek hálásak azért, amijük van, de ami a legfontosabb, legyen tiszta a szívük, mert csak így lehetnek képesek mindezt értékelni.  Szeretni csak akkor tudnak majd, ha a szívükből elengednek mindent, amik bennük gátlásokat kelt, hibákra mutat rá, hiányosságokat talál, és elégedetlenné tesz.  Amíg mindezek akadályozzák őket, sosem lesznek képesek igazán szeretni. 

A szerelem egy relatív fogalom. Sokak száméra egy férfi és egy nő közötti ritka kapcsolatot jelent, de számomra most már teljesen mást. Mostanra bánom, hogy nem voltam szerelmes az életbe, amit hajdan kaphattam, ezért igaz a mondás, miszerint a szerelem vak.  Nem tudtam értékelni az életet, és képtelenvoltam beleszerelmesedni a pillanatokba. Ez a képesség a legnagyobb érték, amivel egy ember az élete során rendelkezhet, ez teszi gazdaggá, és nem a pénz. Egyfajta lelki vagyon, mellyel ugyan fizetni nem képes a boltban, de csak ezzel élhet igazi, teljes életet. Az ember akkor igazán szerencsés, ha kicsit bolondnak születik, mert akkor a világ képtelen arra, hogy bántsa.  Mindenki hunyja le a szemét, és gondolja végig, Neki mit jelent a szerelem. Mind e közben már a lányom mellett ülök, és nézem őt. Nézem, ahogyan tollat ragad, és leírja ki nem mondott szavaimat. Megsimogatom jobb vállát, és adok egy puszit a homlokára.

Büszke vagyok.

II. Kimondom helyetted

Csodálatos nyári napra ébredtem, egy kósza napsugár sütött be ablakomon, ezzel felébresztve engem. Nem bántam a korai ébresztőt, melegséggel töltött el, és kedvet adott az íráshoz.

Megreggeliztem, majd töltöttem magamnak egy pohárka Bourbont, magamhoz fogtam zöldszínű, mentolos Marlbolomat, és a kert felé vettem az irányt. Leültem a kerti székbe, lehunytam szemeimet, és elmerengtem. Nemsokára kicsúszik kezeim közül a nyár, és minden visszakerül a régi kerékvágásba, a szeles ősz, és a hideg tél visszazavarja sötét vackába az embereket.

Egyetlen oka van, hogy kapott egy folytatást az előző kis történet, ez az ok pedig az őszinteség. Amikor még azokat a sorokat írtam, teljesen mások voltak a nézeteim, Édesapám halálával kapcsolatban, legyen Önöknek elég annyi, hogy Ő nem akart itt hagyni minket.

Innentől kezdve, az összes vádolást, hibáztatást hamisnak éreztem, és úgy gondolom, jár az Apukámnak még annyi, hogy valaki belássa végül, mi is történt körülötte, és még ha szavakba mindent nem is önthet, de a végeredmény tisztára moshatja. Nem akart öngyilkos lenni.

Mindvégig csak védett minket, a maga, sajnos buta módján, ugyanis hamar vitákba és konfliktusokba kerültünk, mert helytelenül próbálkozott, védeni akarásával megbántott minket, és paranoiás lelki-beteg emberekké váltunk.  Bíróság, pereskedések, gyermekelhelyezés, hosszan tartó, szomorú és vádaskodó telefonhívások, és sorolhatnám.

Nem könnyű ezekkel szembenézni egy felnőttnek sem, nemhogy egy gyereknek, emiatt talán túl gyorsan is kellett felnőnöm, amit megmondom őszintén a mai napig bánok. Itt emelném ki én is Édesanyámat, ahogyan szerintem Apa is tette volna, hogy megköszönjem neki mindazt az erőt, és bátorságot, amit ő folyamatosan képviselt. Most is felnézek rá, és ha csak fele ilyen jó anyuka lesz belőlem, mint amilyen Ő, már akkor sem panaszkodhatok, hiszen úgy is fantasztikus szülő lesz belőlem.

Azt mondják, minden okkal történik. Nos, amikor az emberrel sorozatosan csak rossz, tragikus dolgok történnek, ezt nem képes megérteni. Sorra jönnek az aggasztó kérdések: Miért? Miért pont Én? Miért pont velünk történnek ezek a dolgok? Nincs épp eszű magyarázat, csakis a beletörődés, és a remény aprócska sugara, ami minden nap segít felkelni az ágyból.

Ez a kis befejezés lényegesen rövidebbre sikerült, mint az előző alkotás, de ez nem véletlen.  Úgy gondolom, nincs szükség hosszas, nyálas, szomorú családi sztorikra, mert aki magáénak érzi történetemet, az ezek nélkül is magáénak fogja érezni, megnyugtatja, hogy nincs egyedül, és mások is kerülhetnek  hasonló helyzetbe. Mindig van egy másik út, de ha nincs, keresnünk kell. Ha nem talál meg minket a reményt reggelente, egyedül kell, hogy felkeljünk, és magunknak kell megkeresni. Nehéz, mindenképpen nehezebb, de nekünk biztosan ezt szánta a sors, és a kudarcokból később előnyt kovácsolhatunk.

Mindent, ami tőlem a történtek után telhetett, úgy gondolom, most megtettem,egy aprócska kő esett le a szívemről, és nyugodtabban fekszem le aludni. Nem könnyű elengedni valakit, akit szeretünk, aki a családtagunk, akinek a hasán aludtunk pici korodban. Aki miatt nem tolószékben éljük az életünket, mert még időben észrevett rajtunk egy betegséget, amire az orvosok képtelenek voltak (Köszönöm).  Nem könnyű, de tovább kell lépni, és fel a fejjel. Az emlékeinket senki sem veheti el tőlünk. Nekem megmaradtak a családi képek, videók, amiket esténként elővehetek, és igaz, könnyek közt, de mégis mosolyogva csodálhatom őket. Igen, volt egy Édesapám, és még most is van.

Még ha a fájdalmam igen, de a szeretetem sosem fog enyhülni iránta.

„Valamit el kell mondanom, ezzel még tartozom neked.

Köszönök mindent, amit értem tettél, s az elmúlt éveket.”

                                                                                             -  Hexina

IZSÁK VIKTÓRIA

A kő és a cica története

    A cica a kerítésen ült.

A szél összeborzolta cirmos bundáját, még is kitartóan figyelt, mintha őrzött volna valamit. Talán önmagát, de egyre csak telt az idő, s a szél is egyre vadabb lett, miközben a cica bizonytalanul lépett előre-hátra a kerítésen. Tétovázott, nem tudta merre menjen. Végül keserves nyávogásba fogott, csakhogy a viharban elveszett erőtlen hangja, mintha sose lett volna. A nagy sárga szempárból a kétségbeesés könnyei potyogtak.

   Leugrott a kerítésről. Senki se látta, senki se hallotta, majd bemenekült a fák közé. A hatalmas törzsű, mohás fák, akár égig érő matuzsálemek között, a nedves földben friss tappancs nyomok, ahogy a cica a Semmi-erdejében barangolt. Ott, ahol az állatok mind szellemeknek tűntek, nem voltak igaziak, csupán múló tünemények a szürke köd fogságába esve. Örök labirintus volt ez, az árva szíveknek, amelyeket komor érzések nehezítettek. Milyen nagy, milyen nagy – sóhajtott a cica, pedig csak elveszni könnyű az apró rengetegben. Monoton végtelennek ható útján egyszer csak megtorpant, szeme megvillant, és egészen eloszlott a köd körülötte. Először nem is tudta mi fogta meg benne. Körbe járta, megszemlélte, aztán leült melléje. S miként ott pihent, egyre több minden került szeme látóterébe. A ködfelhő fehér uszályának forgatagában másfelé evezett, míg a cica fülét hegyezni kezdte, ím, váratlanul meghallotta a Semmi-erdő hangjait. A lombok susogtak, röpképtelen madarak riadtan rikoltottak, kaparászás a fák kérgén, őzek félénk tipegése, nyuszik nesztelen ügetése, a füvek szomorú zizegése.

Majd a kő szavai

Ide sodorta hát az élet. Mesélt neki, merre járt, mi formálta.

• De az élet szép. – mondta a cicának.
• Hogy mondhatsz ilyet, hiszen te magad is egyedül vagy. Olyan óriási ez az erdő, mégis mindenki magányosan él benne.
• Az élet mindig szép. – mondta a cicának.
• Neked mi tetszik benne?

A kő felnevetett. Olyan nevetés volt ez, mikor inkább sírni lett volna kedve.

• Nem is tudom. Talán a káposztalepke. – felelt a kő, de mindketten tudták, hogy a hóvirágot kereste.
• Nekem a remény.
• Minek a reménye?

A cica szemei nagyra tágultak, és sárgán csillogtak.

• Hogy mindig szebb lehet.    

A kő mosolygott, s csak ennyit mondott: ugye hogy ugye?

    Aztán eljött az Ősz, hogy régi emlékekről meséljen. Nagy kabátban, vaskos bottal dalolt

aranybarna levélesőben, csupán arról mi volt. Közben a szél játszi könnyedséggel dudorászta még, s egy időben szórta szerteszét a múlt megsárgult darabjait, hogy az erdő lakói se feledjék, milyen nagyon szép a világ, hiszen a miénk. Emlék tengerek nőttek, emlékekbe fulladva ültek a kő, s a cica a Semmi-erdejének közepén. Vártak, míg megjött a zuhé. Könnycseppek csorogtak le a borús égről, le az ezerszínű levelek mindegyikén. Megsiratták a múltat, egymással megosztották bánatukat és ugyan szomorú percek teltek, akár szép, akár szívet tépő emlékeknek, melegség fogta el őket, amiért barátra leltek. Majd megérkezett a Tél havas köpenyben. Bársonyos takarót terített rájuk, hogy aludjanak, míg a múlt zenéje elcsitul. Mikor végre az erdő elpihent, a csönd lett az úr, és az idő komótos tik-takja is megállt. A fagyos hideg körbeszőtt minden élőt. Álomvilágba bújtatta őket, a valóság messzi peremétől. Mi maradt így hát?

    A remény hajnal sugara ébredt, tündér szárnyakon bederengte a vidéket. Meglepetéseket

akasztott a fákra, a Semmi-erdejét kicicomázta. A kő még szomorú – prüszkölt a cica az orrán maradt makacs hótól – de már mocorog.

• Mitől mocorogsz? – kérdezte.
• Még nem tudom. – felelte, mikor a hosszú fülű, kíváncsi nyúl szökdécselt feléjük.
• Kivel beszélgetsz? – faggatta a cicát.
• A kővel. – mondta megszeppenten.
• A kövek nem beszélnek. –döbbent meg a nyuszi.
• De ő igen. – bizonygatta hajthatatlanul.
• Butaság. – felelte a nyúl.

A cica szomorúan figyelte, ahogy elugrándozott mellette és hirtelen a bánat ellentmondást szított szívében, mely válaszért kiáltott szívében, mely válaszért kiáltott őbenne.

• A kövek tényleg beszélnek ugye? – pislogott elkeseredetten. A Szél finoman megcirógatta.
• A Földön minden lény beszél, de nem mindenki hallja meg mások szavait.
• Miért nem?
• Mi mindannyian mások vagyunk, mind mást és másokat hallunk – mondta.

A cica nyugodtan visszaballagott a kőhöz, s nyomban felugrott.

• Mi ez? Mi ez? Mi ez rajtad?
• Nem rajtam, hanem bennem van.
• És mi az?
• Valami jó.

Az a jó valami, pedig egyre csak növekedett. Vékony gyökerei szelíd kitartó odaadással fonták körbe a követ, s a virág karcsú teste előbukkant, majd óvatosan megmutatta hamvas szirmait, s aztán a boldogságban bóbiskoló hóvirág kedvese előtt meghajtotta szeretete virágait. Hol volt, már akkor a Semmi-erdeje? Elveszett, elkergette a szeretet. Így köszöntötte őket a Nyár, vidám madárkák felhőtlen éneke felett. A cica mosolyogva tért haza. Bundája tiszta, szíve szabad, s a sárga szempár újra remélt. Hosszú évek multán, megint fönt ült a kerítés fokán. „A világ mindig szép.” – emlékezett a kő szavaira. Elmerengett a környék viharvert látképében. A virágok új erővel hadakoztak, a kicsavart fák közt bokrok zöld levelei virítottak, ráébredt, hogy még szebb, mint valaha. Még sokkal, de sokkal szebb, mint ahogy ő azt valaha látta, ezért már jókedvűen bámészkodott, sütkérezett a Napon, és szüntelenül várta a következő vihart.

Óceán a kisteknősnek

   Milliónyi homokszemcse terült el a hőségben messze, s távol mindenütt. A Szél szórakozottan előrébb-hátrébb a dűnéket, mintha bárki észrevette volna, hogy eltűntek. Mintha bárki járt volna arra, kivéve a magányos teknősmamát. A végtelennek tűnő sivatagban pedig az őrült, buta, s vak szerelem tojása pihent, már hosszú-hosszú ideje.

   Az első reccsenések tompán haltak el a forró homokban, de mikor eltört, a boldogítónak hitt szerelem is megtört. A teknős mama arcán örömében mégis krokodilkönnyek hullottak. Bánatát elfeledtette a kis újszülött, hiszen melyik anya ne örülne, mikor épp megszületett életének értelme. Puha karmok bújtak ki a homokból. Alig dobogott benne az élet, s máris a reája váró útnak indult. A teknőspapa félszemmel a fiát, és a mamát figyelte, akinek könnyei érte potyogtak. A mamának jól állt a szomorúság. Megszelídült, elcsendesedett tőle, pont, ahogy a papa szerette. Mintha abban a mélységes mély tekintetben, a végtelen űrben csapdába esett volna a lenyűgözően szép, királykék szárnyú pillangó, a papától oly elérhetetlenül távol. Ezért hát, mikor sírt eleven lelkének finom tiszta kivetülése, ezer meg ezer törékeny pillangó hullt a porba hangtalanul, pont, ahogy a papa szerette.

   Először beszívta a rátarti homok, elégedetten kortyolgatta a fiatal hölgy szívét. Majd mikor már nem bírt elnyelni többet, fölötte bugyogtak a sós cseppek. Kis tócsát alkottak, aztán egyre-egyre nagyobbat, miben a kisteknős egyfolytában lubickolt. S egyszer csak tóvá szélesedett, ahová moszatok és algák költöztek, hínár szőnyeg nőtt az alján, ahol a kisteknős ficánkoló halakkal játszott bújócskát. Igazi óvoda nyílt a könnyek vizében. Ám a fiúcska gyermek lelke nagyon egyedül érezte magát. A papát szinte sose látta, mindig volt valami dolga. Mikor otthon maradt is csak a mamával volt elfoglalva, aki pedig folyton sírt. Így terebélyesedett szüntelenül a tó vize. S így is a kisteknős mennyiszer, de mennyiszer szóvá tette az ő búját-baját az ő édes, jó mamájának.

• Gyere velem játszani! – kérlelte.
• Nem lehet, kicsikém. Most nem.
• De hát miért nem? Folyton ezt mondod nekem.
• Ne törődj vele, csak menj szépen játszani, rendben?

A kisteknős rövid ideig hezitált, gyűjtögette a bátorságát.

• A papa miatt vagy szomorú ugye? – suttogta oly halkan, mintha csak lehelt volna, s már el is vesztek a szavak a forró levegőben. A mama vizslató szempárjában megtörtek a fények, félelem és bánat költözött nagyra nyílt szemébe. Csupán egy röpke pillanatig, míg szigorú tekintete mögé rejtette érzelmeit, az egyszerű kérdéstől felszakadó, örvényként magába nyelő vihart.
• Nem-nem. Semmi köze a papához. Majd később talán elmegyünk játszani.

   Csakhogy az évek teltek, s a játék minduntalan elmaradt, a Szél még sem hagyta magára. Hullámokat fújt a csöndes víztükörre, hogy velük kergetőzzön a mama teknőse, míg a kisfiú kinőtte a gyermekkorát, miként a víz tengerként hömpölygött már. Olyan hatalmassá vált, hogy maga a kamasz fiú se tudta hol kezdődik, s merre van a vége. Annyi élettel telt meg a tenger, hogy már-már kiszorították a mama szomorú könnycseppjeit, de így is a bánatos szeretetben talált otthont megannyi lény. Korallok tarka pázsitja terült el a fenéken, színpompás halak fodrozták úszóikkal a napsütötte tengervizet. Születtek itt teremtmények, mik hegynek tűntek a kisteknőshöz képest. Delfinek csacsogtak, bálnák énekeltek, halrajok jelentek meg, végtelen-végtelen variációi az életnek. Mind lélegzett, mind egy ütemre dobogott, szívük a tenger szavának dallamára verte ritmusát. Felfoghatatlanul kicsiből jött létre a világ.

   Majd messziről kalandor lelkületű teknősök vándoroltak át, hogy maguk is megnézzék ezt a csodát. Így találkozott a kisteknős a leány párjával. Napokon át haza sem tért, két szerelmes szív barangolt a világon mindenfelé. A kisteknőst nyomasztotta már rég a gondolat, hogy végleg elhagyja bölcsőjét, az egykori tócsa medrét. Féltette az édesanyját. Hiszen ki fogja kérdezni tőle mi baj? Ki figyel rá mikor rázza a zokogás? Ki ül vele a parton csendesen szemlélve a pezsgő élet folyását? A kisteknős döntése végleges, nincs más út, csak ha a mama is elmegy.

• Mama!
• Mi az?  kérdezte szomorú mosollyal.
• A papa miatt vagy szomorú ugye?
• Már ezerszer megmondtam, hogy nincs közöd a papával az ügyeinkhez.
• Dehogynem a család része vagyok én is. A papa miatt vagy szomorú ugye?
• Hát mit számít az? Hiszen itt vagy nekem te, drága kisfiam.
• Épp ez az. Ha elmegyek, Mama, eljössz velem?

A mama hallgatott. S akkor nem voltak könnyek a szemében, mert már tudta ő is rég.

• Hát elmész?
• Gyere velem, kérlek!

A mama még tovább hallgatott, majd erő vett magán.

• Mikor elmész, nem sokára én is elmegyek.
• Megígéred? – csillogott a fiú tekintete.
• Megígérem. – felelte.

   A kisteknős megnyugodhatott végre. Így is lett hát. A felnőtté cseperedő fiú elutazott, hogy körbejárja a világot párja oldalán, az ő óceánját. A kisteknős aggódott azután is az anyukájáért. Amerre jártak kérdezgették, nem látták-e a mamát, de ahogy mondani szokás: fiatalság bolondság. Körbejárták az óceánt.

   Majd váratlanul a kisteknősnek rossz érzése támadt. Nyugtalan szíve kergette mérföldeken át, míg hazatalált, mivel tékozló fiúnak hitte magát. Kiért a hűvös vízből a sivatag forró partjára és meglátta a papát. Nehézségekkel telve, de izgatottan sietett oda hozzá.

• Merre lelem, hol találom a mamát?
• Elment. – nyögte ki nagy sokára mogorván.
• Hová ment? – kérdezte egyre türelmetlenebbül.
• Mit nem értesz lüke fiú? Hányszor mondjam még neked? Elment.

   A fiú bámulta az apját, majd lehajtotta a fejét. A kisteknős szíve úgy dobogott, azt hitte tüstént páncélja is megreped. A düh elvakította elméjét. Semmit se látott, semmi sem számított már. Rádöbbent amióta megrepedt a tojás táplálja haragját, mely most lávaként tört fel belőle, ő maga is fuldoklott benne.

• Sose bocsájtom meg. Sose bocsájtom meg!

  Akkor már az apja is haragra gyúlt, s egyszeriben megindult. Oly erővel, hogy ha a tenger jóságos teremtményei nem jönnek ki, talán még saját fia is belepusztul. Kétéltűek, rákok rohantak ki, hogy lefogják a két teknőst, de inkább két őrültnek tűntek ők. Szétválasztották kettőjüket, s a kisteknős elmenekült. Hagyta, hogy egy barátságos szikla oltalmába fogadja, ott sírta ki magát. Figyelte a vizet és mikor észrevette lágyan hullámzó tükörképét váratlanul felismerte igazi otthonát, az óceánját.

   Viszont az élet igazságos. A teknőspapát eltemette a Szél, homokkal földelte be, amint szíve utószor dobbant a kiszáradt sivatagban, hiszen nem volt ki sírjon miatta. Egyedül a kisteknős tudta merre keresse. Ám ő a születendő szívekkel törődött helyette, amelyeket a Hold ezüstös fénye világított be, akár egy lámpás odafent. Büszkeség járta át egész lényét, mikor a csemeték belecsobbantak a vízbe az éj leple alatt.

    A csillagok közt a mamát kereste. Tisztában volt vele, hogy háláját nem öntheti szavakba, de azért kimondta hátha mégis meghallja.

• Köszönöm, Mama, a könnyeidet! 

Esta Marino

Családosdi

  -Nem hiszem el, hogy állandóan veszekedni kell mindenen!

Már negyed órája hallgattam az ordítozást a kocsiban. Még az sem segített, amikor bedugtam a fülesemet, mert még Kurt Cobain hangját is túlordították. Úgyhogy elegem lett és én is közbeszóltam, de mintha meg se hallották volna. Mondjuk nem csodálkoznék, ha tényleg hallhatatlan lettem volna hiszen, a szüleim is irtó hangosan veszekedtek, ráadásul a húgom is bömbölt, mert megijedt.

  -Egy olcsó, haszontalan kurva vagy Evelin, semmi más!- apám hangja egy pillanatra megfagyasztotta a levegőt.

  -Hogy beszélsz az anyámról?- tört ki belőlem.- Te mondod neki, hogy haszontalan, te?! Nélkülünk te már rég sehol se lennél! Anya és az én fizetésemet iszod el nap mint nap! Egy éve már nincs is munkád, és akkor te még azt merészeled mondani annak a nőnek, aki ezek után is megtűr a házában, hogy egy haszontalan kurva?! Már rég megdöglöttél volna egy árokban,ha rajtam múlott volna. És bárcsak az én döntésem lenne. Undorító vagy.

   Az én szavaimat csak még hosszabb csend követte. Apám csak bámult a visszapillantó tükrön keresztül és az alkohollal ködösített mogyorónyi agyával próbálta felfogni, hogy mit is mondtam neki. Annyi végül csak eljutott odáig, hogy sértegettem, mivel hirtelen düh szikrája robbant a tekintetében és egy "mocskos kis ribanc" felkiáltással kezdte volna mondandóját, de nem tudta befejezni, mert valami más jött ki a száján, ezúttal fizikai értelemben.

   Anya, aki mindvégig némán bámulta az úttestet, most a visszapillantó tükörben rám emelte könnyes tekintetét.

  -Kincsem, lehet hogy jobb lenne, ha ma az egyik barátodnál aludnál.

  -De Anya! Nem hagylak sem téged, sem Borit ezzel a vadbarommal!

  -Vigyázza szádra, mégiscsak az apádról beszélsz! Kettőnknek van egy kis megbeszélnivalónk, amit négyszemközt kell megejteni. A húgodat elviszem a nagyiékhoz. -látta rajtam hogy ellenezni akarom az ötletet, de egy sokatmondó pillantással belém fojtotta a szót- Minden rendben lesz.

  -Itt tegyél ki-adtam végül beleegyezésem, de még egy sóhajtást is odabiggyesztettem a végére, hogy értse, nem tetszik az ötlet.

   Anya lehúzódott az út szélére, mire én előre hajolva megszorítottam a vállát, adtam egy puszit a húgom arcára, majd megragadtam a hátizsákomat, és kiszálltam. A kocsi továbbhajtott, én pedig újra sóhajtottam és elindultam. Csak egy helyre mehettem.

   Út közben újra eszembe jutott minden.

   Nem mindig volt ám ilyen. Emlékszem mikor még egészen pici voltam, olyan volt, mint bármely más apa. Teljesen normális. Bár néhanapján, amikor iszogatott "kicsit", és anya már aludt, bejött a szobámba. Esti mesét mondott, amivel nem is lett volna baj, de közben simogatott. És nem a buksimat. Aztán minden rosszra fordult, amikor én olyan hét éves lehettem. Elvesztette az akkori munkáját, inni kezdett és szerencsejátékozni. Bár én ahhoz még túl kicsi voltam, hogy felfogjam mekkora a baj, de most így visszatekintve... hát. Anya folyamatosan sírt, és valahol mindig volt véraláfutás rajta. Apa egy éve volt munkanélküli, amikor megtudta, hogy lesz még egy gyereke. Akkor úgy tűnt egy ideig, hogy összekapja magát. Szerzett új állást, már nem ivott annyit, úgy tűnt minden rendbe jön. Bori harmadik szülinapja körül, azonban újra kijárt éjszaka, amikor hazajött, totál részegen, anya beküldött a szobámba. Én meg fogtam az alvó húgomat, átvittem hozzám, ránk zártam az ajtót. Ha apa jobb passzban volt csak maximum hányt egyet, bedőlt az ágyba és másnap délutánig horkolt. Rosszabb esetben ordítozni kezdett, és a végén csattant valami, ritkán anyát sikoltozni hallottam, és könyörögni. Ilyenkor egyszerűen csak álomba sírtam magam. Egy idő után már mindig Borival aludtam, nem mertem egyedül hagyni, de én sem akartam magányosan aludni. A mai napig így van.

   Annyiszor könyörögtem Anyának, hogy hagyja el apát. Vagy csináljon valamit, ez ellen az egész ellen. De félt. Rettegett akárcsak én. Egyszer én már odáig jutottam, hogy már csak a zöld gombot kellett volna megnyomnom a rendőrség felhívásához. Apa bántotta Borit. Megütötte. Azt még eltűröm, hogy engem bántson, mert megszoktam, Anya pedig felnőtt nő. De az, hogy a húgomat megüsse megbocsájthatatlan. Végül nem tettem, mert Anya zokogva könyörgött, és képtelen voltam így látni. Azért azt megengedtem magamnak, hogy odavessem annak az állatnak, aki egykoron az apám volt, hogy ha még egyszer ilyet csinál, egy részeges önkívületében kiherélem.

   Észre se vettem, de megérkeztem. Annyiszor jártam már itt, hogy hiába nem figyeltem, a lábaim automatikusan oda vittek. Nyitni akartam a kaput, amikor Adél nyitott ajtót.

  -Szia Zsófi! Jajj, de örülök, hogy látlak! -azzal szinte a nyakamba borult- Roli épp zuhanyozott, de mostanra végzett. Menj csak be hozzá, menj csak be! -és már nem is volt sehol.

   Imádom ezt a nőt, gondoltam miközben felfele sétáltam a lépcsőn. Bent a házban megcsapott, az a kellemesen ismerős illat, és egy kicsit felengedtem. Roland szobájába belépve, pedig még komfortosabban éreztem magam.

  -Szia! Hallottam ahogy jöttél- lépett be a szobájába.- Hé, mi a baj?

Ismer engem, túlzottan jól. Emiatt, nem is igazán értem, de rám jött a sírhatnék. Nem fogok én itt bőgni! Nem ezért vagyok itt. Így, hát gyorsan odaléptem hozzá, és erőszakosan, rányomtam a számat az övére. Nem csókolt vissza.

  -Nem játszunk ilyet! Mondd el mi baj!

Idáig bírtam, ezen a ponton elsírtam magam, a könnyeim megindultak és egy jó ideig nem volt nekik megállás. Roland meg magához húzott, átkarolt és ringatni kezdett. Egy idő múlva kezdtem egy kicsit megnyugodni, ezért letelepedtünk, az ágyára, és elmeséltem, hogy mi történt velem az alatt a két hét alatt, amióta nem találkoztunk. Mikor végeztem, csak némán átölelt megint.

  -Most mesélj te. veled mizujs?- szedtem össze magam végre.

  -Csak a szokásos...

Nem akart róla beszélni, láttam rajta. Tudtam, hogy ha erőltetem, akkor csak begubózik, és akkor egyáltalán nem lesz kommunikatív, úgyhogy inkább hagytam. Majd ha el szeretné mondani, elmondja.

  -Köszönöm- böktem ki végül. -Köszönöm, hogy ilyen jó barátom vagy, hogy mindent elmondhatok...

  -Jajj... El ne merd kezdeni! -azzal, mielőtt még bármit is kinyöghettem volna, megcsókolt, és egy ideig el sem engedett.

***

   Már hajnalodott, mikor megébredtem. Mozdulni akartam, de nem tudtam. Egy pillanatra pánikba estem, de aztán rájöttem, hogy hol is vagyok. Két izmos kar ölelt egy mellkashoz. Békés volt, nagyon békés. Nem értettem mi ébreszthetett fel. Ahogy egyre jobban tudatomnál voltam, ráébredtem, hogy csörög a telefon. Nyomtam egy puszit az alattam lévő mellkasra, majd kibontakoztam az ölelésből. Az ágy melletti táskából kihalásztam a mobilomat, és felvettem.

  -Halló?

  - Ön molnár Zsófia?

  -I-igen?- elképzelni nem tudtam mi lehet olyan fontos, hogy hajnalok hajnalán hívogasson valaki.

  - A városi kórházból hívjuk. Kérjük fáradjon be. Az édesanyját baleset érte.

   A telefon hangosan koppant a padlón.

Töréspont

Éppen vette le a dresszét amikor meghallotta a lépéseket. Nem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Este nyolckor, bár nem sokan, de azért szoktak lézengeni a színházban, persze, amikor nincs előadás. Úgy gondolta, hogy egy takarítónő lehet.

Végigmérte magát a tükörben. A mellei aprók, karja vékony, csípője és dereka keskeny, lapos a hasa. Lábai, viszont ezzel szemben nagyon izmosak, inasak, ahogy az egy táncoshoz illik. Ugyanakkor ott motoszkált a fejében koreográfusa hangja: "dagadt állat vagy, úgy mozogsz, mint egy töltött galamb". Ő lesz a legjobb. Ezt mind magának, mind neki be fogja bizonyítani. Még többet edz, még többet diétázik, még többet gyakorol.

Belépett a zuhanyzóba, és amikor kinyitotta volna a csapot, megrohanta egy kellemetlen érzés. Megfordult, akkor vette észre a férfit. Valahonnan ismerős volt. Mintha az egyik fénytechnikus lett volna, de nem volt teljesen biztos benne. Amíg rendesen végezték a munkájukat, nem igazán foglalkozott velük. Egészen addig a pillanatig, amikor is az egyikük nem bámulta zuhanyzás közben. Olyan állatias ösztönök és színtiszta őrült vágyakozás sütött a szeméből, hogy a lány szinte hátrahőkölt. Végül csak akkor tette meg, amikor elindult felé. Mielőtt még sikíthatott volna, a férfi bevágta az ajtót, egy lépéssel átszelte a kettejük között lévő távolságot. Megragadta a tarkóját és száját erőszakosan rátapasztotta a lányéra, aki erre megpróbálta ellökni magától, de mindössze annyit ért el vele, hogy az a karjánál fogva lerángatta a földre. A férfi egyik lábával beletérdelt a mellkasába, amitől nem kapott levegőt. Minden erejét összeszedve megpróbált felülni, de támadója visszalökte. Keményen koppant a feje a csempének, amitől rendesen elkábult. Felfogta, hogy a férfi előbb az övét csatolja ki, majd a sliccét húzza le, végül a nadrágját is letolta, de képtelen volt lereagálni. Egyszer csak azt vette észre, teljes súlyával ránehezedik, és undorító ajkaival őt csókolja, és vaskos nyelvét próbálja beerőszakolni a szájába. Annyi lélekjelenléte még maradt, hogy ráharapjon, de nem tudta elég erősen, hogy ezzel harcképtelenné tegye. Annyit azért elért, hogy férfi elhúzódjon tőle, de cserébe egy hatalmas pofont is lekevert neki.

Feladta. Nem maradt benne több erő. Nem sejthette mi lesz ennek az egésznek a végkifejlete, csak annyit tudott, hogy a kétféle kimenetel közül neki egyik sem tetszett. Vajon "csak" megerőszakolja, és utána eldobja mint egy használt rongyot, hogy hátralévő életében ezzel a szörnyű emlékkel kell együtt élnie, és azzal, hogy undorodik a saját testétől? A másik eshetőség az volt, hogy a férfi megöli, hogy ne tudja elmondani senkinek se a történteket. Őszintén nem tudta eldönteni melyik a rosszabb. És tenni sem tudott ellenük.

Egyszer csak olyan égető fájdalom kezdett el terjedni az alhasából, amihez mérhetőt még sohasem érzett. Azonban egy hang sem jött ki a torkán, amivel önmagát is meglepte. Néhány pillanat múlva a gondolatai is elkezdtek kicsúszni az ujjai közül, helyét a mindent beborító fájdalom vette át.

A férfi felsőteste egyre közelebb került az övéhez, míg végül teljesen hozzásimulva lihegett. Ő meg csak az elmosódott plafont bámulta a válla felett. Az orrát teljesen betöltötte támadója verejtékének szaga. Egyszer csak mást is megérzett. Valami fémes ízt érzett a szájában. Vér. A férfi vére. Valószínűleg akkor kerülhetett oda, amikor megharapta a nyelvét.

Ettől az érzéstől valami eltörött benne. Hirtelen hatalmas energiamennyiség robogott végig az ereiben.

Ajkait rátapasztotta férfi nyakára, a lábait átkulcsolta annak derekán, majd csípőből átfordította. Mostmár ő van felül. A férfinak mintha egy pillanatra tetszett is volna a dolog, de mindössze addig amíg fogait bele nem mélyesztette nyakába, így az felüvöltött. Valami meleg folyadék berobbant a torkába, és beterítette az arcát, de ő ezzel nem foglalkozott. A férfi egyre csak artikulátlanul sikoltozott, és vergődött alatta. Ő azonban nem hagyta kiszabadulni, teljes testsúlyával ránehezedett, leszorította a karjait, és erőnek erejével a földön tartotta. Valami roppant hirtelen. Ekkor a férfi végtagjai többé nem mozdultak, mindössze rángatózó mellkassal próbált sípolva levegőt venni, reménytelenül. A légcsöve eltörött és felszakadt. Majd megnyugodott, és meghalt.

A lány felegyenesedett, és lihegve az eredményt vizsgálgatta. A támadója nyakán cafatokban lógott a bőr és a hús, láthatóan több helyről hiányzott belőle. Az arca tiszta vér volt, de le lehetett olvasni az arcáról, hogy erre semmilyen körülmények között se számított volna.

A lány pedig felállt, belépett a zuhanyzóba, lemosta magáról a vért és a verejtéket. Megtörölközött, odalépett a ruháihoz, gondosan ügyelve, hogy ne lépjen a padlón egyre terebélyesedő mélyvörös tócsába, és felöltözött. Az ajtóhoz lépett, kezét a kilincsre tette. Ekkor egyetlen könnycsepp gördült le az arcán. Majd kilépett az éjszakába.

Fekete Zsolt

A gyógyító

Történetünk egy furcsa helyen kezdődik. Valahol a világ vége felé, pontosabban a világ végétől egy kicsit messzebb. Egy aprócska faluban, ahol nincs Tesco, sem internet, sem facebook… ,egy hely ahol még a madár se jár.

Hideg téli éjszaka. Valóságos hóvihar. A szél úgy fúj, mintha csak haragudna arra a szegény kicsi falura. A mezők felől, a faluhatárnál egy idegen tűnik fel. Talán sérült, mert minden lépést botladozva, vergődve tesz meg. Hosszas küzdelem révén ér csak be a faluba, és bekopog egy ház ajtaján. A dörömbölésre a szomszéd Kun Pista kuvaszai is előjöttek kuckóikból, hogy jó házőrző kutyákhoz hűen megugassák a férfit. Máskor felvernék az egész falut, akkor kitudja mi történt volna a titokzatos alakkal. Nem kedvelik túlzottan az idegeneket erre felé, na meg, hogy késő éjjel érkezett. De most a vihar zaja elnyomja a kutyák vad csaholását. Soká nyitnak csak ajtót, de hát ilyenkor már nyílván alszanak, és nem számítanak ilyen váratlan vendégre. Kis várakozás után mégis csak kinyílik a ház ajtaja.
Egy hosszú aranybarna hajú kislány nyit ajtót. Gyönyörű kék szemei világítanak a sötét éjszakában. Talán 7-8 éves lehet. A híres Björn, a vasderekú, aki az egész világot körbeutazta se látott még ilyen aranyos teremtést, mint ez a tündéri gyermek. Még az idegen arca is mosolyra húzódik, amikor meglátja őt, és a zord téli idő is kevésbé tűnik hidegnek.
- Üdv Reni! – szólal meg a vándor széles vigyorral az arcán, miközben a nevén szólítja a leányt-Történt egy kis baleset favágás közben, haha! - mutat rá a vérző lábára.

Akkor vette csak észre a kicsi Reni, hogy bizony nem idegen ez, hanem a Kalóék fia! Gyorsan be is hívta a földit, hogy segítsen rajta. Ritka tehetség volt a kislány. Egyetlen érintésétől begyógyultak a sebek, és még a legbetegebbek is úgy pattantak ki ágyaikból, mintha soha semmi bajuk nem lett volna. Se perc alatt meggyógyítja a fiatal favágó sebét, és a sérülésnek a legapróbb nyoma sem marad. Egy kis víz és néhány szelet kenyér van otthon nem több. De azért a jószívű gyermek megvendégeli a fiatalembert. A lány egyedül élt, szüleit már régen elvitte a láz, így lett a falu árvája. Ezért nagyon örül most a váratlan társaságnak, de miután mindketten jól laknak, és a favágó megköszöni a segítséget, elbúcsúznak egymástól. Reni kikíséri a vendégét, aki még egyszer megköszöni a segítséget, és a vendéglátást, majd elfordul és elmegy. A kislány pedig, nézi egy ideig az új barátját, ahogy szép lassan eltűnik a hóviharban. Aznap éjjel boldogan hajtotta álomra a fejét, vidám gondolatok ezrei cikáztak a fejében, amik felmelegítették őt a hűvös magányos szobájában.

A hosszú nehéz tél után végre jobbra fordul az idő a faluban. Eljön a szántás, majd a vetés ideje. Mindenki szorgoskodik, még a kis Renit is munkába fogják- fiatal kora ellenére-, de ő ezt nem bánja, szívesen segít. Telnek a napok, a hetek a hónapok, majd eljön a betakarítás. A termés borzasztó az idén, mindenkinek összébb kell húznia a nadrágszíját. A faluban egyre nő az elégedetlenség, szidják a rossz időjárást, szidják egymást, de még szidják az atya úr istent is, amiért ilyen szerencsétlenséget hozott szegény fejükre; pedig jó katolikus falu ez. Az egyik nap amint Reni körbesétál a faluban, meglátja, ahogy az öreg Tót éppen a feleségével hadakozik, olyan sértéseket vágnak egymáshoz, hogy abba még a legkeményebb rapperek is belevörösödnének. Reninek is feltűnik, hogy valami nincs, rendben ezért odaszól:
 - Van valami gond Tót uram? Szívesen segítek… ha tudok. – Az öreg meglepődik.

- Mit mond a vakarcs, asszony? Még, hogy egy ilyen pogány segítsen én nekem?

A faluban, ha csak lehet, elkerülik a kis Renit, félnek tőle! Különcnek tartják, főleg a képességei miatt. Amikor látják, hogy a betegek egyetlen érintésétől makk-egészségessé válnak, nem tudják, hogy boszorkányságnak vagy isteni csodának véljék e a dolgot. De az öreg Tót kimondottan utálja a kislányt. Hogy miért? Talán nem tetszik neki, hogy más, mint a többi ember, talán féltékenységből. Talán csak azért, mert önmagán kívül senkit sem szeret igazán.

- Hagyd már szegényt, veri őt eleget az ég! – mondja a Tótné.

- Verni, veri, de nem eleget! Vagy minket ver inkább vele? Nna, azt ajánlom, húzz el innen te pogány, mielőtt olyan pofont kapsz, hogy a takony menetet vág a nyakadon!

Hozzá szokott már Reni az ilyen durvaságokhoz pláne ettől a goromba Tóttól! Minden alkalommal egyre kevésbé fájtak a bántó szavak, nem azért mert leperegtek róla, csupán megszokta már a fájdalmat,és nem érezte úgy, mint először. De az általa okozott károk attól még ott vannak a lelkében. De talán ezek a sebek is begyógyulnak egyszer!
Eltelik még egy év és, a falura még mindig rá jár a rúd. Az idén még annyi sem termett, mint a tavalyi évben. Errefelé nincs McDonald’s vagy KFC az ember azt eszi, amit megtermel. Mihez fognak kezdeni szegény lelkek most?
Reni épp hazafelé tart a Takácséktól, házimunkát végzett egy kevés kenyérért cserébe. Gyakran csinál ilyesmit, de ma a szokásosnál is keményebben meg kellett dolgoznia az ételért. Amikor elhalad, a szomszéd Kun Pista háza mellett meglátja, ahogy a Pista bácsi és neje együtt zokognak.
Egyetlen fiúk, az este elhagyta a falut, itt hagyta a barátait és a szüleit. Nem bírta tovább a szegénységet, inkább új életet kezd egy városban. De szegény szüleinek nem maradt már senkijük, csak a két jó kuvasz, Kócos és Bodri. De jaj, mivel fogják őket etetni, és ők vajon mit esznek majd?
Az utolsó tartalékok is kiürültek már, a Tóték is levágták az utolsó jószágukat. Az emberek éhesek, dühösek, és közeleg a tél. 
Összesúgnak a falusiak:
 - Én mondom, az a kis boszorkány hozza ránk ezt a bajt!

- Elfordultunk az úrtól a bajban, és az ő pogány mágiáját használtuk, nem csoda, hogy most így büntet minket!

- Még, hogy az angyalok küldték őt, sokkal inkább démonok, vagy maga az ördög!
A kis molnár fiú, Jóska szakítja félbe a pletykát, ahogy rohanva kiált oda az emberekhez:
- Segítség! Valaki jöjjön gyorsan! Édesanyám rosszul van, összeesett lázas és alig kap levegőt!

A jó falusiak megijednek, hiszen mindenki kedvelte az asszonyt, jámbor lélek volt, jó keresztény.

- Hamar! Menj el Reniért! – mondja az egyik álszent.
 El is szalad az egyikőjük a kislányhoz, míg a többiek sietve elindulnak a beteghez.

Reni épp a ház körül tesz-vesz, amikor megjelenik nála a falusi, akit érte küldtek. Valósággal beesik az ajtón. A térdére támaszkodik, és miközben levegőért kapkod így szól:
 - Reni! Gyere gyorsan, a molnár neje, a Terka, nagyon beteg… - vesz egy kis levegőt mielőtt, tovább beszél.
- Összeesett a láztól!

Reninek sem kell két szó, jó szívű kislány, szeret másokon segíteni. Így hát nyomban útnak is indulnak sietve.
A molnár házába érve a beteg szobája előtt ott állnak a falusiak, aggódva járkálnak fel-alá, suttogva beszélgetnek, hogy ne zavarják szegény Terkát. A molnár megkönnyebbül, amikor meglátja a kislányt, gyorsan be is engedi a szobába, ahol végre szemügyre veheti a beteget.
Nem kell, semmilyen képesség ahhoz, hogy az ember lássa, a molnár neje bizony haldoklik.
 Nehezére esik minden lélegzetvétel, rázza a hideg és borzasztó láz gyötri; az éhségtől gyengült el ennyire. A kis Reni még sohasem látott embert ilyen közel a halálhoz.  Hamarosan besötétedik. A molnár a felesége ágya mellett virraszt, amíg Reni minden tőle telhetőt megtesz, az asszony felépüléséért. Telnek az órák, a gyógyító kislány egyre fárad, de bevet minden módszert, amit csak ismer, és még újakat is próbál ki. Az energia valósággal belengi az egész szobát, annyira, hogy azt még egy átlagember is könnyen érzékelni tudná. Felülmúlja önmagát Reni, a procedúra közben, de sajnos eredménytelenül. Nem egyszerű betegséggel van dolguk, de erre már ők is régen rájöttek. A határait feszegeti a lány, csaknem összeesik szegény, de nem adja fel, küzd, tovább harcol!
Egyre csak telik az idő, és a nap is felkelt már, de a szegény nő állapota semmit sem javul, sokkal inkább egyre romlik. Minden lélegzetvételért meg kell küzdenie, minden másodperc egy fájdalmas kín. Renit is már az ájulás kerülgeti. A gyógyítástól teljesen kimerült, egész éjjel nem aludt, és kitudja mióta nem evett. Ám egyszer csak a haldokló Terka felemeli kezét, és gyengéden, lassan végigsimítja a kislány arcát, hosszú aranybarna, selymes haját, majd gyenge, rekedt hangon így szól:
 - Köszönök mindent drága Reni, de most már pihenj, majd elmondom a szüleidnek, hogy milyen remek kislányuk van!
Reni arcán végig gördül egy könnycsepp, majd egy másik, majd még egy és még egy. Patakokban folynak a könnyei. Tudja jól, elbukott. Nem volt elég erős, hogy megmentse az asszonyt, szegény Terka nénit. De a hölgy csak mosolyog, készen áll már a halálra.
Az urára tekint és így szól:
 - Hozd ide a Jóskát, hadd búcsúzzam el tőle is, mielőtt elmegyek!
A molnár ad egy csókot haldokló neje homlokára, majd felkel a székéből, hogy behozza elbúcsúzni a gyermeküket az édesanyjától. Mikor visszaérnek, Terka a kisfiát, szorosan magához öleli és, így szól:
 - Vigyázz magadra kisfiam, fogadj szót apádnak és legyél jó ember! És vigyázz erre a kis árva lányra, senkije sincs szegénynek!
Majd a molnárt is odahívja, hogy átölelje még őt is utoljára, aztán erőtlenül leesnek a kezei, a szeméből eltűnik az élet, itt hagyja ezt a rút világot.
A Reni és a kis Jóska zokognak, a fiú édesanyja halálos ágyának szélén ülve, a lány pedig a hideg padlón. A molnár is könnyeivel küszködik, de az ő bánata hamar haragba fordul át.

- Hagytad meghalni! – mondja

- De hát én megtettem mindent! – védekezik Reni a könnyeivel küszködve.

- Nem hiszek neked! Takarodj a házamból!

- De hát…

- Takarodj a szemem elől, te kis eretnek boszorkány, mielőtt agyoncsaplak!

Zokogva szalad hazáig szegény kislány. Fáj a kudarc, fájnak a bántó szavak. Otthon erőtlenül, ruhástól beesik az ágyába és álomba sírja magát. Csak reméli, hogy nem álmodik majd ezekről a borzalmakról.

Eltelik pár nap, Reni azóta ki se mozdul otthonról. A Tóték házánál összegyűlik a falu apraja nagyja. A Tóték, a Kun Pistáék, a Takácsék és még sokan mások, de még a Kalóék is itt vannak, pedig jó pár óra a járás tőlük idáig. És mint jó falusiak, ha van társaság rögtön neki is állnak pletykálni.

- Látnotok kellett volna, ahogy azokkal a démonian világító kék szemeivel, csak nézte, ahogy szegény feleségem kínok között hal meg. Úgy tett mintha próbálkozna, de láttam rajta, hogy csak szórakozik és játszik, mint egy igazi ördög. – mondja az öreg molnár, miközben visszatartja a könnyeit.

- Megmenthette volna, de nem tette! – ad rá egy lapáttal a Tót is. – Bezzeg nagyapám idejében nem engedték volna, hogy egy ilyen kis boszorkány a faluban éljen! Az ilyet elzavarták vagy máglyán megégették!

- Bolond maga Tót úr! – szólal meg Bözsi néni, a Kun Pista neje. – Hát képes lenne egy szegény árva kislányt megégetni?

- Egy kislányt soha! De nem kislány ez, hanem én mondom egy igazi démon, aki megszállta a szegény Vargáék lányát! Kedvére használja a gyermek testét! Talán ő hozta a földekre is a rontást, vagy maga az úr büntet minket, amiért megtűrjük a szentségtelent magunk között!

- Az ám! – helyesel a molnár.

- Így van, igaza van! – bólogat még sok-sok falusi a tömegből.

Így megy ez még órákig, szítják egymás dühét, a Tóttal és a molnárral az élükön. Pedig lenne mit tenni-venni a faluban, akadna munka bőven. Egyszer csak így szól a Tót:
 - Hanem azt mondom kedves barátaim, ha megégetnénk a lányt jövőre olyan termésünk lenne, hogy a következő télen már azzal fűtenénk!

Elcsendesedik a tömeg, a „dicső” nép e szavak hallatán. Összesúgnak, meginog a hitük, vajon helyes dolog volna-e ilyet tenni.

- Halál a boszorkányra! – töri meg a csendet a molnár.

- Így van halál rá! – kiált fel még egy hang a csürhéből. És ezután már elindul a megállíthatatlan lavina.

- Halál a boszorkányra! Halál a boszorkányra! Máglyára vele! Hadd égjen! – kiáltozik a tömeg.

- Álljunk meg egy pillanatra jó urak! – csitítja el a tömeget a Tót. – Azt mondom égi jel, hogy két nap múlva itt a december tizenhárom, akkor kell megtennünk.
 

Tudniillik December 13 jeles nap arra felé.  Úgy tartják ez a nap a boszorkányok ünnepe.

A falunép fortyog a haragban, amit önmaguknak szítottak, mégis mindenki visszafogja magát. Egyetértenek, hogy bizony égi jel ez.

Eljön a nagy nap, a falusiak nem tétlenkednek, előkészítik a máglyát még a háromlábú lucaszéket is odakészítik, azon fog majd égni a kis boszorkány! És ahogy leszáll az éj, odagyűlnek az emberek, mindenki itt van, még a gyerekek sem maradtak otthon.

Maradt még a múltkori indulatokból bőven. A tömeg kiabál, haragos és lincselésre éhes.
- Halál a démonra! Égessük el a boszorkányt! – üvöltözik.

Meg is indul hát a tumultus a kislány házához.
Reni épp aludni készül, de még a lefekvés előtt imádkozik. Még mindig bántja, hogy nem tudott segíteni szegény Terka nénin. Fel-felidézi a rémes, szomorú pillanatokat, amikor egyszer csak meghallja a tömeget közeledni.
-   Ki kellene menni, megnézni mi ez a zajongás. – gondolja magában. Azzal keresztet vet, befejezi az imát és elindul az ajtó felé. Már az előszobában van, amikor rátörik az ajtót. Reni úgy megijed, hogy mozdulni sem tud. Még csak nem is sejti mi folyik itt. Hárman jönnek be a házba, közülük az egyik a molnár, aki a bosszúvágytól és gyűlölettől fűtve megragadja a lány kezét és így szól:
 - Velünk jössz!

Így viszi végig a falu utcáin, amíg a többiek síri csendben követik őket. A lány retteg, azt gondolja talán valaki megint beteg, vagy megsérült, és hozzá viszik épp. Nem bírna ki még egy kudarcot a múltkori után. Remeg a kicsi keze, de ha valaki segítségre szorul, erősnek kell maradni. Megérkeznek a máglyarakáshoz, egy hosszú karó a földben, előtte a háromlábú Luca szék, körbe rakva száraz fával és szalmával.  Akkor rájön a kicsi Reni, hogy miről is van szó valójában. Nem próbál menekülni, nem áll ellen. Végtelen nyugalom árassza el a testét, és mosolyogva körbenéz a tömegen, miközben ráültetik, és hozzákötözik a székhez majd a széket a karóhoz. Látja az emberek dühös tekintetét az emberekét, akik elárulták őt mindazok után, amiket értük tett.

Itt van a Tót, a Tótné, akik mindig gonoszak voltak vele. De itt van az öreg Kun Pista, és az ő neje a Bözsi néni is, pedig apja jó barátai voltak ők. Itt vannak a Kalóék, pedig néhány éve súlyos tüdőbajból gyógyította ki őket, és a fiatal Kaló fiú a favágó, aki nem is olyan rég félholtan esett be Renihez vérző sebbel, hogy segítséget kérjen. De itt van a molnár is, aki mindig jó volt hozzá egészen addig a napig, amíg el nem ment a Terka. Itt vannak a gyerekek is, akikkel együtt játszott még régebben mielőtt a szüleik megtiltották volna, hogy vele játszanak. Mindenki eljött. Az egész világ elárulta szegény kislányt. A Tót meggyújt egy fadarabot és a magasba emeli, mint egy fáklyát, szétnéz a tömegen, akik ünneplik őt, és türelmetlenül várják, hogy meggyújtsa a máglyarakást.

- Égjen a boszorkány! – kántálja a tömeg. Azzal behajítja az égő fát a többi közé és az egész rakás lángra kap.
A kislány, habár remeg az ijedségtől, és a félelemtől mégis elmosolyodik és ennyit mond:

- Ja, hát csak ezért hoztatok ide? Hál istennek! Akkor senki sem beteg!

Belélegzi a füstöt, és a forró levegőt; érzi közel a vég. Majd úgy hal meg, ahogyan mindig is élt. Mosolyogva, önzetlenül.

A nagy mű

Végre elkészült a nagy mű. A mű, amelyen a híres Professzor már oly régóta dolgozott. Mindig is nagy tiszteletnek örvendett, mindenki szerette és becsülte Őt. De ez az alkotás, ez valami valóságos csoda! A teremtés igazi csúcsa! A világ minden tájáról eljöttek a legnagyobb tudósok, mérnökök és alkotók, hogy a saját szemükkel láthassák a Professzor legújabb, hihetetlen találmányát.
Tűkön ülve vártak az összegyűltek, egy pisszenés sem hangzott el; pedig szép kis tömeg kerekedett.  Voltak, akik még a pislogást is visszatartották nehogy lemaradjanak valamiről. Az öreg Zseni pedig csak állt ott szerényen, végignézett a sokaságon és csak mosolygott, ahogy mindig is szokott. Majd amikor a feszültség és a kíváncsiság már tényleg a tetőfokára hágott végre megszólalt:
- Kedves egybegyűltek! Azt hiszem, egy cseppet sem túlzok azzal, ha azt mondom ezúttal felülmúltam önmagamat, az eddigi alkotásaim mind eltörpülnek majd emellett. De ne is húzzuk az időt barátaim. Íme, életem munkája!

A nézők már nem bírták tovább, egymást lökdösve és taszigálva próbáltak jobb helyet szerezni maguknak. A vén Prof két végtelenül furcsa KREÁLMÁNYT vezetett be. Két kupac hús, vér, csont és ín és még jó néhány anyag vékonyka bőrrel lefedve. Látványuktól még a legerősebbeket is elfogta a hányinger.

- Tán megbolondult az öreg? – merült fel a kérdés szintre mindenkiben. – Ezektől az izéktől kéne hasra esni?
Mégis volt a két izében valami varázslatos, valami, ami vonzotta a tekinteteket, ahogyan ott mozogtak egy kicsit megszeppenve, izgágán és kíváncsian; egyszerre volt gyönyörű és visszataszító. El is csendesedtek hát ismét, hogy még több derüljön ki a két valamiről.
- Kedves egybegyűltek! – szólalt meg ismét – Oly régóta dolgozom már ezen. Rengeteg nehézségbe ütköztem, de most végre sikerült! Ő itt a férfi robot – mutat rá az egyik kupac összetákolt bigyóra. – Ő pedig a nő robot – mutat rá a másikra. – Robotok melyek önellátóak. Robotok, amelyek képesek a szaporodásra.

Felállva tapsolt a tömeg. Ez már valami! Tényleg nem semmi alkotás! Azonban az öregúr felemelte a kezét, hogy elcsendesítse a népet és folytatta beszédét.

- Mindez semmi, kedves barátaim! Ezek a robotok képesek érezni, akarnak, vágynak és álmodnak! Képesek alkotni, és képesek szeretni! Csak úgy, mint mi mindnyájan.

Ezt már nem bírták tovább, ujjongásban törtek ki; füttykoncert, tapsvihar. Jobban szerették és tisztelték a Professzort most, mint valaha.
 De ő csak ott állt némán és mosolygott, ahogy mindig is szokott. Mellette pedig a két teremtménye, akik büszkén nézegették a tömeget és egymást, mintha csak megértették volna, hogy mindenki, aki most eljött őket ünnepli. 

Aztán sorra jöttek, hogy gratulálhassanak a mesternek és, hogy kezet foghassanak vele. Sokan ajándékokkal halmozták el. Mindenki ki akarta fejezni elismerését és tiszteletét.
 Amikor már az utolsó rajongó is távozott, egy jólöltözött, sármos fiatal alak jelent meg. Nagyon megörült neki az öreg, hiszen az egyik legkedvesebb régi tanítványáról volt szó, és habár látta rajta, hogy nem azért jött, amiért a többiek, mégis ezt mondta:
 - Jó látni kedves barátom! Szép Tőled, hogy te is eljöttél gratulálni.

- Egyáltalán nem ezért jöttem! – felelt a tanítvány; harag, félelem és kétely látszódott a tekintetében.
 - Amíg a többiek Téged ünnepeltek, volt alkalmam elbeszélgetni a robotjaiddal. Érdekes jószágok mit ne mondjak!

- Ugye milyen jó fejek? Haha! Ha azt láttad volna amikor…
- Jó fejek? A férfi robot egy nagyképű, erőszakos, primitív bunkó. Azt hiszi övé az egész világ! A nő közelében pedig undorító, hogy mennyire megváltozik… !
A nő robot pedig önző, öntelt, és végtelenül hiú. Elvárja a társától, hogy lesse minden kívánságát, és a figyelmességet pedig flegmasággal jutalmazza! Hánynom kell tőlük!

- Miért jöttél hát, ha nem azért, hogy művemet dicsőítsd?

- Hát nem érted öreg? Kétszínű teremtmények a robotjaid, és nagy hibát követsz el, ha Te nem veszed észre! Egy napon majd lemásolják a Te munkáidat. Elárulnak, és ellened, a saját alkotójuk ellen fordulnak!
- Mindig is ezt szerettem benned! Olyan oldalról látod a dolgokat ahonnan senki más. De még vár rájuk egy utolsó nagyobb fejlesztés, addig itt maradnak velünk. Maradj te is, ismerd meg őket jobban, hátha megváltozik a véleményed. – mondta a professzor széles mosollyal az arcán, őrületbe kergetve fiatal tanítványát, aki dühtől fortyogva így felelt:
- Megbolondultál már Öreg! De be fogom bizonyítani, hogy igazam van!

Azután csak telt az idő, ki tudja milyen gyorsan. A két robot pedig ott maradt a sok tudóssal, a tanítvánnyal és a nagy professzorral, aki meghagyta nekik, hogy fedezzék fel az otthonukat, az alkotók kertjét. Ismerjék meg lakóit, tanuljanak, szeressenek, éljenek. Csupán egyetlen szabályhoz ragaszkodott. A MINDENTUDÁS CSARNOKÁT, a legnagyobb és egyben legpompásabb épületet a kertben kerüljék el, de messziről! Sosem fogalmazta meg pontosan, egyszerűen csak annyit mondott, hogy nekik tilos oda bemenni, ennyi!
A hely szépsége valóban leírhatatlan volt. A természet, a tudomány, minden alkotás és művészet tökéletes harmóniája tette ilyen csodálatossá. Az a fény, amely folyton beragyogta, azok a fák, virágok, és életadó patakok a puszta látványukkal hoztak boldogságot minden szívnek, és reményt minden léleknek. A robotok boldogok voltak. Rengeteget tanultak a tudósoktól, akik imádták őket és magasztalták alkotójukat. Minden nap minden perce maga volt a mennyország.
 Mégis volt valaki, aki nem tudott osztozni a vidámságban. A fiatal tanítványt nem az öröm, hanem a sokkal inkább a gyűlölet okozta hányinger fogta el, valahányszor találkozott a robot párossal. Szentül hitte, hogy az öreg és mindenki más - saját magát kivéve persze – megbolondult! De elhatározta, hogy majd ő felnyitja a szemüket!
 Egyszer, amikor a két jómadár épp sétálgatott, és a kert szépségeiben gyönyörködött, egy jól öltözött, sármos fiatalúrba botlottak. Megismerték őt, hiszen már beszéltek vele.
- Á, üdv barátaim, rég találkoztunk! – köszöntötte őket a tanítvány. – Még mindig elfog a nevető görcs, ha meglátom a röhejes külsőtöket, haha! – viccelődött nyájasan.

- Hahaha, de még mindig szebb, mint a tied haver! – vágott vissza a férfi robot, majd egymás vállát veregették elismerésképpen a jó beszólásért. De a nő robot arca vörös lett, mint a tűz, talán megsértődött, talán csak mérges, talán ő maga sem tudja.

- Micsoda véletlen, hogy megint összefutunk! – folytatta a beszélgetést a fiatalúr. – Mondjátok csak, nincs kedvetek folytatni a múltkori eszmecserénket?

- De, csatlakozz csak! – invitálta a nő.

- Remek! Van erre egy szép ösvény. Imádni fogjátok. Közben pedig cseveghetünk egy jót! – Mondta a tanítvány.  – Tudjátok… Hát nem is tudom, hogy el merjem-e mondani… Á, ne, hagyjuk… Butaság!

- Ugyan nem kell aggódnod, barátok vagyunk, nekünk elmondhatsz mindent! – nógatta a férfi robot.

- Hát jól van! De ne nevessetek ki! Már régóta azon gondolkozom, hogy… és tudom, hogy tilos meg minden. A professzor világosan fogalmazott, de mégis nektek még nem jutott eszetekbe?

- Mégis micsoda? Miről beszélsz? – kérdeztek vissza a robotok közös erővel.

- Hát tudjátok… Az a nagy épület, a MINDENTUDÁS CSARNOKA. Mégis miért tiltotta meg nektek a professzor, hogy megnézzétek, amikor a tudósok szabadon ki - bejárkálhatnak? Ti talán kevesebbet értek?

- Hogy mondhatsz ilyet? – kérdezte a férfi robot. – A Professzornak köszönhetünk mindent, ő mindig vigyáz ránk, és mi pedig bízunk benne. Ha azt mondja nem szabad, annak oka van!

- Persze, persze, ne érts félre! Nálam jobban senki sem tiszteli Őt. Mesterem és tanítóm, már azóta mióta az eszemet tudom. De most mondtad, hogy annak oka van, ha valamit nem szabad. Én mindössze csak erre a bizonyos okra vagyok kíváncsi. És ne mondd, hogy Te nem!

A robotok erre nem tudtak mit mondani. Ők is úgy gondolták, hogy azért egy magyarázat járt volna nekik. Csendben sétáltak hát tovább. A hosszú kínos csendet a fiatalúr törte meg.

- Ahhoz nem fér kétség, hogy a Proff itt a legnagyobb úr, ő irányítja az egész helyet, afféle mindenható, ha tetszik. Ha azt akarná, hogy ne menjetek be oda, miért kéne szólnia róla? Egyszerűen csak úgy intézné, hogy esélyetek se legyen rá, még véletlenül se! Okos a fickó megoldaná. Soha meg sem tudnátok még azt sem, hogy egyáltalán létezik az a kis épületecske. Most viszont az egyetlen dolog, ami megakadályoz titeket abban, hogy felfedezzétek azt a tiltott helyet; az Ő szava.

- Jajj! Hagyjuk már ezt a témát! – mondta a nő robot.

- Miért? – kérdezett vissza a tanítvány. – Ha belegondolsz, hogy ha mindez így van, akkor ez csak valami féle teszt lehet…! Vagy az öreg mégsem annyira mindenható!? Talán titkol előletek valamit? Talán hazudik valamiről?

- Na, jó, elég lesz! – förmedt rá ezúttal a férfi.

- Nahát! Micsoda véletlen! – mondta a tanítvány meglepődést színlelve. – Épp ide vezetett ez az ösvény? Hiába én is öregszem, a memóriám nem a régi már, haha!

Feleszméltek a robotok is és meglátták azt a csodás hatalmas építményt. A MINDENTUDÁS NAGY CSARNOKÁT. Hirtelen az egész kert valahogy olyan unalmasnak tűnt. Minden szépség, és csoda fölöslegessé vált, ahogy hívogatott az a varázslatos csarnok, a díszített kapuival és óriási ablakaival! A pár pedig csak ott állt és bámult tátott szájjal.

- Én már számtalanszor voltam bent. – szólalt meg a fiatalúr. – Oké nektek tilos bemenni! De az nincs megtiltva, hogy meséljek róla nem?

- Igen! Kérlek, mesélj róla! – kérlelték izgatottan.

- Nos, annyit elmondok, hogy amit eddig láttatok az semmi! Belülről százszor szebb, és százszor több a dísz és a pompa. De a lényeg… Tudjátok, miért hívják MINDENTUDÁS CSARNOKÁNAK? Mert odabenn van a mindentudás kulcsa. Aki mindent tud, az borzasztó erős, és hatalmas. Azzal aztán lenyűgöznéd a párod nem, haver? – kérdezte a férfi robotot. – Miért nem lesünk be egy kicsit? Nincs itt senki, soha nem fog kiderülni.

- Lehet! – mondja a férfi és megragadja a nő kezét. – De, mi megígértük a Professzornak, és megtartjuk a szavunkat! – Azzal hátat is fordítottak a tanítványnak, de ő nem adta fel.

- Nem kell sok idő, és a testetek öregedni kezd, gyengébbek lesztek, butábbak és rusnyábbak, mint valaha! – a nő robot erre megtorpant, eleresztette a férfi kezét és ismét a tanítvány felé fordult, akinek az arcán széles vigyor ült, mert tudta, hogy rátapintott a lényegre – Idővel elhalványul a szépséged neked is. – mondta a fiatalúr a nőnek. – Vajon akkor ugyanúgy szeret majd a társad? Vagy a szépséggel, a szerelem is tovaszáll? Vagy ki tudja, talán van rá mód, hogy megőrizd bájaidat… Egyetlen gyors séta a csarnokban és a múlt, a jelen, a jövő, és minden titok kiderül!

- Ne hallgass rá! Hülyeségeket beszél szegény! – szólt oda a férfi a nőnek.

- Ugyan ne légy már ilyen! Gyere Kedves! Nézzünk körül! A Professzor most úgysem figyel! – mondta a nő robot.

- Ez a beszéd! – csattant ki az örömtől a fiatal tanítvány! – Hiszen öreg már az Öreg. Süket is, vak is.

A férfi robot képtelen volt ellenállni a nő kérésének, bementek hát a tiltott csarnokba.
Negyed óra sem telt el, amikor végre kijöttek. A két robot nem azt látta, amire számítottak, először éreztek bánatot, reménytelenséget és persze szégyent. Most először nem a vidámság, a szeretet és az öröm töltötte el őket, hanem a kétely, a csalódás és a keserűség. Egyedül a tanítvány jött ki felemelt fejjel és mosolyogva, győzelemtől ittasan!

- Na, nem megmondtam, hogy jó buli lesz? Hahaha! – mondta, miközben fejében csak egyetlen szót ismételgetett, „Győztem, győztem, győztem!” .

Odakint már várta őket a Professzor, a két robot lehajtotta a fejét, mert úgy szégyellték magukat, hogy nem tudtak az alkotójuk szemébe nézni.

- Jó látni kedves Barátom! – köszönt oda gúnyosan, a fiatal, a mesterének. – Szép tőled, hogy eljöttél gratulálni!

A Professzor nem volt mérges, a düh legkisebb jele sem látszott rajta. Csak állt ott, a hárommal szemben és mosolygott, kedvesen, szerényen, ahogy mindig is szokott. A tanítvány nem értette! Miért ilyen nyugodt? Miért ilyen vidám? Miért nem forr a haragtól, miért nem pusztít fájdalmában?

- Kedves gyermekeim! – szólt a mester a Teremtményeihez. – Most már tudtok mindent, amit csak tudnotok kell, de innentől egyedül kell boldogulnotok!

Akkor esett csak le a tanítványnak! Az utolsó fejlesztés, amiről a professzor beszélt. Hát végig ezt tervezte? De miért? Miért így?

- Rohadj meg szenilis vénember! – mondta miközben eszelősen vigyorgott. – Hogy nyerhetsz úgy is, hogy veszítesz?

Az öreg nem törődött vele, inkább folytatta a robotokhoz intézett beszédét.

- Ne aggódjatok, nem lesztek egyedül, a tanítványom veletek megy, ő lesz majd a harag, amely talpra állít, hogyha fáj, és ő lesz majd a kétely, amely óva int, ha jól megy a szekér. Én pedig innen vigyázok rátok, és ott leszek majd minden lépéseteknél.

- Legyen, ahogy akarod öreg! Te nyertél – törődött bele a fiatalúr.

El is hagyták a kertet, amint átlépték a határt maró éhség tört rá a két robotra és rettenetesen fáztak, hiszen ruhátlanok voltak. Ezentúl egyedül kell küzdeniük az életben maradásért.

- Mutatkozzunk be egymásnak, ha már így összefonódott a sorsunk. Nevet is adott a kedves papa, vagy csak így hívnak, hogy férfi és nő robot? – kérdezte a tanítvány.

- Az én nevem Ádám – felelt a férfi robot.

- Az enyém pedig Éva. – mondta a nő robot.

- Nagyon örvendek Ádám és Éva! Az én nevem Lucifer…

KOVÁCS SÁNDOR (Pécs)

            Nyugalom

Pont ez az, ami nincs. Nem tudom szavakba önteni, idézetekkel körbe szurkálni, de nincs nyugalmam. Kimentünk a szabadba, én néztem, ahogy pakol, szorgoskodik, mint a hangya. Nekem adja a kulcsokat, hogy nyissam ki az ajtót, kinyitom, a felsőt is, a felsőt is kinyitom, a teraszon is, a teraszon is kinyitom. A hidegtől legyengült legyek és katicabogarak elindulnak befelé a szobába. Én csak figyelem őket és belülről szétfeszít a düh. Nem tudom honnan jött, nem tudom mi okozza, de kezdenem kell vele valamit. Talán a másik személye váltja ki nem tudom. Szedd le a fügéket, még akad köztük ehető, leszedem, még valóban van köztük jó. Ez is hizlal, fut át rajtam, minden, ami ehető hizlal, hol kis mértékben, hol nagyban, de hizlal. Ide nyírfasort fogok ültetni, mondja ő, nem nézem ezt a kő sivatagot. Nincs válasz, csak egy belső összerándulás. Nézem, ahogy lehajol és kiegyeli a kövirózsát. A düh nem tűnik el, sőt idegesítőbb, mint az előbb volt. Mit keresek én itt, egyáltalán ki vagyok? Vagyok valaki, újból érzem a dühöt. A pénz jut az eszembe, összerándulok,legalábbis az agyam és kisebbségi érzésem lesz. Más miért nyugodt, az a lány miért nyugodt, miért kell nekem bizonygatnom, hogy érdemes vagyok a szeretetre. Egyél lasponyát, nem akarok, de eszem, dühösen eszem. Tudom, hogy székrekedést okoz, de ez most csak egy szem. De én nem akarom, még is megeszem. El kell mennie bicskét szedni ágastul, megígérte a munkatársainak, a fővárosiaknak, hogy ő majd visz egy csokorral. Újból lemegyek a fügefához, még egyszer átvizslatom, találok még egy szemet, ő közben fogja a metszőollót és elindul a bozótosba. Nézem a terméskő falat, erő és nyugalom. Ujjaimat belelógatom az esővizes hordóba, a hideg víz érdekesen hűti. Kis időre eltereli a figyelmemet arról, hogy dühös vagyok és a világ körülöttem csak van. Mint ez a hideg nyugodt víz, szél sincs, eső sem esik, kellemes novemberi nap. Ő azt mondja, menjek vele,én azt válaszolom, hogy nincs olyan cipőm itt, ezt meg sajnálom. Kicsit habozik, majd becsukatja velem az összes ajtót, a verandán is. Számos bogár összenyomódik, a bogarakra itt a vég. Mennyivel könnyebb nekik még a halál is, nem gondolkodnak, érezni sem éreznek csak vannak, ahogy az Isten megteremtette őket. Én beszállok a kocsiba, ő megy a bozótosba, bekapcsolom a rádiót, Beethoven első szimfóniája, ez kicsit megnyugtat. Az ablaküvegen át nézem, ahogy szedi a bicskét. Le-lehúz egy ágat és levágja a metszőollóval. Pillanatokra, de megnyugszom. Csak figyelek az üvegen keresztül és hallgatom a zenét. Aztán ő átvág a frissen ültetett akácoson és eltűnik a pesumban. Én várok. Már sokat várok. Még nem jön. Miért várat ennyire, dühöm újra felkél és elborít. Még mindig nem jön, hiába szól a zene, hiába van körülöttem nyugalom, a gondolataim nem nyugszanak. Hát már ez örökké így lesz? Igen így csak a lefojtott düh. Eltelik fél óra kínlódva várom, hogy felbukkanjon alakja a fák közül. Még várhatok, közben a zene véget ér lekapcsolom a rádiót, most beszélnek benne és az idegesít. Valaki, valaki okosabb, tájékozottabb beszél a hallgatósághoz, az látszólag csendben ül, kisebb nevetésekkel tarkítva hallgat. Hallgatok én is, mint ahogy már hallgat a rádió. Végre felbukkan ő, kezében vödör meg néhány ág. Tudom, hogy mindjárt utasítást kapok, a vizes vödör kint maradt nyissam ki az ajtót és tegyem a helyére. Újra perzsel a düh, mozdulok, ha folyamatosan tenném és nem így elaprózva, talán nem is érdekelne, de így idegesít. A kocsival lassan leereszkedünk a városba mint, ahogy a nap is leereszkedik a látómező alá. Egy idős házaspárhoz megyünk, ők hozzánk tartoznak mint, ahogy mi is őhozzájuk. Rajtuk kívül van még ott egy idős férfi, ő is hozzánk tartozik. Sapkában van, rajta felirat „Taurina Kanizsa Kft”. Beszélgetünk, eszembe jut, hogy itt én vagyok a legfiatalabb és dühös leszek, Miért hallgatok, miért nem mondom ki, hogy nekem új emberre van szükségem, aki új történeteket mond el, amik esetleg engem is megmozgatnak. Eszembe jut szégyenem, agyam összerándul és újból dühös vagyok. Iszom egy teát, ezzel kínálnak meg és még mindig beszélnek. Én is kérdezek, hangomban nincs semmi érzelem, ezt ők mindannyian hallják, mégsem reagálnak rá. Akin a sapka van feláll és elbúcsúzik. A fürjek reggel azt éneklik pitypalatty, mondja, majd elhagyja a lakást. Rá már nem vagyok dühös. Új témánk van, a polgármester helyetteséről beszélünk, meghalni senki sem halt meg, pedig az mindig újdonság és nekem végig kell hallgatnom. Pitypalatty. Egy órát maradunk, búcsúzunk, kifelé menet lemegyünk a lépcső aljába a kocsinkkal a közelben parkolunk. Hál istennek valahová megérkezünk, ahol végre nyugalom van. A kocsiban nem beszélgetünk. Unottan görnyedt háttal vezetek, nem gondolok a tartásomra az előre álló nyakamra, amely elcsúfítja pocakosodó alakom. Gyűlölöm a testem, elcsúfít és érzem, hogy van nálam egy nagyobb hatalom az evés, aminek nem tudok ellenállni és olyan leszek, mint egy kövér szakács, vagy hentes. Megérkezünk, beállok a garázsba és várom az újabb utasításokat. Most nincs több. A szobámban ülök és gyűlölködöm, gyűlölöm a bútorokat, aTV-t, a TV-t különösen, mert egyszerűen kiborít, nem lehet nézni, érzem, ahogy butulok közben. Itt az idő, hogy valamit végre tanuljak. A nyitott ajtón át hallom, hogy ő ténykedik. Másnap dühösen ébredek, pedig jót aludtam. Ez már mindig így lesz? Mindig. Legalábbis most úgy tűnik. Elmegyünk bevásárolni, egy egész tolókocsival veszünk, mindig úgy szoktuk. Ő keres valamit én meg megyek utána, tudom, hogy hol kezdi, hogy mivel folytatja és hogy mivel fejezi be. Az üdítők lent maradtak, bepakoltál a bevásárlókocsiba mindent, kérdezi. Én elbizonytalanodom, apró szégyenérzet fut át rajtam, aztán kilobban újra a düh, alig bírom csendesíteni, de kifelé nem mutatok semmit. Gyűlölöm azt a valamit, amit életnek neveznek, vagy nálam ez a szeretet jele. Nem lehetséges, azt azért még meg tudom különböztetni, hogy mi a szeretet és mi a gyűlölet. Újra kocsiban ülök, most egy más céllal, fut velünk az autó. Már nem vagyok dühös, még azért fel-fel tolul emléke. Nyugodt vagyok, de ehhez nincs semmi köze a környezetemnek. Mintha az éterben lenne körülöttem valami, amit beszippantok és olyankor elkap a kerék. Elég a legkisebb koncentráció is. Talán azért voltam dühös tegnap meg azelőtt, mert eszembe jutott, hogy csak úgy lógok a szeren, lógok a levegőben és ezt mindenki látja, vagy legalábbis én úgy vélekedem és az én elől nem lehet eldugni a dolgokat, mert az én én vagyok. Pontosan látom, hogy miből vagyok összegyúrva és a düh szinte jön magától, csak kis ideig kell várni. Talán majd, ha egyedül leszek, de akkor a dühömet felváltja a magány, valami elromlott a teremtésben.

                                      Nathan

Nathan már volt nagyon mélyen, tudja mit jelent nincstelennek lenni. Tudni, hogy most az utolsó forintját (euróját) költi el és utána nincs semmi sem. Talán a szociális háló, de az milyen érzés együtt lenni a koldusokkal belátni, hogy a társadalom csak ennyire becsül, ekkora értéket jelentek csupán a számára ennyibe vesz. Nincs állás fix fizetéssel, nincsenek díjak, kitüntetések csak a pénztelen magány, mert aki pénz nélküli az egyben magányossá is válik. Nem sikk elveszteni a kapcsolatot az emberekkel. Nem sikk beismerni teljes magányosságunkat. Csak a zúgó szél a társa, aki mindenkinek zúg, aki csak rászorul. Talán ő az egyedüli, aki nem néz érdeket, erőnlétet, kondíciót, státuszt, stb. S most, hogy fordult a kerék, vállalkozó lett, boltja van, Európába meg Japánba szállítják áruit, gyönyörű kaspóit, vázáit,nyakláncait, egyedi karkötőit a múlt kísért, a szellemvilág nem hagyja békében. Az alkoholos delírium kísért. Nem ér az élet semmit, csak ennyin múlik, hogy fent vagy lent. Akkor inkább legyen lent és megissza az első pohár bort, aztán a másodikat és így tovább, nem tud ellenállni nem is akar ellenállni, így akarja a világ tudomására hozni, hogy neki rejtett fájdalma van. Fáj a van és a nincs közötti szakadék. Megszédül tőle. Várná őt a rendes asszony, akinek csak virágot kell vinnie és máris boldog és ha ő boldog akkor mindenki az. Az egész család az. A gyerekek a nő előző házasságából vannak. Nathannak nincs gyereke. Hogy is lehetne egy megállapodott világcsavargónak, aki annyit iszik, hogy elnehezül a lába szíve zakatol és nem tud magáról, képek gyötrik, gondolatok kínozzák. Ott tart, hogy most már az alkohol is becsapja. Csak addig jó, míg a józanságból eljut a részegségbe utána újból szenved. Annyira szenved, hogy halálán van. Pedig körülötte mennyi a rendes ember, a decens polgár, akik példát mutatnak. Most már van pénze bármikor újra kezdheti a piálást és ilyenkor aggódnak érte. Az utóbbi két hónapot a pszichiátrián töltötte, itt nem ivott példás életet élt. Úszott, órákat biciklizett, holland lévén biciklire termett, fiatalon versenyző volt e sportágban. A szünet csak két hónapig tartott. Volt egy pillanat kegyelmi pillanat, mikor istenre gondolt, ahogy őt megteremtette és úgy alakította olyanná formálta, hogy mindig legyen a napjaiban valami, valami, ami fáj, amitől egyedül van, holott emberek, munkatársak veszik körbe, józan ítélőképességűek, csinos nők, ő a vállalat motorja. Most alkudott meg egy házra és melléképületre, kifizeti, átalakítja európai uniós segítséggel és meglesz az új műhely, az anyaggal való kísérletezés új műhelye. Nem önkéntes klub, köszönjük, hogy velünk voltál és az asztalról elfogy minden szendvics és sütemény. Igazi embert próbáló munka, alkalmazottak, akik felnéznek rá, felnéznek tehetségére, ötleteire új mások által ki nem próbált módszereire. Színek érdekes kavalkádja, a természet közeli ötvözése a fémek rikító megjelenésével. Mindezt felolvasztani és kiönteni, megformálni valami újat, olyat, amit még nem csinált senki más és ezt csak én tudom, csak én csinálom így.

A napokban megint nagyon rosszul lett, megint ivott. A rend miatt. Mindenki hallgat rá. Mindenki figyeli mozdulatait, szavait. Csak ez az üres csönd ne lenne. Valahol hátul mélyen tompa elfojtás van és néma üresség. Csak ettől tudna megszabadulni, csak ezt tudná feltölteni valami melegséggel, de nem megy. Meg kell, hogy igyon egy pohár bort, újra a régi nóta és elveszti a talajt a lába alól. Megtalálja a helyet, a módot, hogy igyon. A sors istennői így szövik élete fonalát. Ne lett volna nincstelen, adományokra szoruló. Ne érintette volna meg a megsemmisülés ilyen nyíltan és leplezetlenül, akkor talán élhetne a jóban, a szépségben, ami most már körülveszi. Újra csak a zúgó szelet hallgatja, a fák üvöltő lombzaját, azt az érzést, hogy idáig a hó alatt élt egy lavina lepte házban, ahol nem nyíltak ablakok a világra, csak a csend vette körbe vészjóslóan. Nem akarja kimondani őt nem szerette senki, akkor, amikor pedig nagyon kellett volna, hogy szeressék. Most már késő nagyon késő. A nők figyelmessége most már későn jött, későn figyeltek fel rá, rég elmúlt ötven és ebből mennyi volt, amikor szenvedett. Virágokat kötözött napi tíz órában. Eleinte tetszett neki a munka a szép virágok között, de napi tíz órában nincs az a szépség, ami feledtetné a fáradtságot. Mint egy modern József Attila a lepedőhajtogatással. Az eleje élvezetes, aztán megszokott majd fárasztó lesz, iszonyúan fárasztó és nincs az a pénz, ami ezt megérje, hogy úgy zuhan ágyába, mint egy fadarab. Olvashatna, helyette az erudíció lenne a cél, művelt lenne és okos, de dolgozni kell és munka után kicsavart rongy. Ez nem mehet így sokáig és itt nyúl a pohárhoz, először megvárja a fizetését és lelép. Amíg tart a pénze piára addig jó, utána megint az úttalanság.

A nyári nap egy széken ülve találja, ahol belgákkal beszélget, azt hiszem, hogy a flamand megegyezik a holland nyelvvel. Fiatal művészek járnak hozzá. Mindenkinek szép napot kíván, nyíltszívű és adakozó. Az üzletben momentán, nincs vevő ezért ül a széken és társalog mindenkivel. Démonjai most nem kísértik. Az orfűi tavak körül biciklizett három óra hosszat, mondja bizakodva tele optimizmussal. Nem látszik rajta, hogy odavan, lelke örökké az ördögé. Szép napot, mondja nekem is, aki csak azt látom, hogy elégedett ember, szép estét ezt is mondja, majd elválunk. Aztán jön a hír Nathan megint a pohárhoz nyúlt, az orvosok már nem foglalkoznak vele, nem lehet megmenteni. Fel tudja ezt fogni valaki ép ésszel. Az alkohol örökös rabja. Egy pillanatra az önpusztítás delíriumában felmerül az öngyilkosság gondolata. Nem lenne egyszerűbb így megszabadulni az árnyékvilágtól. Nem tud rá vigyázni senki, nincs ott senki mellette, mikor az első pohárhoz nyúl, ha megkívánja az italt. Szellemesen kicselez mindenkit, ötre otthon vagyok, mondja a feleségének fél ötkor. Erre a fél órára eltűnik és az István pincében találnak rá hullarészegen. Persze, mert ott kiszolgálják a lelketlen kocsmárosok. Holott tudhatnák, hogy ennek a kedves embernek problémája van az ivással, hogy ez tönkre teszi az életét. Egy felnőtt jóravaló embert taszít a mélységbe, de hát mit törődnek ezek vele, kifizeti, amit megiszik innentől az ő dolga. Nathan gondban van, nem tud szabadulni, segítsünk neki, ha tudunk, de nem tudunk, ez a kedves mosoly iszonytató szenvedélyt takar. Egy ember megy rá erre és nincs segítség, borzasztó.

Ezt akartam közölni, megemlíteni a nagyvilágnak ezen az esti órán, amikor a szél zúgását hallgatom. Nathan hallod a szelet, hallgasd, miről beszél. Fáj valami idebent, fáj az igazságtalanság, akit a társadalom kitaszított az olyan dolgokat, élményeket hoz magával, amik megváltoztatják életét és csak a folytonosan zúgó szél teríti be a tájat. Féltünk Nathan. De nem csak téged féltünk, féltjük valahol magunkat is. Attól az embertelenségtől, ami a társadalomban létezik. Nincs más csak a zúgó szél.

Margaréta

Fecskefészek

Két kislányommal – lehettek úgy 5-7 évesek –, Sopronba, a Lőverekbe kaptam szakszervezeti beutalót, az akkor igen modernnek számító Szieszta üdülőbe. Alighogy elfoglaltuk szobánkat, terepszemlét tartottunk. Csomagjainkat letéve (melyek mindig meghaladták az eredetileg minimálisra tervezett mennyiséget), mély levegőt vettem és megkönnyebbülve az utazás izgalmai után szemrevételeztem szobánkat, melyhez egy szép nagy erkély is tartozott. Ki-ki választott magának egy ágyat. Erikám a fal mellett, Juditkám középen, jómagam pedig az erkély melletti ággyal szimpatizáltam. Gyermekkorom óta vágytam egy erkélyes lakásra, de valahogy nem úgy hozta a sors, hogy részem legyen benne. Pedig hogy vágytam az erkély nyújtotta kilátás és napozási lehetőség előnyeire! Most tehát, ha rövid időre is, de megadatott ez az óhajom. Ahogy az ablakhoz léptem, lánykáim, mint tyúkanyót kiscsibéi – követtek és együtt csodáltuk meg a virágos parkra néző gyönyörű kilátást. Ahogy tekintetünk körbe járattuk, szinte egyszerre fedeztük fel az erkély egyik felső szegletében a mérnöki pontossággal sárból és szalmából megépített félgömbnyi fecskefészket. Mindhárman megörültünk a látványnak, bár akkor még nem tudtuk, hogy vajon vannak-e lakók is odabenn. Első napunk nagy részében fürkészve figyeltük nem halljuk-e, látjuk-e, a villás farkú kecses madár közeledtét.  Ebédidő is elmúlhatott, mikor észrevettük a fecskemamát, ahogy cikázva közeledett csőrében némi eleséggel. A fészek szélén landolt, és ekkor 3 tátogó sárga csőr jelent meg a fészek szélén. Három fióka, akik türelmetlenül követelték megkésett ebédjüket. A fecskemama alig végzet az éhes szájak ellátásával, máris újabb fordulóra indult és lankadatlan szorgalommal szelte tovább az eget, hogy röptében (mintegy 200 km-es óránkénti sebességgel) kapja el gyanútlan zsákmányát, rovarok tömkelegét szállítva az éhes fiókáknak. Hosszan csodáltuk fecskemama mutatványát, de aztán más programunk is akadt, így kénytelenek voltunk magukra hagyni a tetőzet albérlőit. Másnap reggeli után ismét kiléptünk erkélyünkre és figyelni akartuk, mi történik kis szomszédainkkal. Ekkor azonban megjelent szobánkban, seprűjével felfegyverkezve, a takarítónő. Indult az erkély felé. Szerencsére még idejében megtudtuk, hogy a fészket készül leverni, hogy a kis lakók ne szennyezzék be a csupa üveg ajtót-ablakot. Ezt minden valóságával együtt is kegyetlenségnek éreztük, hisz a fecske a magyar táj nélkülözhetetlen tartozéka. A madarakat tizedelik a kémiai eredetű mérgek, fészkelési lehetőségeik is nagyban csökkentek. És miért is? Nagyrészt az emberi gonoszság miatt. Leverni a fecskefészket, hogy ne építkezzen? Hogy szerencsétlen madár, mint Kőműves Kelemen újra- és újra hiába, értelmetlenül kezdjen építkezni? Ez tűrhetetlen! Nem lehetne egy polcot, pótereszt erősíteni a fészek alá? Manapság a technika korában, ez az aprócska probléma megoldhatatlan? Legalább amíg mi itt vagyunk, addig hagyják őket békében, nyugalomban. Így vettük védelmünkbe e kedves, hasznos madárkákat. Mint mondani szoktam: „minden csak jóindulat kérdése”. És mi lesz azután?

Sajnos mi sem tudtuk megváltani sem a világot, sem a fecskekérdést. Mi is csak „egy fecskék” voltunk, nem csinálhattunk nyarat… De legalább a mi lelkiismeretünk tiszta maradt, hisz nem csak a miénk a teremtett világ.

Táncos találkozás

Helyszín: valahol a városban egy táncos szórakozóhely

Időpont: délután 5 óra körül

                Ülök egy asztalnál, és nézelődöm. Feltérképezem a társaságot. A zenekar kellemes, mélabús számba kezd. A jelenlévő férfiak egy része látásból ismerős, némelyikükkel táncoltam is.

                 Férfit, aki tetszene, csak egyet látok. Persze Ő meg nincs egyedül. Egy hölggyel ül, vörösboros üveg az asztalukon. Ebből sejthető, hogy valamiféle komolyabb kapcsolat lehet közöttük. Kijönnek a parkettre táncolni. A zenekar egy gyors swinges számot játszik. Ők meg pörögnek-forognak. Összeszokottan táncolnak. Próbálok másfelé figyelni. De a szemem vissza-visszatér. Különbnek látom ezt a férfit a többinél. Persze lehet, hogy csak az ismeretlensége és jó tánctudása vonz.

                Lassan hazafelé indulok, majd legközelebb megint figyelni fogom, ott van-e, és ugyanazzal a partnerrel vagy mással.

                Legközelebb: ismét ott az ismeretlen. Még mindig szimpatizálok. Még mindig nincs egyedül. A múltkori hölggyel van kettesben. Táncolnak, élvezik a ritmust. Én is, csak magamban, egyedül. Ami azért nem olyan, mint egy szimpatikus férfi karjai közt. Közben engem is felkérnek. Csak illendőségből megyek el. Igaz a lábam is nagyon zsibbad már, jó, hogy felállhatok. Pár szám után visszatérek az asztalomhoz. Üdítőt kortyolok, és szemem sarkából figyelem a férfit, aki tetszik. Tetszik, pontosabban tetszene, ha lenne (lehetne) valami is köztünk. De nem lehet. Egy rövid idő múltán felállok, és távozom. Nem fájdítom a szívem, nem sóvárgok.

                Pár héttel később: ülök az asztalomnál. Körülnézek. „Kedvenc pasim” fürkészem a félhomályban. Itt van-e és kivel? Szemem rátalál. Egyedül ül az asztalnál. Figyelem, vajon nem vár-e valakit. Úgy tűnik nem, tényleg egyedül van. A zenekar egy gyors számmal indít. Sokan kiperdülnek a táncparkettre. Nézem a forgatagot. Érdekes szemlélődni: ki hogy öltözik, ki milyen stílusban táncol. A partnerek hogy viszonyulnak egymáshoz. Egyszer csak megáll az asztalomnál valaki. Felnézek. Alig hiszek a szememnek. Ő az, akit vártam… Kimegyünk, bemutatkozunk. Táncolunk, mint akik nem először találkoznak. Érzem a ritmusát, élvezem a forgatását. Egyre szenvedélyesebb a táncunk. Forgat maga körül. Még mondják, hogy egyenjogúság van! Amíg én pörgök, mint egy ringispil, a férfi alig lépked. Kimelegszem. Alig kapok levegőt. Végre egy lassú, olasz szám következik. Határozott férfikéz öleli a derekam. Finoman. Közben néhány szót váltunk.

Aztán szünet következik. A Férfi megkérdi, felkérhet-e újra. Én boldogan bólintok. Kimegyek a mosdóba. Felfrissítem magam. Jólesik a hideg víz alá tartani csuklómat. Visszatérve várom a tánc folytatását. Már indul is a zene, és izgatottan dobog a szívem. A Férfi kisvártatva közelít, meghajol előttem. A zene magával ragad, élvezem minden porcikámban. És érzem a Férfi élvezetét is. Kisfiúsan mosolyog, és néha átölel. Gyöngéden, de egyre határozottabban.

Ahogy a zene felpezsdít, úgy söpör végig rajtunk a szenvedély hulláma. Szinte szavak nélkül is tudjuk, hogy lesz még jövőnk, folytatása találkozásunknak…

Mózes Gergely

Papó mesél

- Siessetek már! Papó még ébren van és megint olyan! – kiabált a barlangból a kis Akimba bátyjainak, akik vállukon átvetett bőrben egy fiatal őzgida tetemét vonszolták a bejárat felé. A fiatal vadászok, Akim és Mika, éppen csak kinőttek a kamaszkorból, s a fáradtság ellenére egyszerre eresztettek meg egy mosolyt Akimba felé. Várhatóan megint annyit fognak nevetni, mint az előző este, vagy az azt megelőző vacsorák bármelyikén.

       A fiúkat valóban vidám látvány fogadta, amikor félrehúzták a bejáratot takaró állatprémeket, hogy beférjenek a zsákmánnyal. Papó valószínűleg ismét túl sok erjesztett szilvát ivott, mert különös szögben tartva a derekát, sajátosan táncikált és dünnyögött a tűz mellett. Karjaival hullámzó mozdulatokat tett, fejét folyamatosan a tűz irányába fordítva. Akimba nagyokat kacagva, boldogan ugrálta körül, míg anyjuk összeráncolt szemöldökkel, rosszallóan figyelte a jelenetet. Papó szarvasbőr kulacsa üresen hevert a barlang belsejében, megcsillant rajta a tűz fénye.

       Apjuk már egy ideje nem jött haza. Akkor indult útnak a törzs többi tagjával, amikor a bivalyok megkezdték szokásos vándorlásukat. Évről évre északabbra vándoroltak, ahol állítólag több még a víz és tisztább az itteni habos patakoknál.

      Míg Akim és Mika anyjuk segítségével fellógatta a vaddisznót, s a nyúzókővel módszeresen kezdte felvágni az állat hasát, Akimba borzongva figyelte, ahogy a belek és a gyomor vörös kötélként hullanak alá az egyre nagyobb résből. A kiáramló szagokra mindannyian elfintorodtak, bár szinte naponta végezték ezt a munkát. Akimba tudta, nemsokára, amikor majd nagyobb lány lesz, neki is be kell segítenie. Papó is megérezte a szagot, abbahagyta a táncot, s fájó derekát tapogatva elindult megkeresni a kulacsát. Akimba utána eredt és nyaggatta:

     - Papó, beszélj a fénymesékről! Tényleg maguktól működtek?

Papó nem tartotta magát nagyothallónak, de az utóbbi időben rászokott, hogy ha megkérdezték valamiről, reflexből visszakérdezzen:

     -Tessék?

Így mire a kérdező megismételte a kérdést, volt ideje kigondolni a választ. Ezúttal is a kötelező Tessék?-kel felelt Akimbának, és amikor a kislány jóval hangosabban megismételte kérését, csak aztán kezdett bele a sokszor ismételt mesébe. Csaknem minden nap el kellett mondania, mert legkisebb unokájának ez volt a kedvenc története.

    - Réges régen, Akimba, az emberek nem csak a falra festették fel, milyen volt a napjuk, mitől féltek, kit szerettek...

Ennél a pontnál félbeszakította mondandóját és morogva lehajolt a kulacsáért. Megállapította, hogy üres, s a kulacsot a kislány felé tartotta.

    - Régen, mikor az emberek meséket akartak hallani, fogtak egy ilyen kis tárgyat, egy nagyobb, lapos izére... táblára irányították, ami kifényesedett, elindult magától, és annyiféle mesét is mutatott az embereknek, amennyit csak akartak látni. Akár több százat is, mindenféléről. Hozzá sem kellett érni…

    - Akkor néztek ilyeneket, amikor hazaértek a vadászatról, Papó? - kérdezett közbe az anya, mert nem akarta, hogy apja megint fura mesékkel ijesztgesse Akimbát.

    - Fenéket! - kiáltott közbe Papó, mire Akimba felkacagott, s egy ugye megmondtam?- pillantást küldött bátyjai felé. Akim cinkos mosollyal viszonozta. Mikát inkább a belezés procedúrája kötötte le.

    - Papó! - szólt apjára megrovóan Akimba anyja, de Papó folytatta:

    - Ettől romlott el minden...

Nagyot sóhajtott és lehuppant a a tűz mellé. Beletörődött, hogy elfogyott az erjesztett szilva, s a parazsat kezdte piszkálni alkalmi nyársával.

    - Régen az emberek nem vadásztak? - kérdezte Mika a belezéssel végezve. Kezét a gida szőrébe törölgette.

    - De, csak ha unatkoztak!

Mielőtt bármelyik unokája is vihogva közbevághatott volna, folytatta magyarázatát, bár már régóta maga is bizonytalan volt mindabban, amit elmondott. Egy másik életben történt minden, valóban a mesék világában.

    - Reggelente a férfiak és nők elindultak otthonról távoli helyekre, ahol mindenféle lapos tárgyakon reggeltől-estig fényeket gyártottak, és ezért élelmet vehettek maguknak vagy még több fényes tárgyat. Dolgoztak. Utána hazamentek a barlangjukba. Menet közben gurultak, repültek, száguldottak, közben a tenyerükben is fényeket nézegettek másféle eszközökön. Aztán a barlangjukban közösen nézték a fényeket, amik meséltek nekik más férfiakról és nőkről...

Ennél a pontnál körbesandított, figyelnek-e rá. A család tátott szájjal hallgatta, tennivalójukat félretéve. Még Mika is odafigyelt, pedig inkább testvére, Akim volt az érdeklődőbb nagyapjuk történetei iránt.

     - Aztán a mesék idővel egyre rosszabbak lettek és az emberek elhitték őket – folytatta Papó – Amikor már ijesztőbb mesék nem is jöhettek volna, az emberek egyszerre csak nem dolgozni jártak el a barlangjukból, hanem vadászni. Egymásra vadásztak. Túl sokan voltak, nem fértek el... Hazug fénytáblából is túl sok volt, bölényekből, őzekből meg vízből alig maradt már. Aztán egyszercsak...

Itt elhallgatott ugyan, de mindannyian tudták, mi következik, s feszült csendben figyeltek. Papó hirtelen kezeit a magasba emelve elkiáltotta magát:

    - Bumm! Bumm és bummbele bumm!

Akimba boldogan kacagott Papó kiáltozásán, Akim és Mika elnézően mosolygott. A gyerekek úgy tettek, mintha nem hallották volna százszor is az előadást.

    - Nem maradt semmi sem. Az emberek és a fénytábláik eltűntek, jött a sugárzás. Aztán az is eltűnt. Én meg még néhányan életben maradtunk, és most jut nekünk víz is, étel is, hál’istennek!

    - Mi az az isten? És miről szóltak a mesék, ami miatt az emberek egymásra vadásztak? - kérdezte Akimba.

    - Hogyan lehetett megvenni az élelmet? – vágott közbe Akim.

    - Mi volt az a sugárzás? Az is a táblákból jött? – folytatta Mika a kérdések sorát, de Papó elterelte a kérdések sorát.

    -Tessék? – mondta szórakozottan és hátat fordított a gyerekeknek. Összekuporodott, mint aki aludni készül, s nem kíván szólni többet.

    - Papó megint sokat ivott. - csitította Akimba lelkes kíváncsiságát Akim, és homlokát Mikáéhoz koccantotta, hogy álljanak fel a tűztől.

    - Segítsetek gyerekek, mert nem lesz vacsora – simogatta meg a két kócos fejet anyjuk, s eltűnődött, mennyivel nehezebb lenne jóllakatni fiait, ha nem egy közös hasba kerülne a napi betevő. Igaz, két erős testtel a vadászatban is többre jutnának.

Akimba csodálattal nézte bátyai széles vállát, izmos vádliját, s kicsit irigykedett, amiért neki csupán egy fej jutott, mint a régieknek, akik bizonyára hozzá hasonlóan sokat unatkoztak egyedül, ez lehetett minden bajnak az oka.

Béke park                                                                                                           

A lehető legjobb szögből szerette volna elkészíteni a képet, ezért cseppet sem bánkódott kihűlt narancsteája miatt. Talán jobb is így, hidegen. Mostanában csak kora reggel lehetett elviselni az időjárást, már tíz után kezdődött a késő éjszakáig tartó hőség. Majd két tucat képet készített az imént a mobiljával, s visszaült a teraszra kiválogatni a legjobbakat. A szolgálata csak kilenckor indult.

Fél órája volt megenni a friss, forró eperlekváros baklavát és meginni a narancsteát. Szelim minden reggel itt kezdte a napot, a Csillag Teázó babzsákokkal és vízipipákkal teli teraszán, a fehér vászontető alatt.

Évek óta járt ide, de csak most kapott kedvet megörökíteni a szökőkút szikrázó vízcsóváját, s a víz felett ívelő szivárványt. Csak az utolsó képet tartotta meg a sorozatból, ezen látszottak legjobban a spektrum ragyogó színei. Szelim arra gondolt, szívesen megosztaná valakivel a látványt, de hamar elvetette az ötletet. A megosztás nemkívánatos tevékenység.

– Szervusz, testvérem! – köszönt rá széles mosollyal barátja, Juszuf, akivel minden nap együtt reggelizett. Juszuf ma is túl széles mosollyal üdvözölte. Szelim sosem tudta eldönteni, hogy a mosoly mögött mennyi a gúny és mennyi a valódi testvéri szeretet.

Szelim és Juszuf is az Ébredők közé tartoztak, nem sokkal  a Megbocsátás után tértek be, azaz ébredtek rá az egyetlen igaz hitre. Az Ébredők ugyan hivatalosan egyenlőek voltak az Igazhitűekkel, de az utóbbiak anyagi és társadalmi fölénye érezhető volt a mindennapokban.

A Szelim név szelídséget jelent, ezt maga Salomin Baba mondta el, amikor az ébredési ceremóniát vezette a róla elnevezett budai nagymecsetben. A Salomin Mecsetben, a Béke park mellett lett Áronból Szelim, Benedekből Juszuf. Száztizenöt társukkal együtt újonnan vették fel őket a frissen alakult Békeőrség tagjai közé. Régi ismeretség volt tehát az övék, s az utóbbi években kollégaként, egyetértésben járőröztek a második kerületben. Reggelente elsétáltak a nagymecsetet előtt, amelynek tekintélyes aranykupolája Pestről is jól látható volt.

A polgárháború idején egyetemistaként érte Szelimet a besorozás, a fal felhúzása, majd a Megbocsátás, s az azt követő újjáépítés. A megelőző időket feledésre ítélte történelem, Szelim emlékei is halványak és bizonytalanok voltak.

A sikeres kimenetelű magyar polgárháború után a Kalifa Salomin Babát nevezték ki a megalakuló Budai Vilajet élére. A háborús időket lezáró Megbocsátás emlékére emeltette a budai nagymecsetet, s nevét is adta hozzá. A turisták által kedvelt Béke park kialakítása is neki volt köszönhető.

A felszolgáló szürkésbarna kaftánja kiemelte az Ébredőkre jellemző sápadt bőrt, szőrös kézfeje szinte világított, ahogy letette Juszuf elé a diós marlenkát. Szelim eltűnődött, vajon saját fekete nadrágja és ingje, a Békeőrök hivatalos viselete, mennyivel kényelmesebb a durva szövetből készült egyszerű kaftánnál... A salvar kamiz is fekete, de legalább finom selyemből készült, és szandállal kényelmes egyenruhának bizonyult a forróságban.

– Ezt nézd. Yaffala Sabina. – tolta Juszuf Szelim elé csámcsogva az IPhone-ja képernyőjét. Juszuf az előírásnak megfelelően nyíratta szakállát, és mosolyával megnyugtató benyomást tett az emberekre intézkedés, előállítás közben.

– Kora huszonegy, kék szemek, szőke haj, és három testvére van. Biztosan gyönyörű.

– Biztosan – válaszolta Szelim, de hangja elárulta, hogy gondolatban egész máshol jár és nem igazán érdeklik a Yafallák, Alinák, Letishák. – Szépek ezek a gyémántos szélű csadorok... Még szerencse, hogy szinte mindegyiken ugyanez a minta van - legalább tudjuk, mi akciós éppen a Medinában.

–  Ne legyél gúnyos, testvérem. – vette vissza a telefonját Juszuf, s teli szájjal folytatta – Tudod, hogy akkor nézheted meg őket rendesen, ha kifizetted az előleget. Azért Aurán nem árulnak zsákbamacskát...

Elégedetten böffentett, és megtörölte a száját szalvétájával. Teáért intett a kaftános fiúnak.

„Hát igen – gondolta Szelim –, az Aura megbízható. Ha valakit kamuprofillal kapnak el, könnyen eltűnhet az Igazság Házában, aztán követi a család, az üzlet. Nem sok vádlott jött ki onnan az évek során. Allah nagy és igazságos porszívója: Örökre felszippantja a szemetet.

A Kalifátusban nem tűntek el a közösségi oldalak, de átalakultak, egybeolvadtak és megszületett az Aura. Eleinte feleségkereső oldalnak szánták, amire csak előkelő Igazhitűek regisztráltak és a házasságszerző cégek ajánlatait böngészve kerestek házastársat. Akár többet is, attól függően, mennyit szántak költeni az üzletre.

A férfiak az asszonyokkal ellentétben több képet is közölhettek magukról. A leendő férj a saját arcát állította be profilképnek, a második kép általában az otthont ábrázolta faliszőnyeggel, Korán-idézetekkel, babzsákkal, míg a harmadikról a férjjelölt családja mosolygott.

A leányok egyetlen képe csadorba bújtatott arcukat mutatta. A csador szegélyét divatos mintákkal díszítették, s a különbséget a lányok szeme színe jelentette. A képek alatti bemutatkozó szövegek egy kaptafára készültek.

 – Nézd csak a szivárványt! – tolta váratlan lelkesedéssel Szelim a telefonját az új képpel Juszuf elé. Hangjától a felszolgáló fiú összerezzent, s kilöttyentette a teát, amit az asztalra készült letenni. A tea a fekete selyemnél is sötétebb foltot hagyott Juszuf egyenruháján.

-B.. Bocsáss meg..., testvér! – dadogta a fiú ijedten, és mélyen meghajolt a békeőr előtt.

Juszuf szeme felvillant és bal szemhéja megremegett. Arcára azonban máris visszatért a jól ismert mosoly – vagy vigyormaszk, ahogyan Szelim magában hívta. Megnyugtatta a pincért, szemhéja azonban még megrándult még néhányszor, míg a képet vizsgálta a telefon kijelzőjén.

Akkor is így rángott a szemed, amikor az Igazhitűek közé lőttünk a falon. Az volt az utolsó alkalom, amikor elárultad magad. Kiköptél oldalra a tűzparancs előtt és büdös migránsoknak nevezted őket, mielőtt meghúztuk a ravaszt. Akkor még nem tanultad meg ezt az idétlen hiénavigyort sem…, Benedek!

– Nem igazán tudom, mit mondjak erre… – csúsztatta vissza a telefont. Ezúttal nem mosolygott.

– Emlékszel, mit mondott Salomin Baba a megtéréskor? – kérdezte Szelim. – A szivárvány törvénye az univerzum működéséhez hasonló. A színek mindig ugyanazok, egységes rendszert alkotnak, ami így tökéletes...

– Vörös, narancssárga, sárga meg sárgászöld, zöld, kékeszöld, kék és lila – vágott közbe unottan Juszuf, s Szelim arra gondolt, a Yallahpediából puskázza a sorrendet, mert Juszuf tüntetőleg a saját mobiljába mélyedt. – Sokfélék vagyunk, de a szivárvány színeiben egyesülünk a hit által.  Együttműködünk az univerzum törvényei szerint, Allah akarata szerint. - tette még hozzá Juszuf, mintha ezt is olvasná.

Szívélyesen rámosolygott a közelükben ülő amerikai házaspár gyerekére, és a kövér kisfiú visszamosolygott. Tetszettek neki az asztal mellé támasztott fegyverek.

A Békeőrök az Oroszországból importált AK-47-eseket feleakkora KGP-9 –esekre cserélték, amelyek kevésbé tűntek ijesztőnek az idelátogató külföldiek számára. Szelim jól ismerte ezt a típust is. Korábban a Magyar Honvédség, később pedig az abból verbuválódott  Hungária Gárda használta a polgárháborúban.

Szelim gondolatai a fotón ragyogó szivárvány körül forogtak, és nem tudta, Juszuf észrevette-e a barnásvörös árnyalatot a szivárvány alján, aminek Salomin Baba tanai szerint nem kéne ott lennie. Az ország Babája jóindulatú és művelt embernek tűnt, s hogy mit ért el a koszos Keleti Pályaudvarról indulva, az már legenda és történelem, a tananyag része az Állami Iszlám Iskolákban.

 A szökőkút környéke lassan megtelt a reggeli bevásárlásra induló asszonyokkal, egyre többen keltek át cseverészve a téren tetőtől-talpig burkában és fekete csadorban.

Turisták is jelentek meg és fotózkodtak a szőkőkút környékén. Nekik nem kellett eltakarni magukat, felszabadultan nevettek az elkészült képeken, és párosával lézengtek a teázó körül. Voltak akik nyugtalanul sandítottak Juszufékra és aggódva nézték fegyvereiket, de túl sok figyelmet nem fordítottak a békeőrökre, hiszen az egyikük folyamatosan mosolygott. Vajon a turisták látják-e a furcsa szivárványt szökőkutas szelfijeiken?

Szelim elgondolkodva simogatta a szakállát. Tíz perc volt hátra kilenc óráig, az Igazság Háza homlokzatán ennyit mutatott az óra. Juszuf az utolsó korty mentateáját itta.

– Gondolkodtál már azon, hová kerülnek akiket bekísérünk? Akik nem férnek rá a “szivárványra”? – fordult hozzá Szelim.

Juszuf ismét abbahagyta a mosolygást.

– Hogy érted ezt? Ki az aki nem fér el a szivárványon? Allah...

– Homokosok, kábszeresek, csalók, gyilkosok, tolvajok... Ellenállók... Nemzetiek... – szólt közbe Szelim, mielőtt Juszuf önkivűleti állapotba kerülne Allah nevének ismételgetésével.

– Az Igazság Házában dönt róluk a bíró. – mondta Juszuf – Nem a te dolgod, testvérem, hogy ítélkezz. Be kell kísérnünk őket, meg kell védenünk egymást. Minek kérdezel ilyeneket? Beteg vagy?

Juszuf hangjába egyre több nyugtalanság keveredett. Mosolyogni is elfelejtett és zavartan nézegetett körül beszéd közben.

Bekísérés. Ezt jelentette ha valakit letartóztatnak. Nincs szükség bilincsre és rajtaütésre sem.

A polgárháborút követően és a Megbocsátás előtti rövid, átmeneti időszakban a legkisebb lopásért is kereszten végezte a bűnös, vagy a fejét tűzték karóra a köztereken, elrettentésül. A zavaros időket lezáró Megbocsátás óta azonban a Budai Vilajet törvényben szüntette be  a kövezéseket, megfeszítéseket és csonkításokat. A megfélemlítés és tisztogatás korszaka véget ért, megkezdődött az enyhülés és béke ideje, a turizmus és kereskedelem felvirágzása.

A megbocsátó politika híre lassan lebontotta a hidegháború falait Kelet és Nyugat között, és erre a Kalifátusnak igen nagy szüksége volt, hogy olajával kereskedhessen.

Szelimnek az olajig futó tiltott gondolatmenete a bekísérés szó értelmezéséből fakadt, de nem oszthatta meg senkivel gondolatkísérleteit, ahogyan fotóját sem tehette közzé sehol a rendellenes szivárványról.

A szivárványon volt még egy szín, egy plusz szín, aminek nem kellett volna ott lennie. Talán ez okozta ma reggeli nyugtalanságát. Kérdések fogalmazódtak meg benne, amelyek éveken át szunnyadtak. Most előtört belőle a kíváncsiság természetes érzése, ahogy a láva tör ki, a hirtelen ébredt vulkánból. A láva sötétvöröse, a szivárvány felesleges színe...

– Miért bocsátottak meg nekünk nyilvánosan annak idején, Juszuf? Hiszen közéjük lőttünk a Falon? Emlékszel? A Gárdában...

– Az Abdullah-Debrecen játssza holnap a negyeddöntőt a Bayern München ellen. – ütötte el a kérdéseket indulatosan Juszuf. Mosolya eltűnt, érdeklődése viszont látványosan megnőtt a foci iránt.

– Az UTE  is továbbjuthatott volna, ha nem a Real Madridot kapja a legutóbbi meccsen.

Szinte szavalta Szelimnek a focihíreket.

– Bár az Újpesti Tevék nem voltak valami nagy formában az idén. De jók vagyunk így is, Szelim!

Juszuf egészen lendületbe jött, bal keze mutatóujjával figyelmeztetőleg hadonászott Szelim előtt, hogy ha közbe is akarna vágni, ne tegye.

– Allahnak hála! A Kalifa megmondta, hogy nem pénzzel kell motiválni a játékosokat, hanem ostorral! Hajcsárok kellenek a stadionokba...

Szelim Juszufba fojtotta a futball-litániát.

– A fotón, amit ma csináltam, van még egy szín, Juszuf!  Sötétvörös. Nem kellene ott lennie, de ott van. Észrevetted?

– Elég legyen! – csattant fel Juszuf. Tenyerével hangosan odavágott az asztalra, s vad indulattal tekintett Szelimre. Szemhéja ismét rángatózni kezdett. Megragadta fegyvere markolatát, de nyomban elengedte, és láthatóan minden erejét összeszedte, hogy türtőztesse magát.

A közelükben ülő amerikai családfő hevesen integetni kezdett a felszolgáló fiúnak, az anya pedig sietve felállt és a gyereket a mosdó irányába terelte. Egy fiatal turistalány dermedten bámulta Juszufot, baseball-sapkás párja a telefonjába mélyedt és a park irányába húzta magával a lányt. A felszolgáló már elindult az üres csészékért Szelimék asztalához, de Juszuf felcsattanására irányt váltott, és inkább az amerikai családhoz fordult.

– Testvérem…. – próbált nyugalmat erőltetni magára Juszuf ismét mosolyogva. Szelimet harapni készülő cápára emlékeztette.

– Kérlek, ne kérdezz többet a bűnösökről! Aki nem tartja be a Shariat, annak a sorsáról a bíró dönt! Mi pedig vigyázunk, hogy betartsák Allah igazságos törvényeit.

Juszuf bizalmasan lehalkította a hangját, társa arcába hajolva beszélt. Szelimet menta és dohány illata csapta meg, úgy tűnt a “testvér” rászokott a cigarettára.

–  Azért bocsátottak meg nekünk és minden Gárdistának, akinek volt esze letenni a fegyvert, mert szükségük volt az ilyen rohadékokra a tisztogatáshoz, mint te meg én.

–  Én nem lőttem gyerekekre és…

– Hallgass végig! – csitította felemelt mutatóujjával szigorúan Juszuf. Szelim megadóan hátradőlt.

A tölgyfák alatt férfiak gyülekeztek színes ingekben és hangos örömmel, öleléssel üdvözölték egymást. Felcsavart polifóm szőnyeg volt náluk, amire a fák árnyékában letérdelve majd Mekka felé imádkoznak

– Amit a falon tettünk azért a Kalifa is és Salomin Baba is megbocsátott nekünk. És újra azt tesszük, amit tennünk kell, mert így vezekelünk Allah előtt a bűneinkért. Az ilyen emberekre mint mi, mindig szükség lesz!

– A gyilkosokra – motyogta maga elé Szelim, s úgy érezte nincs megállás, a láva feltört.

A Megbocsátás óta soha nem mondta ki hangosan a gondolatait, s most amennyire könnyen ment, annyira ijesztő volt számára saját szavainak értelme. Úgy érezte, mintha valaki más beszélne az ő szájával. Talán Allah akarata szerint… – Ugye, Benedek?

– Elfoglaljuk a színünket a szivárványon, ahogy Salomin Baba elvárja tőlünk! – Juszuf hangja felszökött kiabálás közben, akár egy mutáló tinédzseré. Bal keze mutatóujját ismét az ég felé emelte, másik kezével pedig felkapta a fegyverét és azt is a magasba tartotta. Nem érdekelte, hol van, hogy a turisták és civilek ijedten figyelik.

– Allah a gyilkosokra és bűnözőkre gyilkosokat és bűnözőket ereszt rá, Áron! Ez mindig így lesz! Örökké így lesz! Allah is örök, és az ő szent akarata is! 

Rikácsolására a tölgyfák alatt ácsorgó férfiak is odafordultak, s nyugtalanul figyelték Juszufot. A szökőkút körül eltűntek a turisták, ahogy a felszolgáló is a konyha környékén. Szelim tudta, a kis felfordulásnak hamar híre megy, sok a fül és ritka az alkalom, amikor végre valaki a Békeőröknek is árthat. Ráadásul szemben, a lépcső tetején, az Igazság Házán is sok az ablak. Érezte, túl messzire ment. Majdnem tíz éve volt tagja a Békeőrségnek és Juszuffal soha nem beszélt a Gárdáról, a közös múltjukról.

Juszuf dühkitörésének minaret hangszórója vetett véget. A pesti mecset másodpercekkel később csatlakozott hozzá. Az elkésett hangok különös kánona megszokottá vált, s a disszonáns hangzás sérült szárnyú madárként keringett naponta több ízben Budapest fölött.

Mint akik éber álomból ébredtek, a férfiak a tölgyfa alatt egyszerre abbahagyták Szelimék bámulását, s az imám hangjára nekiláttak kihajtogatni szőnyegeiket. Leborultak abba az irányba, amerre a távoli Mekkát sejtették. Juszuf is felocsúdott, felállt a székből, megigazította ruháját és fegyverét.

– Szabadságot kellene kérned, testvérem, lehetőleg még ma. – mondta Szelimnek, s hüvelykujjával az Igazság háza felé bökött – Persze, csak miután a mai ügyünket elintéztük.

– Kit kell bekísérnünk?

Szelim is felállt, s úgy tett, mintha érdeklődne közös dolguk iránt. Pénzt hagyott az asztalon a felszolgálónak, bőséges borravalóval, bár ez régóta tilos volt.

 – Amír bácsit. Állítólag rajzokat ad el Mohamed Prófétáról a turistáknak a Gül Babánál. – Juszuf undorodva kiköpött. – Egyesek semmiből sem tanulnak.

Szelim gyomra összerándult. Arra jutott, hogy a műszak végén  kitörli a szivárványos fotót. Biztosan feljelenti őket valaki a teázós ramazuri miatt és valószínűleg a telefonjukat is átnézik majd a kollégáik.

A nap megvilágította a márványlépcsőt a szökőkút mögött. A térre visszaszivárogtak a turisták, a férfiak szedelőzködtek az ima után, a nők is megérkeztek a piacról kosaraikkal.

Szelimet furdalta a kíváncsiság, miként festhet Mohamed próféta Amír bácsi képein.

Amíg a márványlépcsőig elsétáltak, Juszuf arra jutott, hogy a műszak után mindenképpen feljelenti Szelimet a fotóért. Valakik úgyis feljelentik mindkettőjüket a mai műsor miatt. Jobb előbb lépni, s akkor legalább az egyikük, reményei szerint ő maga, megúszhatja.

A felszolgáló fiú előbújt a konyhából. Eltette a borravalót, s a távozó Békeőrök után nézett. Az egyiküket, azt az álszent mosolygósat, aki helyett minden reggel a társa fizet, biztosan feljelenti.

A Csillag Teázó mögül Amír bácsi lépett elő. Ma késve érkezik Gül Baba türbéjéhez. Útközben felfigyelt a szóváltásra, és behúzódott a teázó mögötti rózsakertbe hallgatózni. Csak akkor indult el karikatúrákkal teli hátizsákjával, amikor a páros már messze járt. Habozott, mit tegyen? Egyenesen az Igazság Házába siessen-e és jelentse fel a két jómadarat, vagy hazamenjen előbb a rajzokat elégetni? Amíg őt a Gül Babánál keresik, van idő mindkettőre. S ha már úgyis betér az Igazság Házába, feljelenti a pincérfiút is a borravaló miatt. A terasz

előtt elhaladva barátságosan odabiccentett a srácnak, az kedvesen meghajolt és visszamosolygott rá, mert Amír bácsit mindenki szereti a környéken.

Bodor László

Eltévedt virág

Tavasz volt, május, a remény, a megújulás hónapja, a madárcsicsergés, a virágba borulás ideje. De itt nem volt madárcsicsergés, mert nem voltak fák, amelyek otthont adhattak volna a madaraknak. Nem volt virágba borulás sem, mert itt csak kő volt, s keményre taposott, terméketlen föld, amelyen nem élt meg még a gaz sem. Nem volt remény sem, csak kilátástalanság és mozdulatlan dermedtség.

A fiú a barakk falának döntve hátát a földön ült, arcát az erejét próbálgató Nap felé fordította. Szeme csukva volt, úgy szívta magába a fényt, s a meleget. Egy pillanatra majdnem boldog volt, de nem tudta, mert már régen nem emlékezett arra, mi is az a boldogság. A lányra gondolt. A lányra, akit tegnap délután látott a kerítés túlsó oldalán, a szögesdrót mögött. Csak néhány másodperc volt, szinte csak egy villanás, de mégis beleégett tudatába, s nem tudott szabadulni arcától, gyönyörű, hatalmas szemeitől, a belőlük sugárzó fájdalomtól. A kőfejtőből jöttek vissza a táborba, a barakkhoz. Már sötétedett, s a tizenkét órás megerőltető munka, a kövek hasítása és cipelése teljesen kimerítette őket. A menetet kísérő őrök folyamatos nógatása és az időnként felcsattanó korbácsütések ellenére is csak lassan vonszolták magukat a két tábort elválasztó széles, kövesúton. Az út mindkét oldalán magas szögesdrótkerítés húzódott, amelyet 50 méterenként egy-egy őrtorony szakított meg. Jobboldalon terült el a női tábor, baloldalon pedig a férfiaké. Az út rossz volt, a kövek nagy része már meglazult, kimozdult helyéből. Néha egy fogoly megbotlott, elesett. A többiek tudomást sem vettek róla, lehajtott fejjel mentek tovább. Tudták, ha megpróbálnak segíteni, nem csak az elesett foglyot, de őket is ütlegelni kezdik az őrök. A fiú is leszegett fejjel ment, az utat figyelte, s a köveket kerülgette. Fáradt volt, végtelenül fáradt, csak arra vágyott, hogy megérkezzenek a barakkba, s lerogyhasson a priccsére. Hirtelen megmagyarázhatatlan, furcsa érzése támadt, mintha figyelné valaki. Felemelte a fejét, s megpillantotta a lányt. A kerítés túlsó oldalán állt, hosszú szoknyáján, csíkos ingén is átsugárzott testének egyenes, büszke tartása. Kopaszra borotvált fejét sötétkék kendő takarta. Arcát, szép tiszta arcát szeme uralta, hatalmas ferde vágású, zöld mandulaszeme. A fiút nézte, s tekintetéből fájdalom sugárzott. A fiút megragadta ez a gyönyörű szempár, tekintetük összekapaszkodott, egybeolvadt. Az egyik őr észrevette a lányt, s rákiáltott.

- Tünés, takarodj innen. – A lány nem mozdult, továbbra is a fiút nézte. Az őr ekkor felhúzta géppisztolyát.

- Takarodj te ribanc, mert szétlövöm a fejed! – Üvöltött rá, s géppisztolyának csövét a lány felé fordította. A lány az őrre nézett, majd hirtelen megfordult, s elszaladt. A fiú hosszan követte tekintetével, egészen addig, míg el nem tűnt a női tábor távolban húzódó barakkjai között.

A fiú a barakknak dőlve ébren álmodott, felidézte magában a lány karcsú, vékony alakját, arcának finom vonásait, tekintetének varázsát, s arra gondolt, holnap talán ismét láthatja, talán ott lesz a kerítésnél, s talán lány is látni akarja őt. Talán ismét foglyul ejtheti tekintetét, amely hihetetlen erőt sugároz, s erőt ad.  Kinyitotta a szemét, körülnézett. Egyedül volt, csend volt. A vasárnap délutánt szinte mindenki alvással töltötte, a ritka nyugalom rövid órái voltak ezek.

Hirtelen észrevett valami szokatlant. A szomszéd barakk tövében egy növény bújt ki a földből. Húsz centi magas lehetett és két nagy bimbó ágaskodott ki halványzöld levelei közül. A fiú meglepetten nézte, nem értette, honnan került ide ez a virág, s ha már idekerült, hogy tud megélni ezen a terméketlen, száraz, agyagos talajon, ahol semmi, de semmi nem képes megkapaszkodni, semmi, de semmi nem marad életben. Az egész tábor egy nagy pusztaság, sehol egy szál fű vagy gaz, csak kő és terméketlen agyag mindenütt. Ez nem lehet más, csak egy eltévedt virág. – Gondolta a fiú. Közelebb ment, s óvatosan megérintette a leveleit. Puhák voltak, selymesek, simogatták ujjait. A bimbók érettek, duzzadtak voltak, bármikor virágba borulhattak. A fiú nem tudta milyen növény lehet ez, még soha nem látott hasonlót, persze igazából nem is nagyon ismerte a virágokat, városi gyerek lévén inkább csak csokor formájában találkozott velük. Óvatosan körbenézett, remélte, más nem vette észre a virágot. Félt, hogy valami baja esik, hogy valaki letépi, vagy eltapossa. Próbálta elrejteni, léceket, deszkákat tett elé, éppen csak annyi helyet hagyott, hogy elég napsütés érje. Miután ezzel végzett, elment, csajkájában vizet hozott, s a virág tövébe öntötte.

Másnap ébresztő előtt kiszökött a barakkból, s megnézte, megvan-e még a virág, az eltévedt virág. Megvolt, bimbói kezdtek kibomlani, s néhol már látszottak a virág vérvörös szirmai. A fiú megsimogatta a bimbókat, s visszaosont a barakkba. Egész nap, a kövekkel vívott küzdelem közben a lányra gondolt, s ahogy közeledett a munka vége, a táborba való visszaindulás ideje, úgy nőtt bene az izgalom. Szinte a fáradtságot is elfelejtette, amikor felhangzott a gyülekezésre felszólító ordítás. Sietve állt be a sorba, jobbszélre, hogy minél közelebb lehessen a kerítéshez. Legszívesebben szaladt volna, valami furcsa erő szállta meg, de a sor lassan haladt, a kimerült foglyok csak vánszorogtak a tábor felé vezető úton. Már messziről észrevette a lányt, egy bucka mögött bújt meg. s mikor a közelébe értek, felállt, a lassan haladó fiút nézte, aki visszanézett rá. A lány halványan elmosolyodott, tekintete megtelt melegséggel. A fiút forróság öntötte el, valamit tenni akart, de tudta, nem tehet semmit. Nem állhat meg, nem léphet ki a sorból, nem mehet oda a kerítéshez, nem szólhat hozzá. Tudta, bármit tenne, a katonák azonnal nekiesnének, s puskatusaikkal véresre vernék. Hirtelen támadt ötlettől vezérelve jobb kezével szinte észrevétlenül az előttük lévő férfitáborra mutatott, majd két ujját a járást utánzó mozdulattal visszahúzta kezét a kerítés irányába, amelynek közelében a lány állt. A lány megértette, enyhén bólintott, majd megfordult és elment. A fiút elöntötte az öröm érzése. Amikor jelezte a lánynak, hogy vissza fog jönni, nem gondolt semmire, főleg arra nem, miképpen fogja csinálni. A barakkja messze volt, észrevétlenül nagyon nehéz közlekedni a táborban, különösen este, amikor a foglyok már nem hagyhatják el a szálláshelyüket, s sötétedés után mindenkire felszólítás nélkül lőnek, aki a kerítés közelébe megy. Mindegy, majd kitalálok valamit.  – Nyugtatta meg magát. Azon is elgondolkodott, a lány hogyan tudott a kerítés közelébe jutni. Valószínűleg a barakk ahol él, az út közelében van, s míg a férfitábor teljesen sík, a női tábor kerítéséhez közeli részén kisebb-nagyobb buckák, az előző háborúból itt maradt fedezékek vannak, amelyek között jobban lehet lavírozni.

Mikor megérkeztek, eszébe jutott a virág. Hátrasietett a barakk mögé, vízzel telt csajkáját is vitte magával. Meglocsolta, s elégedetten látta, a virágok hamarosan teljesen ki fognak nyílni. Izgatottan várta, hogy besötétedjen, s indulhasson a lányhoz.  A barakkok között osont, a lámpák bevilágították a tábort, de árnyéktól árnyékig futva lassan eljutott a barakksor végéig. Innen nyílt terepen kellett mennie, de szerencséje volt, mert itt már nem sűrűn voltak lámpák, csak reflektorokkal pásztázták a terepet. Lassan, görnyedve ment, feszülten figyelt minden apró zajra, moccanásra, de eljutott a kerítéshez, oda, ahol lányt látta. Hasra feküdt, s az úttest túloldalán lévő másik kerítés mögötti buckákat fürkészte tekintetével. A telihold fényénél meglátta a lányt, amint óvatosan előbújik egy földhalom mögül és egy kerítésoszlophoz kúszik. Szinte láthatatlanná vált, egybeolvadt a földdel, csak a feje emelkedett fel, ahogy a fiút nézte. Ha-nyolc méterre lehettek egymástól, de két kerítés választotta el őket egymástól. Látták egymás arcát, de nem mertek megszólalni, féltek, hangjukra felfigyel egy éppen a közelben járőröző katona. Csak nézték egymást csendben. Úgy érezték, most ez is elég. Az elmúlt hónapok, évek reménytelen üressége és kilátástalansága után már az is maga a csoda volt számukra, hogy van valaki, aki látni akarja, van valaki, aki észreveszi őt az egybeolvadó embermasszában. Ismét valamennyire embernek érezték magukat, emberi vágyakkal, emberi érzelmekkel. Tudták, ez is több, mint amit remélhettek, s ha ez megtörténhetett, bármi lehetséges. Nem érezték az idő múlását, nem tudták mennyi ideig feküdhettek az agyagos, kemény földön, egymást nézve. A lány mozdult meg elsőként, intett a fiúnak, lassan visszakúszott a bucka mögé, s eltűnt a fiú szeme elől. A fiú is visszaosont a barakkhoz, lefeküdt, s végre, hosszú idő óta először úgy aludt el, hogy valami csendes boldogságféle töltötte el.

Másnap délután nem volt ott a lány, a fiú hiába kutatta tekintetével a buckákat, nem látta sehol. Elkeseredett, s egyben meg is ijedt. Csak nem történt valami baja? – Kérdezte magától. – Lehet, hogy észrevették az őrök, amikor tegnap este visszament a barakkba, s elfogták? –Elhessegette magától a gondolatot, de aggodalma nem múlt el.

A táborba visszaérve, első útja a barakk mögé vezetett, a virágot akarta megnézni. Meglepetten látta, hogy az egyik bimbó gyönyörű, vérvörös virággá fakadt. Hosszasan csodálta, nem értette, mit keres itt ez a virág, nem tudta összeegyeztetni ezt a szépséget a világgal, amely körülveszi. Egyszerűen nem illett ide, nem lett volna szabad itt lennie. Arra gondolt, ennek a virágnak a táborban csak egyetlen helyen lenne méltó helye, s neki oda is kell vinnie. A tövénél óvatosan megfogta a növény szárát és leszakította gyökeréről. A virágot csíkos inge alá rejtette. Leült, keze a szirmokon nyugodott, s várta, hogy besötétedjen. Ugyanazon az úton ment, mint előző este. Kicsit már bátrabban mozgott, s egész gyorsan odaért. A túloldalon nem volt senki, semmilyen mozgást nem észlelt. A kerítést kezdte el vizsgálgatni. Végigkúszott oszloptól oszlopig, azt nézte, van-e olyan szakasz, ahol az alsó szögesdrót nyaláb lazább. Talált is egy részt, s arra gondolt, ha valamivel középen meg tudná emelni és alá tudná támasztan a drótot, akkor alatta át tudna kúszni. Hamar rábukkant egy terméskőre, ami elég nagynak tűnt, s szerencsére nem is volt messze. Lassan odavonszolta, vigyázva, nehogy zajt üssön. Betolta kerítés alá, ráhúzta a megfeszült drótot. Éppen átfért alatta. Lefeküdt és várt. A virágot kezében tartotta. Biztos volt abban, hogy a lány el fog jönni.

Nem tévedett, néhány perc múlva megpillantotta halvány sziluettjét a sötétben. Ő is bátrabb volt, már nem kúszva jött, mint előző este, hanem mélyen meggörnyedve. a buckák árnyékába rejtőzve. A kerítésnél lefeküdt, intett a fiúnak, aki visszaintett, s lassan elkezdett átbújni a kerítés alatt az útra. Hátába belevájt a szögesdrót, de ez most nem érdekelte, nem érzett fájdalmat. A lány döbbenten, s rémülten nézte, tekintetében a tiltakozás fénye villant fel, de a fiú ezt nem látta, csak kúszott lassan át az úton, a virággal a kezében. Mikor átért, a lányra nézett. Most látta közelről, milyen szép. Nem szólt semmit, csak a kerítésen átnyúlva kezébe tette a virágot. A lány meglepetten nézte. Nem tudta felfogni, ez hogy lehetséges. Megfogta a fiú kezét és megszorította. Ebben a pillanatba reflektor fénye csapott le rájuk. Egy katona rohant oda az úton. Puskáját a férfira fogta, s meghúzta a ravaszt. Csak egy kattanás hallatszott, de a puska nem sült el. Ismét meghúzta a ravaszt, ismét csak egy kattanás. A katona dühösen nézett a puskára, majd eldobta. Felkapott egy követ az útról. A fiú felállt, de a katona a fejére sújtott a kővel. A fiú a földre zuhant, a katona újra ütött, s aztán újra és újra. A fiú a kerítés mellett feküdt. Már nem mozdult. A lány a másik oldalon állt, fehér arccal, döbbenten és rémülten, kezében a virággal. A katona semmit nem tudott tenni, mert közöttük volt a kerítés, így csak üvöltött. A lány nem törődött vele. Letérdelt, a virágot a fiú mozdulatlan mellkasára tette. Gyengéden végigsimította véres arcát, majd felállt, megfordult és lassan, egyenes tartással elment.

Ő szeret

Egyáltalán nincs jó teste. Rövid görbe lábakon kacsázik, mégis van benne valami délcegség. Olyan „ki, ha én nem” típus. Önértékelésénél csak a szexualitás iránti elköteleződése nagyobb… Van egy csaja. Egy fekete-fehér pöttyös plüsslabda. Rendszeresen meghágja… Amúgy csak néz rám azokkal a kigúvadt, szétálló szemeivel, és azt látom, hogy számára én vagyok a világmindenség. Követ a szemével, állandóan figyel. Ő szeret, ha akarom, ha nem. Folyton a közelemben akar lenni, hozzám érni, érezni a bőröm. Néha tolakodó és erőszakos. Szörcsögve, harákolva dől nekem. Ha mosogatok, befurakodik a két lábam közé.  Csak áll ott rendületlenül.… Szaga van, és nem hagy levegőhöz jutni. A legváratlanabb helyzetekben elereszt egy kénes bűzbombát.

Bor Evelin

Gondolatok az ismeretlenről

Ajánlom unokatestvéremnek, Mirának, aki nélkül e történet nem születhetett volna meg.

Ez a nap nagyon különleges lesz. Nem csak számomra, hanem talán több száz, vagy akár ezer ember számára! Új hónapba lépünk, elmúlik a nyár és jön a szeptember. Azt már tudom, hogy ez azt jelenti, hogy jön az ősz. Így váltakoznak az évek. Vagyis nem! Az évszakok. Bár már sok mindent tudok, néha én is tévedek, és még rengeteg új dolgot kell megismernem. Ezt is jelenti a szeptember. A kicsik oviba mennek, új barátokat szereznek és a játék mellett sokat megtanulnak a világról. Idén én már nem térek vissza az oviba. Nem, mert suliba megyek. Most kezdem az első osztályt. Hiányozni fognak a régi barátaim, az ugráló és a mászóka, na meg a hinták! A hinták is nagyon hiányozni fognak. Vajon Kati néni, Emese néni és Anna néni emlékezni fognak rám attól, hogy nem látnak minden nap? Én sosem fogom elfelejteni őket! Kicsit félek az iskolától. Mi lesz, ha majd olvasásnál összekeverem a betűket? Vagy nem fog menni az írás? És ha azt mondom, hogy kettő meg kettő az öt? A többiek majd kinevetnek és a tanító néni leszid? És mi van akkor, ha az új gyerekek majd nem szeretnek engem, ha nem találok barátokat? Talán akkor lehet, hogy visszamehetek az oviba. Ott már ismernek engem. Jó lenne tudni, mire gondolnak a többiek, hogy ők is félnek-e. Lehet, hogy az ismeretlentől mindenki fél. Nem nagyon, csak egy picit. Ha jobban belegondolunk, ez teljesen érthető, hiszen meg kell szoknunk még az új dolgokat; legyen az iskola, munka, vagy akár egy új autó. Az is furcsa először. Aztán szépen lassan ismerős lesz az ismeretlen, és a félelem eltűnik.

Épp a suliba megyünk az évnyitóra. Szeretem az évnyitókat, mert csinosan kell felöltözni. Ilyenkor anya előkészíti a pörgős szoknyám és a kopogós cipőm. Biztos azért kaptam ilyet, mert már nagylány vagyok! Közel lakunk az iskolához, ha még nagyobb leszek, akkor már biztosan egyedül is járhatok, nem kell elkísérnie mindig valakinek. Azt hiszem, egyre közelebb érünk az épülethez, már nagyon sok gyereket látok, meg anyukát és apukát. Valakit még a tesója is elkísért. Befér egyáltalán ennyi ember egy suliba? Az ajtó jó nagy. Még egy óriás is könnyen belépne rajta. Azt hiszem, ide nem járnak óriások, de ki tudja…

Szerencsére nem vesztem el a tömegben, és az osztályomat is megtaláltuk. Középre ültem, hogy majd jól lássam a táblát. Jó kis hely ez. Úgy látom, sokan ismerik egymást. Ők biztos egy oviból jöttek. Nekem sajnos nincs egy ismerősöm sem itt, csak anyukám. Ha jól tudom, ő nem lehet a padtársam, és nem is maradhat itt. Ő már dolgozik, nem jár suliba. Milyen kár, biztos sokat nevetnénk együtt itt is. Lassan mindenki megérkezik, a mellettem lévő hely sem üres már. Egy Lilla nevű lány foglalta el, akivel remélem, jó barátok leszünk! A tanító néni szerint le kell mennünk az udvarra, a többi diák már ott van, hogy meghallgassuk az évnyitót. Lesz valami műsor; remélem bábszínház!

Az első sorban várjuk, hogy kezdetét vegye az előadás. Sorban mondják a diákok a verseket, még az igazgató néni is beszél. Abból, amit mond, úgy gondolom, hogy jó kis év elé nézünk. Elbambultam kicsit, mert már vissza is kell menni az osztályba. Máris vége lenne az évnyitónak? Hé! Hol marad a bábszínház?! Micsoda átverés… Na, akkor vegye hát kezdetét a nap. Szeretném minden osztálytársam nevét megtanulni, hogy ha majd nagy és okos leszek, akkor le is tudjam írni. Talán a szülinapi meghívóimat már én fogom elkészíteni. De jó lenne! Jobban belegondolva nem is olyan rossz ez az iskola. Persze az ovi nagyon jó volt, de mégis ideje, hogy kicsit komolyabban vegyük a dolgokat; elvégre már hét éves vagyok!

Mikor az utolsó hozzátartozó is elhagyta a termet, kezdetét vette az ismerkedés. A tanító nénik sok játékkal és feladattal készültek nekünk, így mi is könnyebben vettük az akadályokat. Sokat megtudtunk egymásról, de ez még közel sem elég. Legalábbis számomra nem. Mindent tudni akarok az új barátaimról. Például fontosak a szülinapok és névnapok, hiszen senkiét sem szeretném elfelejteni. Az iskola pont jó hely erre, mert pallérozza az elménket. Nem igazán tudom, hogy ez mit jelent, egy filmben hallottam. Biztos valami okos dolog. Furcsa, hogy itt ebéd után nincs alvás, bár nem is lenne időnk ilyesmire. Mi már nagyok vagyunk, és folytatnunk kell az ismerkedést. Az udvaron nincs ugráló, a mászóka is kevés, de Lucával, Lillával és Vikivel nagyon jót fogócskáztunk. Aztán csatlakozott Barnabás, Csaba, meg a kislány, akinek holdacska volt a jele az oviban, és a kisfiú, akinek házacska. Az ő nevüket sajnos elfelejtettem, de majd holnap megkérdezem újra.

Nem tudom, miért féltem az iskolától. Felesleges volt, hiszen mindenki kedves és segítőkész. Nagyon tetszett a mai nap. Azt hiszen, holnap is visszajövök.

Télből tavasz

A hófedte utcák teszik letargikussá az embert, nem más. Ez az oka az örökös fejfájásnak, a kedvetlenségnek és a gyakori hangulatváltozásoknak. Az ember már-már undorodva bámul ki az ablakon, és nézi a fehérséget. Bántja a szemet. Bármerre is tekintesz, a végtelenbe nyúló, vakító fehér táj nem kerüli el a figyelmedet. Nem tudod kizárni, vagy egyszerűen azt mondani, hogy nem, most nem látlak. Dühítő, nem igaz? Minden reggel felkelsz, félálomban elhúzod a függönyt és ugyanaz a látvány fogad, mint tegnap, illetve tegnap előtt és folytathatnánk így a sort tovább. Minden reggel egy gondolat jár a fejünkben: „Talán holnap már jobb idő lesz, talán kisüt majd a nap is.”
Ezt valóban csak az időjárásra értjük? Esetleg a szívünk mélyén rejtegetünk valamit és azt akarjuk, hogy bennünk is nyár legyen? Talán igen, talán nem. Ezt mindenki csak maga tudhatja.

A csípős reggeleket úgy lehetne jellemezni, mint egy sosem várt hideg zuhanyt. Nem kívánatos, sőt, egyenesen utálatos. Rosszul érezzük magunkat tőle és megalapozza a hangulatunkat a nap további részére is. És mi van akkor, ha a zord idő még rosszabbra fordul? A legtöbb lány arról álmodik, hogy kéz a kézben a szerelmükkel egy romantikus sétára indulnak a hóesésben. Nos, kedves álmodozók, ezt reggel is megtehetitek; egyedül, szakadó hóban, miközben próbáltok nem megfagyni, a bokátok nem kitörni és lehetőleg épségben eljutni A-ból B-be. Ez aztán a kaland, a kihívás! Egy ilyen reggel után kinek van még kedve a nap további részéhez? Jól halottam? Senkinek? Így is van.  Persze vannak jobb napok, mikor olyan dolog történik, ami elnyomja a hóvihart, a szelet és a sivár utcákat. Az a pillanat, mikor a nap sugarai áthatolnak a szürke égbolton feledtet minden negatív eseményt. Mindenkinek magának kell megtalálnia a saját maga fénysugarát.

Tehát volt ez a lány. Aki nem szerette a telet és már nagyon elege volt a hidegből. A havas utcákat rótta, hogy eljusson a kedvenc kávézójába és megrendelhesse a szokásos kávéját, majd elfogyaszthassa azt, a szokásos helyén ülve. Mindennek megvolt a maga módja és ideje. Szívmelengető volt hallania a szélcsengő lágy játékát, miután kinyitotta a kávézó ajtaját. Bent meleg volt. Minden olyan békésnek tűnt. Tulajdonképpen az is volt. Kabátját felakasztotta a fogasra, persze a sapkáját és sálját előtte gondosan belegyűrte az ujjába, akár csak kiskorában. Ez a szokás megmaradt, hiába teltek el közben évek. A helyére érve egy csomag várta az asztalon, amire az ő neve volt ráírva. Izgatottan fosztotta meg a csomagolópapírtól azt a valamit. Egy könyv. Ezt takarta el a fekete, fényes papír. Felemelte és egy kis kártya hullott ki belőle.

„Késhet a Tavasz, ha már itt a Tél?”

A pincér jött, hogy felvegye a rendelést. Mivel a vigyort nem tudta letörölni az arcáról a lány, így a felszolgáló nem tudta megállni, hogy ne tegyen fel egy kérdést:

-Mi ez a kicsattanó öröm?
-Tavaszodik.

Szemöldökét felhúzva nézett a lányra. Nem értette, miről is beszél valójában, hiszen kint szakadt a hó.

Kiss György József

A döntés…

Döntött. Végérvényesen ott hagyja a várost…Leköltözik vidékre. Egyedül maradt teljesen, nincs ami a fővároshoz tartsa. Tudja: nem lesz egyszerű, és vissza nem tud menni. Mi vár rá?Mindegy, csak el az emlékek  elöl…Nem megfutamodott, szó sem volt erről. Már nem fiatal, úgy érezte nyugalomra van szüksége. Böngészte a hirdetéseket. A lakásra talált vevőt, tehát a pénz rendelkezésére állt. Nem sok holmija volt. Egy pár régebbi bútor, néhány konyhai felszerelés és a ruhák. Számot vetett. Indul. Sokáig várnia nem kellett. Ráakadt arra a hirdetésre, amire várt. Telefonáltak:mehet megnézni. A vevő is jelentkezett. Egy tanya.. Ház, gazdasági épületek, távol a nagyvárostól. Erre számított. Megbeszélés. Pénz átvétel .Költözött. Szép környezet volt. Nem sok javítani való volt a házon. Nem lesz baj: érezte. Egy kis hátrány volt, hogy a falu messzire esett tőle. Kerékpárt vásárolt, lassan berendezkedett. Új otthon. Bizakodva tekintett a jövő felé. Sajnos egy dologgal nem számolt: a tél. Töprengett. Egy vaskályha a szobában, egy sparhelt amin főzni tudott. a konyhában.. Sajnos egy dologgal nem számolt:.a tél. Töprengett. Egy vaskályha a szobában, egy sparhelt, amin főzni tudott a konyhában. A tüzelő. Számolt. Elég sokra lesz szüksége, de hát mások is laktak itt előtte, és ha ők meg tudták szokni, ő is megfogja. De egyelőre nyár volt még. Ismerkedett új otthonával és tette dolgát, ahogy szokta,és ismerkedett környezetével. Pozitív. Ez az első benyomás. Ez mindig sokat számít. Önbizalmat ad.. És itt vannak a háziállatok: ez kemény dió!Nem igazán értett hozzá. Könyvből tanulni ezt nem lehet. Nem gondolkodott nagyban. pár lábas jószág, és egy megbízható kutya. Igen, arra szükség van. A kert és a gyümölcsfák és pár sor szőlő. Apránként rendezkedett be. A szoba, a konyha. Aztán kerékpárt vásárolt, így járt a faluba vásárolni.

Eleinte szépen alakultak a dolgok.  megszokták. Új ember a környéken, aki csendesen éli a kis életét. Ezzel nem volt semmi gond. Egy dologgal nem számolt: a betegséggel .Orvos volt a faluba. Patika is rendelkezésre állt. .Levelet nem várt. .A  nyugdíját viszont egy fiatalember kézbesítette:: vele került itt az új helyen először kapcsolatba, aztán már látogatói is voltak a környékről. Érdeklődtek, beszélgettek, jó tanácsokkal látták el őt.. Semmi veszély nem érkezett. Pedig nem volt már olyan erős és fiatal. Sajnos a betegség is eljött… Ősz közepe volt: akkor dőlt ágynak…Az orvos figyelmeztette,hogy  nem lesz ez így jó, egyedül távol a világtól. Ő jön persze. Ha a postást megkéri, ő a gyógyszereket is kiváltsa .De mi lesz vele télen?Sajnos az orvos aggodalma valóra vált. Nagy tél volt, elvágta őt a külvilágtól. Tüzelő még akadt. Kis tartalék is volt élelmiszerből. .Egy este rosszul lett. Senki nem jött segíteni…Egyre rosszabbul lett, de nem tudott mit csinálni. Nehezen felkelt, aztán kivánszorgott a házból. Gyenge volt. Szédült. Pár lépést tett. Megbotlott. Elesett. A hó nagy volt,folyamatosan havazott. Ő feküdt a hóban. Most jobban érezte magát. Gondolatai is kitisztultak…Érezte: itt a vég…Megpróbált felállni: nem ment. Segítség nem volt…Fázott. Aztán álmot látott…Hogy erős volt…Két nap múlva a postás talált rá: ott feküdt a sárban az udvaron…Csendes temetése volt…Az egész falu ott volt…

                                                                    Magány…

Félénk. Ez a kifejezés találó. Félt, és nem tudta miért és mitől. Már gyermekkorában kezdődött. Felnőtt koráig elkísérte. A félelem. Mint mikor valami ismeretlen közegbe kerül. Nem tudta a nehézségeket kezelni. Pánik. A félelem váltja ki. Ezen úrrá próbált lenni több – kevesebb sikerrel. Volt mikor nem jelentkezett évekig. Egy, esetleg két évig sem. Azután egyszer csak rátört. Érezte, ez nagyon rossz. Kezelték. Szinten tartották. Gyógyszer, injekció, és mégis egyedül maradt a betegséggel a kezelés dacára. Ebből kilábalni csak az orvosi segítség és saját maga kell hozzá. Legyengült a pániktól. Legyőzni a pánikot: tudta nagyon nehéz. Ezért menekült a munkába. Akkor mindig elfelejtette a rosszat. Kellett a munka. Aztán ott volt még a könyv: a másik mentsvár. A sok séta. Az utazás. Az is nehezen ment. Olykor jelentkezett a félelem, de azért sikerült legyűrni. És még mindig érzi: ez bizony élete végéig elkíséri. Kitartás. Üresjáratban nem gondolni rá. Olykor egy könyv, vagy rádió. Bármi, ami elfeledni segít ezt. Az ellenséget. Igen. A társaság. Magának való volt mindig. Nem nagyon járt társaságba. Beszélgetett persze. De legjobban akkor érezte magát, ha az ismerős olykor a maga szerényen berendezett lakásában volt. Séta. Ez is sokat segített, Még rossz időben is. Azután haza ment. Így élt. Tudta, ha egy percet lazít, megint miden kezdődik előről…A félelem, mely ha rátör, az eltart egy darabig. A telefon. Mert volt, de nem lehet folyton telefonálni. Másnak is van magánélete. Ezzel tisztában volt. Tehát marad minden. A munka, a szórakozás, a könyvek, a rádió, a televízió, és a magány…

  JACSÓ PÁL

Deres

Deres - más néven Szedres - 10-12 éves lehetett, amikor hozzánk került. Bizalmatlan, kissé ijedős, viszont roppant jó hámos, nagy akaratú ló volt. Korábbi gazdáját, egy Vidok nevezetű alakot, keresztapám ivócimborájaként ismertem meg. Vidokot - aki egy akkoriban népszerű TV sorozat főszereplőjéről kapta ragadványnevét - sokszor megcsodáltam, amikor nem kevés bor elfogyasztása után, félmeztelenre vetkőzve, a konyha kövén pattogva, tucatnyi tapsolós fekvőtámasszal szórakoztatott bennünket.

Vidok szikár volt, izmos, bohém és jólelkű, viszont teljesen megbízhatatlan, de nem is ezért szerették. Keresztapámmal és néhány hasonszőrű barátjukkal ismert figurák voltak a környék eldugott kocsmáiban, ahol szinte nap, mint nap Rejtő Jenő regényeibe illő kalandokba keveredtek, ami leegyszerűsítve legtöbb esetben, valamiféle pofozkodást vagy duhaj csetepatét jelentett, ahol ők elmondásuk szerint, szinte mindig a gyengébbek és a betyárbecsület védelmezőiként léptek fel. Ez rendben is lett volna, csak azt nem értettem, miért kellett ezeknek a becsületbeli ügyeknek a fele berendezés további szórakozásra - úgymint ülés, evés-ivás, legfeljebb szkanderozás - alkalmatlanná tételével végződnie, amivel felettébb ügyes fuvarosokként és mindenféle nepperekkel üzletelő kereskedőkként egyáltalán nem törődtek, mert a kárt majdhogynem mellényzsebből kifizették.

Egyik, általam legnagyobb ámulattal hallgatott balhéjuk során, keresztapám azzal lohasztotta le a késekkel rájuk támadó ellentábor borgőzös hőzöngését, hogy az épp pár napja aszfaltozott úttestből, nemes egyszerűséggel kiemelt egy aknafedelet, és modern-kori Toldi Miklósként feje felé emelve tartotta vissza a létszámfölényben lévő bajkeverőket. Keresztapám egyébként szabadidejében - a fuvarok végeztével, és a mindennapi kocsmázás után - szinte falta a könyveket, az orosz realizmustól a magyar romantikán át, a klasszikus detektívregényekig.

- Anyámék tizennégyen voltak testvérek, a felnőttkort azonban közülük csak tizenegyen élték meg. Nagybátyjaim mindnyájan kivételes testi erejű, zabolátlanul szabad lelkületű, szenvedélyes természetű, nagyivó, nagy munkabírású fickók voltak, nem kevés bohémsággal, furfanggal, no meg öntörvényűséggel megáldva, mely tulajdonságaikból én is őrzök magamban   valamicskét.

Sokszor ámulva és irigykedve néztem őket, amikor ketten felgörgettek - az ő szava járásukkal „kantoltak” - egy tucatnyi öt-hat méteres betongerendát a platóra, vagy épp úgy pakolták a még szinte forró cementes zsákokat, mintha kispárnát ráztak volna fel. Bár tizennégy évesen dafkéból én is elvittem a hónom alatt egy-egy 50 kilós cementes zsákot, ez inkább valamiféle büszke őserőből fakadó egyszeri próbatétel volt, semmint kitartó testi erő, amiből, s az ebből fakadó bátorságból nekem kevesebb jutott. Szívósságukból, konokságukból és szenvedélyességükből azonban rám is ragadt valamennyi, no meg a le nem tagadhatóan nagyivó természetükből is, amit fiatal koromban, olykor művészi tökélyre fejlesztve kamatoztattam, magabiztos élvezettel kihasználva és eredményesen tágítva ezen kivételes genetikai adottságom határait.

Deres, mielőtt Vidokhoz került volna, egy Tsz tehénistállójában szolgált, a takarmányos kocsi elé fogva, ahol egy gumicsizmás IQ-bajnok, vélhetően részeg duhajságból beleszúrt a nyakába egy vasvillával. Szegény pára sebe állítólag olyan nehezen gyógyult, hogy már le is mondtak róla, így Vidok némi aprópénzért, már a vágóhídtól mentette meg, bár akarata egyáltalán nem valami nemes lelkű jótéteményre, hanem inkább egy többszörös haszonnal kecsegető üzletre irányult, mely számítása be is vált, mert a seb - bár élete végéig érzékeny maradt -, végül hamarabb begyógyult mint várták, így már túl tudott adni a lovon, aki végül a mi istállónkba lett bekötve, máig ható, felejthetetlen élményekkel szolgálva számomra.

Pedig apámtól régebben többször is hallottam azt a megjegyzést, csak a szegény embernek van szürke lova, mert azokat nem lehet tökéletesen megpucolni, így jóval olcsóbb az áruk, mint egy pejnek vagy épp sárgának. Ekkor ütött szíven a felismerés, hogy akkor bizony mi is szegények lettünk… Nem mintha korábban gazdagok lettünk volna - az „átkosban” ez egyébként is relatív volt -, hanem valójában a hétköznapokat egyszerűen, az ünnepeket mégis bőséggel megélő önmagunkhoz képest lettünk szegényebbek, amikor nagyapám konok összeférhetetlensége miatt, el kellett költöznünk cseperedő gyermekkorom mesebeli álomvilágából, mert a szinte mindennapos veszekedések odáig fajultak, hogy nagyapám egy kora-nyári vasárnap délutánon - miközben nővéremmel az udvaron játszottunk - minden előzmény nélkül a keze ügyébe kerülő szénahúzó horgot felénk hajította, ami szerencsénkre nem minket talált el, hanem a takarmányos szín ajtaján koppanva nyomatékosította anyámban a végső elhatározást, hogy csomagoljunk...

Az utolsó emlék

- Jó napot István gazda!

- Jó napot! Meleg napunk lesz ma is!

- Inkább ilyen legyen, az én csontjaimnak ez az idő ajándék. De maga, még fiatalember István! Jóval öcsém lehetne. Így köszöntötte kedvesen egymást a két öreg, akik közül a fiatalabb is, bizony már vagy 80 szüretet  megélt  ezen a szőlőhegyen, itt a Somló hegy szoknyáján.

István gazda már jó ideje, mióta felesége elment ebből az árnyékvilágból, kinn lakott a szőlőben. A gyerekei bizony furcsán és aggódva néztek rá, mikor egy szüret utáni őszi délután, nem akart beszállni a hazafelé induló autóba, hanem bejelentette, hogy ő bizony ezt az őszt és a telet is inkább itt töltené, a közvetlenül a tőkék mellett álló vastag falú kőházban, amit még a nagyapja kezdett el építeni, a saját kezével. A ház először bizony még csak házikó volt, de ahogy az évek múltával a pincét is egyre mélyebben vájták a hegy gyomrába, a kikerülő homokkő és tufa építőanyagnak is megtette, ráadásul helyben volt. Ahogy a meredélyt feltöltötték, a ház alapját kibővítették, a domboldalon egy szép tágas udvar kerekedett, ahol szüretkor, vagy bármely egyéb munka idején, kényelmesen elfért az egész lábatlankodó vendégsereg is. Ráadásul így a táj is előnyére változott, a ház pedig az idők előrehaladtával egyre takarosabb és pofásabb lett, a család nem kis örömére és büszkeségére.

Időközben a másik öreg már épp ott tartott, ahol a kanyargós földút kaptatója a kapubejáró lebetonozott felhajtójával összeért. Így könnyebb volt rákanyarodni az útról a kis udvarra, bármilyen időben. Bezzeg, amikor még lovas-szekérrel jártak fel a hegyre, nem volt szükség ilyen úri luxusra, amivel az öreg nem is értett egyet, - még hogy a gyepből csak egy négyzetmétert is elvegyenek -, de a fia ragaszkodott hozzá, így ő sem ellenkezett tovább. Míg ezen elmerengett, az utolsó pár lova jutott eszébe, és elmosolyodott az arca. A Bogár meg a Szellő, úgy húzták fel a szekeret a sokszor süppedős, sáros úton, mint a parancsolat, még trágyahordáskor is.  Azt a két lovat még 3 éves csikóként vette a kanizsai vásárban, és úgy ahogy voltak, szőrén megülve őket, két nap tartott velük az út hazáig. 

November környékén, már mindig jó tömör téli szőrt kezdtek ereszteni, a kevesebb munkától és jó abraktól pedig igencsak menősek lettek, még idősebb korukban is. Trágyahordáskor az öreg a reggeli abrakolás közben megpucolta a lovakat, akkurátusan felkötötte mindkettőnek a farkát, szépen eligazítva a visszahajló szálakat, majd rájuk tette a gondosan kezelt, szurokfeketére olajozott, csillogó lószerszámot, és a szekérhez vezetve őket, épphogy ráakasztotta a kötél istrángot a hámfákra, már kezdtek is belefeszülni a szügyellőbe. Az öreg alighogy felült a bakra, a Szellő már magától indította a fogatot, amit kis késedelemmel, de ugyanolyan akarattal, bogárfekete párja is követett. Mikor a lovak elértek ahhoz a helyhez, ahonnan már látszott a mostanra már átalakított felhajtó, maguktól, noszogatás nélkül megnyúlva belefeküdtek a hámba, majd rákanyarodván a fagyott kaptatóra, szikrázó patkókkal, egyetlen ostorcsapás nélkül, behúzták a megrakott szekeret a borház udvarára.

Ahogy a lovak egyenes területre értek, jó tapasztalattal, azonnal megálltak, mert ismerték már az öreg szokását, aki ilyenkor a gyeplőt kérges kezeiből az egyik lőcsre tekerte, majd óvatosan, akkurátusan lekászálódott a szekérről. A féket nem is kellett használnia, mert a lovak nyugodtan álltak, süllyedő-emelkedő horpaszokkal fújtatva nyelték a fagyos levegőt. István gazda nyikorgó csizmájában a borház felé indult, hagyva, hogy a jószágok párologtassák még magukról egy ideig az izzadságot, mert bizony még némely lovas ember is megfeledkezik arról, hogy (izzadt) állatokra még ne terítsünk rögtön takarót, mert bizony  annak megfázás lesz a vége. Ezt azonban ő, már fiatal legényként jól megtanulta, és ha nem előbb, hát a Don melletti csontrepesztő fagyos éjszakákon, úgyis meg kellett volna tanulnia, a lövegvontató szerelvényeknél.

A házhoz érvén, az öreg elforgatta a majd' fél kilós pincekulcsot a borház zárjában, majd a vasalt faajtót nagy nyikorgással betolta a pince előterébe. Benn hideg félhomály volt, de ezen nem is akart változtatni, miután melegedni most nem volt szándékában, mert ha lerakja trágyát a szekérről, már indul is vissza, hogy alkonyatig, annyiszor fordulhasson, ameddig az idő engedi.

Épp csak odalépett a széles kőfalban képzett kis mélyedéshez, ahol vastagfalú békebeli címeres palackban a legjobb olaszrizlingje érlelődött, a párás üveg mögé rejtőzve. Hangos cuppanással kihúzta a dugót, majd töltött magának egy decinyit a hideg rizlingből, amit két rövid korttyal elintézett. Ezután egy gyors ötlettől vezérelve töltött még egyet, majd az ablak alatt álló kanna alján lévő, még nem fagyott vízzel kiöblítette a poharat, és a butéliával együtt visszatette a falmélyedésbe, aztán sarkon fordulva, körbe se nézve, kilépett az ajtón, de a küszöbön még megállt egy pillanatra:

Mert a lovak látványával egész életében nem tudott betelni. Kedvtelve nézte, ahogy ott álltak felkötött farokkal, kissé még tajtékosan, de már alig gőzölögve, izmos nyakuk ívén a hosszú sörénnyel, szemükbe lógó üstökükkel, mint két szoborszerű szépség. A lovakon nem volt szemellenző -  azt az öreg, nem igen szerette, mert nem tartotta magyarosnak -, így azok hamar észlevén közeledtét, vidám horkantással és prüszköléssel üdvözölték, számítván arra, hogy kapnak majd egy-egy abrakostarisznyát a fejükre, és így hamarabb telik az  ő idejük is. De az abrakolás, most maradt az otthoni pakolásra. Az öreg nem ült vissza a szekérre, hanem az enyhén fékezett kocsit a rúd végénél megfogva, szóval indította, majd fordította a lovakat az enyhe lejtőn, a szőlősorok közé. Miután elhagyta az utolsó már lerakott csomót is, az ostornyelet kissé megemelve, megállásra szólította a lovakat, akik nyaklójukba feszülve, egy határozott rúd-felrántással megállították a szekeret.

István gazda ekkor odalépett a kocsi elejéhez, és az ülőlapról, ami a szekérderékba volt illesztve, levett két vastag szürkészöld pokrócot, és gondosan széthajtogatva és megigazítva, a már száradófélben lévő lovakra terítette, majd felmászott a rakományra, megmarkolta a villanyelet, és már nekikezdett volna a munkának, amikor tekintette a lovak farán újra megpihent. A jószágok megszokták a takaró jelentette élményt, és nyugodtan álltak a rúd mellett, az öreg még csak az istrángot sem vette le róluk, hisz nem olyan könnyű egy megrakott trágyás szekeret elragadni, és ezek a lovak, már több, mint 10 éve kipróbált társai voltak. Viszont a pokrócok úgy lettek ráterítve az állatokra, hogy a szekér magasából nézve, mindkettőn jól láthatóan kirajzolódott a Magyar Királyi Honvédség pecsétje, amit már tán jó 60 évvel ezelőtt nyomtattak beléjük. Az öreg kezében megállt a villa, megtörölte gyöngyöző homlokát, és elmerengett a régmúlt nehéz emlékein:

Jó ötven évvel ezelőtti események jöttek sorban eléje, ahogy falubelijével és legjobb barátjával Szántó Miskával botladoznak naphosszat az Uriv körüli kietlen pusztaságban, elfagyott lábakkal, éhesen, kelésekkel vézna, megfáradt testükön, szakadt ruháikban. Meleget szakadozott posztó kabátjaikon túl, csak azok a kincstári pokrócok jelentettek, amiket a teljes káosz és szétesés előtt vételeztek, a század hadtápszekeréről. Éjszaka, vagy akár nappal is, ha már nem bírták a vánszorgást, összebújtak a duplán egymásra terített takarók alatt, és így ha dideregve is, de néha sikerült elszenderedniük pár órára. Ilyenkor miről is álmodhattak volna, mint az otthonról, a hazai tájról. A földekről, ahogy épp hosszú ágyat szántanak a kukoricavetés alá, miközben előttük a szomszédék eladósorba került formás lányai szórják a szemet a barázdába.

Nagy viszontagságok árán - ami külön történetet érdemelne -, végül tavasz közepén, 3 hónappal a vereség után vergődtek haza Magyarországra. Miska egészsége nem is bírta el a megpróbáltatásokat, és még a háború vége előtt elment anélkül, hogy csak egyet is megölelt volna a szomszéd lányai közül. Nem maradt utána más, csak az az egy lópokróc, ami sokszor az életüket mentette meg. Amikor a háború után István is hazatért falujába, Miska édesanyja, fia utolsó kívánságaként, egy este átvitte hozzájuk a takarót, miközben István épp az istálló melletti fészerben készítette elő a szerszámokat a megkésett vetéshez. Az idős kis töpörödött öregasszony, amikor átadta a gondosan összehajtogatott pokrócot, csak egy szikár könnyet morzsolt el az arcán, mert bár Miskán kívül még 2 fiát is elveszítette a nagy világégésben, keményebb volt, mint az ekevas, ami most, az évek óta szántalan földeket hántja.

István gondolkozott egy darabig, mit kezdjen a furcsa ajándékkal, majd nagy tanácstalanságában, jobb híján a pajtában álló szekér rúdjára terítette. Aztán reggel, ahogy indult befogni a lovakat, a pokrócot az ülésdeszkára hajtogatta, majd egy sugallatra elővette a sajátját is a szerszámosból, hogyha már így esett, legyen puhább az ülés a bakon. Így lett újra útitársa a két kincstári pokróc, melyeket biz' az ánti-világban igencsak jól megszőhettek, mert még  később, 50 év elmúltával sem igen koptak meg. Nyáron az ülésdeszkát tették kényelmesebbé, és bizony néha eláztak - ekkor furcsa illatukat a kocsi rúdján száradva eresztették -, késő ősszel és télen, meg a lovakat óvták a hideg széltől. És bizony 50 év alatt, igen sok ló megfordult az öreg szekér rúdja mellett.

Aztán eljött az a nap is,  amikor az utolsó párat, már idegenek vezették ki a hosszú istállóból, István gazda meg oda sem akart nézni, így már korán reggel felment a szőlőhegyre, bár dolga aznap nem lett volna. Végül egy napon, fiai a szekeret is szétszedték, majd pár év múlva a szőlőhegyen lett belőle virágos ládákat tartó látványosság, de István gazda ebbe is belenyugodott. Amikor a felesége is elment, a nagy hálószobából inkább kiköltözött a nyári konyhába, ahol a maga kis birodalmában egyedül lehetett, ha úgy akarta, és egyre többször akarta úgy.

A nyári konyhába nem fért be, csak egy keskenyebb dikó, de nem bánta, mert úgysem bírta már nagyon az alvást. Kemény párnája alatt meg ott volt összehajtva a lovakról levett két pokróc, melyek saját emlékei mellett, egy kicsit a világtörténelem részei is voltak, bár István gazda menye nem nézte jó szemmel, de a békesség kedvéért már nem háborgatta emiatt az öreget.

Amikor a városi házból az öreg kiköltözött a szőlőhegyre, vitte magával a pokrócokat is, mint élete naptárát. Itt a hegyen ismerete meg János gazdát, az egyik távolabbi szomszédot, aki itt lakott lenn, a faluban, de napjait ő is a szőlőben élte, s csak azért nem költözött ki, mert jólesett neki a járás, ha megmozgatta elkopott ízületeit. Ahogy összebarátkoztak Istvánnal, és épp katona élményeiket mesélték egymásnak, döbbentek rá mindketten, hogy azokban a keserves hónapokban épp csak pár száz méterre voltak egymástól hideg lövészárkaik, és bizony János gazda is megjárta a maga kálváriáját míg hazatért, de a jó Isten vagy az elvtársak akaratából még visszakerült egy kis málenkij robotra, egy Lemberg közeli táborba, amit a szerencse vagy a  gondviselés folytán, sikerült túlélnie, és hazatérvén már nem is költözött vissza szülőfalujába, hanem gyári munkásnak állt Csepelen, ahonnan az 56-os forradalom idején Ausztráliáig menekülve meg sem állt az útja. Hamarosan saját céget alapítván, öreg korára ottani mércével is jómódú embernek tarthatta magát, de a szíve ki tudja miért, hazahúzta. Talán a külhoni jólét miatt is - ami némileg kárpótolta a kétszeresen átélt szenvedésekért - érte meg ezt a szép kort, hogy hazatelepülvén, vegyen magának egy takaros házat itt, a Somló hegy aljában, meg egy szép pincét a szőlőben. 

A két öreg-  bár feleslegesen sokat nem beszélgettek -, élvezte egymás társaságát, mint két hányatott sorsú kövület, akik itt maradtak régi korok tanúiként, éppúgy mint maga a szőlőhegy. Most is, ahogy János gazda kapaszkodott fel az úton, csak megszokásból köszönt be, mert a beszélgetésnek délután vagyon ideje, az ember, legyen bármilyen öreg is, reggeli-délelőtti órán a szőlőben nem tétlenkedhet. Majd estefelé, úgyis megisznak pár pohárkával a lemenő nap fényétől, a keskeny holdvilágig.

Amikor János gazda estefelé, egy korsó jófajta ezerjóval - amit egy másik cimborájától kapott ajándékba - ballagott lefelé az úton, István gazdáék házánál nagy nyüzsgést látott. Közelebb érvén, érzete már, hogy nagy baj lehet, mert öreg barátja menye kisírt szemekkel jött ki eléje. Félrevonta Jánost, és fel-fel törő zokogás mellett adta tudtára, hogy István gazda estefelé bizony elment a felesége után. Úgy találtak rá a pince előtt, a karosszékben ülve, egy pohár rizlinggel a kezében, amit még elmúltában is olyan erővel szorított, hogy szívfájdalom nélkül nem is lehetett kicsavarni a markából.

De valamit megérezhetett a jó öreg, mert ahogy holtában rátaláltak, azonnal észrevették, hogy a két kopott lópokróc gondosan negyedébe hajtva, egymás mellett ott lógott, a már csak virágláda tartóként használt öreg szekér saroglyáján. István gazda menye, félszegen-szégyenlősen, odament a szekérhez, összehajtotta a két takarót és János gazda kezeibe adta.

- Biztosan, ez lett volna az utolsó akarata, fogadja el, és ne vegye tolakodásnak.

A meghatódott öregember végigsimított a kopottas szöveten, majd hóna alá csapva, tisztes főhajtás után továbbindult hazafelé, a kezében lévő korsóból jó pár nyeletnyit még szétloccsintva a kapubejáró előtt és lefelé az úton, ahol gazdájával az öreg szekér oly sokszor nekirugaszkodott a partnak, majd utoljára jól meghúzva a recsegőre fonott  korsót,  otthon a két pokrócra locsolta a maradék kortyokat,  miközben az járt a fejében, hogy már nem sok újbor kóstolásban lesz része neki sem.  Így hát az ősz elmúltával, úgy döntött, visszautazik az otthon maradt  lányához Ausztráliába. Eladta hát a falusi házat, és fenn a hegyen a pincét is, amit a fővárosból idetelepült újgazdagok vettek meg jó-áron.

Már a repülőn ülve gondolkodott el azon, hol is van vajon, az igazi hazája?

Aztán felnézett a csomagtartóra, és kesernyésen elmosolyodott. Ott van a hazája neki is, ahol  mindazoknak, akiknek része volt abban, hogy csak egy vastag, új vagy kopottas, szürkészöld pokróc legyen a sajátjuk, és szívükben őrizzék a hazájuk. Így került hát a két takaró a jeges orosz sztyeppékről az Ausztrál nyárba, szövetébe ivódva a háború zajával, reménytelenségben megfáradt emberek, és párolgó lovak verejtékével, meg a ráloccsantott rizling és ezerjó fanyar illatával.

Hogy aztán mi történt velük, talán már nem is oly' lényeges, hiszen nagy valószínűség szerint János gazda az utolsók közötti élő szemtanúja volt, annak a tízezrek lélekáldozatát követelő, csontrepesztően fagyos télnek, ami oly sok értelmetlen hősi tettet látott, melyért köszönet nem járt, és emléke is alig maradt már, hisz mindannak hírét, ami ott történt, javarészt még azon a télen majd' mind magukkal vitték a fagyott hó alá. Mert hát lássuk be, az ember sokszor kevélyen úgy hiszi, hogy a történelem alakítója, holott végső soron legtöbbször, csak elszenvedője. Bizony kevesebbeknek jut öröm, és többeknek szenvedés, de míg az előbbi hamar elporlad az emlékezetben, ez utóbbi kősziklába vésetten állja ki az idő próbáját, oly mélyen vájt betűkkel írva, hogy még a szeme világát vesztett ember is olvashassa, és erőt meríthessen belőle az idők végezetéig.

Kovácsné Tresánszki Mária

Ez lehetetlen

                Céljaink érdekében minden nap teszünk valamit, hogy előrébb jussunk, és minél gyorsabban és biztosabban megkapjuk azt, amit szeretnénk és megálmodtunk. Ám néha előfordul, hogy a gondosan megtervezett elképzelésünk nem jól alakul, mert becsúszik egy váratlan hiba. Ezért kényszerűségből néha olyan dolgokat is megteszünk, amit önmagunktól soha sem tennénk. Sőt! El sem hisszük, hogy valaha ez meg is történhet velünk.

                Ezen a pénteken kivételesen nagy volt a feszültség a kormányhivatali irodában. Már hosszú ideje minden vezető és alkalmazott azon dolgozott, hogy az esti ünnepség tökéletesen sikerüljön. A vacsorát annak tiszteletére rendezték, hogy átadják a húsz éves vezetőként eltöltött munkásságáért a kormányhivatal vezetőjének ajándékukat, egy személyét ábrázoló, munkásságát írással elismerő asztali szobrot. Mindennek tökéletesnek kellett sikerülnie, hiszen a szervezésben és a kivitelezésben részt vevők tisztában voltak azzal, hogy így külön felhívhatják magukra a vezetőség figyelmét, ami az előmenetelüket nagymértékben elősegítheti. Egy idősebb nőnek sikerült bevonnia ebbe a munkába azt a fiatal lányt is, akit maga ajánlott be erre az osztályra. A feladata nagyon egyszerű volt, csupán el kellett mennie a készre csomagolt ajándékért, és el kellett szállítania a helyszínre. Ám ezért a kis feladatért is piros pontot kaphatott, mivel a neve ott szerepelt azon a bizonyos listán. A lánynak komoly tervei voltak ezen a szakmai irányvonalon, így fontosnak látta, hogy minél hamarabb előrébb jusson a ranglétrán, és minden lehetőséget kihasználva felhívja magára a figyelmet. Kutatta a legkisebb kínálkozó alkalmat is, így nagyon örült ennek a futárszolgálati munkának. A terv szerint a munkaidő végeztével elment a készre csomagolt céges ajándékért az üzletbe, hogy majd az ünnepség kezdete előtt egy órával - már a vacsorára felkészülve – elvigye a helyszínre a szervezőknek. Mielőtt az albérletébe ment volna, elment a szüleihez, hogy beszéljen az édesanyjával a másnapi utazással kapcsolatban, mivel a nagymamája születésnapját készültek megünnepelni. Nem szerette volna az autójában hagyni a csomagot, így felvitte a szobájába, és elindult, hogy a kertben megkeresse az édesanyját. Ám ő a garázsban volt, éppen a szombati utazáshoz pakolta be a szükséges kellékeket. Hallotta, hogy a lánya megérkezett az autójával, így felment a szobába, hogy üdvözölje, de csupán csak egy szépen becsomagolt ajándékot talált az asztalon. Mivel úgy vélte, hogy ezt a lánya a nagymamájának szánta, ezért megfogta, és elindult vele, hogy beteszi az autóba. A fiatal lány visszatérve meglátta az üres asztalt.

A szobor! Hová lett a szobor! –kiáltott fel rémülten.

Kirohanva az emeleti szobából mindenhová benézett, ahol akár a csomagra, akár bármelyik családtagjára rábukkanhatott. Végül a földszinti konyhában ráakadt az édesanyjára, aki nem értette a lánya rémült arckifejezését.

Nem láttad a csomagomat? Azt, ott az asztalomon!

Persze, be is tettem a kocsiba a többi mellé, amit holnapra viszünk nagymamihoz. De miért vagy úgy megijedve? Nem lesz ott semmi baja.- nyugtatgatta lányát.

De az nem az övé! Az esti vacsorára kell elvinnem, ezt a hivatalvezetőnek szánják!

Nyugalom, nem lett baja. Ne legyél ilyen ideges.

Nagyon is sok múlik azon, hogy minden rendben legyen! Hát nem érted?

Jó, tudom mennyire sokat jelent ez neked! Na de azt javaslom, hogy foglalkozz egy kicsit mással is a munkádon kívül, például azzal, hogy a nagymamád holnap lesz nyolcvannégy éves, és mi mindannyian azt szeretnénk, hogy a családi összejövetelnek nagyon- nagyon örüljön. Mit szólnál hozzá, ha megbeszélnénk a részleteket?

Na jó, igaz. – mosolyodott el a lány, és leült édesanyjával beszélgetni a másnapról.

Miután mindent tisztáztak a születésnappal kapcsolatban, a fiatal lány a csomaggal együtt az albérletébe ment. A becsomagolt szobrot az autóban hagyta, mert a történtek után biztonságosabbnak tartotta, ha nem veszi ki, már csak akkor, amikor megérkezik a helyszínre. Ám hogy a szállítás alatt biztosan ne sérüljön, így egy utazótáskában tette vissza az autóba. Mialatt a zuhanyzóban volt, megjelent a lány bátyja, hogy elkérje egy rövid időre a testvére autóját. Nem akarta zavarni, így hagyott neki egy rövid üzenetet, melyben az állt, hogy nemsokára visszahozza. A kulcsot minden egyéb szó nélkül elvette a kis asztalról, és elhajtott. Egyenesen a barátnőjéhez sietett, aki nyaralni készült a családjával. De sürgős segítségre volt szüksége abban, hogy eljusson a buszhoz. A csomagokat együtt bepakolták, majd gyorsan elindultak. Bécsbe indult a lány családja egy tíz napos nyaralásra, a szülei már az indulási helyen várták őket. A fiú udvariasan segített mindent bepakolni, elköszönt szerelmétől és elégedetten visszaindult a húgához, hogy odaadja neki az autóját. Mindeközben a fiatal lány teljes nyugalommal kilépett a zuhanyzóból, de először még semmit sem sejtett arról, hogy most tényleg komoly bajban van. Az üzenet láttán a szíve hirtelen a torkában dobogott, hiszen a szobor az autóban maradt, és fogalma sem volt arról, vajon hol lehet most. Folyamatosan próbálta elérni a testvérét, aki elfelejtette a nagy sietségben, hogy a telefont kikapcsolta. Így hát a lány próbálhatta hívni, üzenetet hagyni neki, választ bizony nem kapott. Mindennel próbálkozott, de nem jutott előrébb abban, hogy a testvérét megtalálja. A fiú nyugodtan visszament az autó kulcsával a húgához, mit sem sejtve.

Te meg hol voltál? Mindenhol kerestelek! – támadt a fiúnak a testvére.

Csak egy kis időre vittem el a kocsidat, most mit vagy ennyire fellázadva?

Én hívtalak, de a telefonodon nem értelek el. Még szólni sem tudtam!

Mi az, hogy nem értél el? – kérdezett vissza a fiú meglepetten, majd megnézve telefonját rájött arra, hogy mi is volt mindennek az oka.

Ne haragudj, kikapcsolva hagytam a telefonom. Bocs. A barátnőmnek segítettem a csomagokat elvinni a buszhoz, mert Bécsbe mennek kirándulni.

A csomagjaikat? De ugye az én táskámat nem tettétek fel a buszra? –kérdi a lány.

A kérdés után a levegő megfagyott egy pillanatra, mielőtt választ kapott volna.

A te táskádat? Nos, az a helyzet, hogy én pakoltam fel a buszra, és mindegyiket feltettem. Miért? Mi van benne?

És hol van az a busz? Le kell szedni róla!

Már rég elindult Bécsbe. Éppen időben érkeztünk, hogy fel tudjuk rá tenni a csomagokat.

Most mi lesz velem! – ült le a kanapéra kétségbeesésében a fiatal lány – Hatalmas bajban vagyok. Abban a táskában az esti vezetői köszöntésre szánt ajándék van. Nekem végem van, fejemet veszik, ha nem lesz meg!

Nyugi, visszaszerezzük! – szólal fel dicső hangon a lány bátyja.

Na persze! Csak éppen azt hagyod ki a számításodból, hogy éppenséggel egy Bécsbe tartó buszon van, és azt sem tudod, hol jár.

Ugyan már, ülj be, én vezetek! – szólt magabiztosan a fiú.

Mivel a fiatal lánynak semmilyen ötlete sem volt, hogyan szerezhetné vissza a szobrot, így beszállt a testvére mellé az autóba, és elindultak a busz után. Semmilyen választása sem maradt, rá kellett bíznia magát a testvérére, egyedül tehetetlen volt. Felhívta a fiú a barátnőjét, hogy milyen útvonalon mennek, így el tudtak indulni abba az irányba, amerre valószínűleg a busz járhat. Az eltelt időből és a busz sebességéből csak tippelni tudtak, hogy merre járhat. A barátnőjétől folyamatos kérdésekkel próbált tájékozódni, így jutottak egyre közelebb és közelebb a Bécs felé haladó buszhoz. Ám az idő egyre csak fogyott, közeledett az esti ünnepség időpontja is. Ők pedig még mindig a buszt keresték, hogy leszedjék az ajándékot, és még vissza is kellett érnie a lánynak az ünnepségre. Végül egy város szélénél érték utol a buszt. Amikor odaértek hozzá, a fiú barátnője kérte meg a sofőrt, hogy a tervezettekkel ellentétben álljon félre az első buszmegállóban, hogy ki tudják venni a táskát. Nem könnyen, de végül beleegyezett abba, hogy megálljon. A csomagok közt a testvérpár megkereste a táskát, és azonnal elindultak visszafelé. Az idő nagy ellenségük volt, folyamatosan küzdeniük kellett vele. A lánynak előre láthatóan éppen annyi lehetősége maradt a küldetése teljesítésére, ha elsietnek az albérletébe, ott átöltözik, és a megbeszéltekkel ellentétben csak az ünnepség kezdetére ér az étterembe. Beszélnie kellett így a barátnőjével, hogy nagy bajban van.

Szia! Ne haragudj, hogy zavarlak a készülődésben, de van egy kis problémám. –szól félve, halk szavakkal a fiatal lány.

Probléma? Mi a baj? – kérdi meglepett hangon a lány barátnője.

Most inkább nem mondom el a részleteket, a lényeg az, hogy a csomaggal probléma volt, még csak most tudom hazavinni magamhoz. Éppen hogy lesz időm átöltözni, és nem fogok tudni odaérni egy órával a kezdés előtt.

De nincs baja a szobornak, ugye? – szól ijedten a nő.

Nem, teljesen rendben van a csomagolás is, minden tökéletes. Csak kicsúsztak a kezemből a dolgok, és így alakult.

De az ünnepség kezdésére ideérsz igaz? Akkorra itt kell lennie a szobornak!

Persze, legkésőbb a kezdésre mindenképpen az étteremben leszek.

Rendben, kimentelek valahogy. Majd azt mondom, hogy baleset van a városban, és nagy dugóba kerültél. Így szerintem elfogadható lesz. De ideérj ám, megértetted? Az én állásommal is játszol, ha elszúrsz valamit! Ezt remélem nem felejtetted el!

Semmiképpen sem ártok neked ígérem. Rohanok, ahogy bírok!

Így is legyen! Siess! – szólította fel a nő a fiatal lányt.

Nagy iramban haladtak az albérlet felé, igyekezték betartani az elképzelt menetrendjüket. Úgy tűnt a hosszú út után, hogy sikerül megoldani a problémát a módosított tervek szerint. Odaérve a lány albérletéhez felrohant átöltözni, majd miután elkészült, sietve indultak tovább az ünnepség helyszínére. Nagyon megkönnyebbült a testvérpár, hogy sikerült a szobrot célba juttatniuk. Ez így is volt mindaddig, amíg a város legforgalmasabb részén áthaladva valóban belebotlottak egy forgalmi dugóba, ami egy baleset miatt alakult. A gépjárművek szinte meg sem tudtak mozdulni, olyan szinten elzárták azt az útvonalat, ahol nekik át kellett volna haladniuk. Amikor a testvérpár szembesült azzal a ténnyel, hogy nem tudnak tovább menni, hirtelen tanácstalanokká váltak.

Ez lehetetlen! – kiáltott fel ironikus hangon a fiatal lány – Ez velem nem történhet meg!

Sajnálom, én ennyit tehettem. Nincs több ötletem, itt ragadtunk. – szólalt fel a fiú.

Ebből elegem van! Ami a mai nap volt, az több volt a soknál! És az egészet feleslegesen csináltam végig? Na nem! El kell vinnem és kész!

Ugyan már? Miről beszélsz? Itt állunk egy helyben.

Majd elviszem gyalog! Innen azt hiszem négy- vagy ötutcányira lehet az épület, ha átvágok a parkokon. – szólal fel akaratosan a fiatal lány.

A következő pillanatban pedig kiugrott a kocsiból, magához vette a csomagot és elrohant. A fiú meglepetésében meg sem tudott szólalni. A lány csak sejthette, merre jár, az idővel pedig nagyon szűkösen állt. Telefonálnia kellett, hogy elmondja, ismét baj van.

Szia! Rossz hír! Éppen rohanok az étterembe, szó szerint. De mindenképp odaérek!

Nagyon ajánlom, hogy úgy is legyen, mert miattad a fejemet veszik. Kitalálok valamit.

Nem is volt más választása, hiszen ő is sokat kockáztatott. Amíg a fiatal lány folyamatosan haladt mondhatni „árkon – bokron keresztül”, valahogyan húznia kellett az időt a hivatalvezető köszöntéséig, így kitalált plusz műsorként egy zenés felvezetőt, amit az éttermi zenekarral játszatott el. Meglepő volt a szervezők számára ez a program, de mivel jó műsorszámnak ígérkezett, nem vették rossz néven ezt a hirtelen ötletet. A zenekar műsorát pedig addig nyújthatta, ameddig szükséges volt és a csomagot át nem tudták adni. Nagy feszültség és izgalom kíséretében végre a lány is megérkezett a szoborral, így sietve be tudták vinni a helyére az átadás elkezdése előtt. A nő leállította a zenekart, az ünnepélyes átadás elkezdődhetett. A két nő pedig végre teljes biztonsággal fellélegezhetett, mert a csomag már tényleg oda került, ahová szánták. Arról pedig, hogy ez az értékes ajándék hányszor került veszélybe néhány délutáni óra során, azt soha senki sem tudta meg, így a „piros pontot” mind a ketten megkapták.

                Szeretjük előre megtervezni tetteinket, életünk fontos részleteit. Amikor pedig ezek nem úgy alakulnak, két lehetőség van. Ha van időnk, megfontoltan kitalálhatjuk a jó megoldást. Ám mi van akkor, ha nincs időnk gondolkodni? Csupán elénk kerül a probléma, és lépni kell. Nos, meglepő, de lehetséges, hogy ösztönből sokkal jobb döntésekre vagyunk képesek, mint ha befolyásolna minket sok minden gondolkodás közben. Bátrabbak lehetünk, és magunknak is megmutathatjuk, mire is vagyunk képesek valójában a céljainkért.

                Erdő a fa mögött

„Jaj ne, már megint hétfő!”- sóhajtanak fel közülünk nagyon sokan a hét első napjának reggelén. Ezt a napot pedig egymás után több olyan követ, amely hasonlóan küzdelmes. Hiszen ekkor kell megdolgoznunk azért, hogy az életünk és annak legfontosabb szereplői a lehető legtöbbet kaphassák tőlünk. Amikor pedig végre levegőt kapunk a folyamatos törekvéstől és az előre vetített feladatok elől, és egy pillanatra azt hisszük, hogy mindez a „Csupán dolgozni a hét munkanapjai alatt” volna, újra és újra kezdődik minden elölről. Hát kezdődhet ennél rosszabbul valakinek a hete?

                Hétfő reggel hat órakor megszólalt finom hangon a mobiltelefon ébresztője, mint mindig a hét minden napján.  De a férfit már nem találta ágyában, az ablak melletti székben ülve nézte az utcán haladó forgalmat és a járó- kelőket. De tudta, rá kell szánnia magát, hogy elkezdje a napját, mert ennek így kell lennie. Elkészülve magához vette a táskáját és az építészeti munkákat tartalmazó mappáját, majd lement a konyhába, ahol szokásos módon nem csupán reggeliző társaságot kapott a szülei által, hanem kiselőadást is a helytelen életmódjáról.

Kicsikém! Tudod, hogy az anyád vagyok, és hogy jót akarok neked! De két hónap múlva 40 éves leszel és még mindig nincs feleséged, családod! Már legalább két unokám kellene, hogy legyen mostanra, te meg még mindig itt vagy, és senkid sincsen! Ugye nem lettél meleg?

Szinte minden reggel ezt hallgatom, de ettől a helyzet nem fog megváltozni. Ami pedig a kérdésedet illeti, nyugodj meg anyám, még mindig a nőket szeretem. –válaszolt mosolyogva a férfi.

Még sincs senkid, hanem itt ülsz a nyakunkon! –erősködött a férfi édesanyja.

El akarsz zavarni itthonról? Útban vagyok? Eltartanotok nem kell, mert a számlákat én fizetem cserébe, hogy itt vagyok a „nyakatokon”!

Nyugodjon meg mindenki! –szólalt fel az édesapa- Kisfiam, anyád nem akar elzavarni, csak jót akar neked.

Jót! Na persze! – kiáltott fel a férfi, miközben felkapta a munkahelyi dolgait és kisietett az ajtón.

Az építési vállalkozásnál a megszokott légkör fogadta, a sokoldalú tevékenységi körök komoly odafigyelést igényelnek a szakemberektől. Éppen ezért, elfelejtve az otthon történteket, itt az elvárása önmaga felé ekkor is az volt, hogy minden neki szánt munkát a lehető legjobban elvégezzen. Ráadásul ő volt ennél a cégnél az az ember, aki bárki helyett bármit képes volt megcsinálni, csak kérni kellett tőle, mivel nem tudott nem- et mondani. A munkatársai szemében csupán az a pancser volt, akit bármikor kihasználhatnak.

Jó reggelt, nem is találkoztunk még ma! – köszönt be hozzá egyik idősebb munkatársnője.

Jó reggelt! Segíthetek valamiben?

Látom, nagyon dolgozol a kiadott terveken! Inkább nem zavarlak.

Igen, szeretném őket minél hamarabb befejezni. De mondja nyugodtan.

Nos, a kis unokámnak most lesz a ballagása az óvodából, és el kellene szaladnom elintézni ezzel kapcsolatban néhány dolgot, de a biztosítások ellenőrzése miatt nem tudom, hogy oldom meg. Be tudnál ugrani helyettem?

Hát persze, hogyne. Menjen csak!

Ja, és a szállításról is jelezte a fiatal srác, hogy elakadt a munkájában, segíts már be neki, hogy ne álljon a munka.

Persze, azonnal lenézek, hogy mi a baj.

A kolléganő elégedett mosollyal távozott a férfi irodájából, aki nagyot sóhajtva tudomásul vette, hogy ismét kihasználták a munkatársai. Néhány percig elkeseredetten ült székében, majd minden munkáját félre téve elindult, hogy elsőként megnézze, miért akadhatott el az új kolléga a szállítási munkájában. Majd jött a következő nap és az azt követő majd az az utáni, mígnem végre péntek lett. Csakhogy addigra már a férfi belefáradt a család és a munkahely nyomásaiba. Úgy érezte, nincs olyan hely, ahová érdemes volna mennie, ahol végre nyugodtan lehetne mindentől és mindenkitől. Felhívta a régi barátját, mert úgy gondolta, neki elmondhatja mindazt, amit már nagyon régóta ki akart mondani magából.

Szia! Nem zavarlak? Nagy szükségem volna most rád!

Nem, mondd csak! Persze! Ráérek! Mi történt? – mondta ijedten a férfi barátja.

Ezt már nem bírom tovább! Elegem van! –szólt kétségbeesve a férfi.

Miről beszélsz? Mit nem bírsz?

A szüleim el akarnak zavarni otthonról, mert szerintük már rég házasnak kellene lennem, és persze az unokákat is hiányolják! A munkahelyemen meg palimadárnak néznek, mindenki megcsináltat velem mindent, amihez éppen nincs kedvük!

Most ezen mit csodálkozol? Hát nem ezt hajtogatom már neked régóta? –vonta kérdőre a férfit a legjobb barátja, amin ő nagyon elcsodálkozott, hiszen nem erre a reakcióra számított.

Mi? Hát még te is ellenem vagy?

Dehogy vagyok ellened! De a szüleidnek, be kell látnod, hogy igazuk van. Ilyen korra a korunkbeli pasik már kinéztek maguknak valakit, és gyökeret eresztettek valahol. Ezzel szemben te csak lógsz a levegőben, ez lásd be, nem normális! Figyelj, nézz ki magadnak minél hamarabb egy csajt, mint én, vedd el, csinálj neki gyorsan gyereket, és élj vele családi életet. Kész ennyi, nem olyan nehéz. Egy feleség és egy családi élet a pasit erőssé és kiegyensúlyozottá tudja tenni.

Értem. Ha így van, akkor minek is volt szükséged arra a kis fiatal csajra a munkahelyedről? –vonta kérdőre a férfi.

A levesbe is kell néha egy kis só. Így lesz még ízesebb. Na de mindegy, térjünk vissza rád. –terelte vissza a beszélgetést az eredeti témára. – A munkahelyeden pedig már megmondtam, hogy kösd már fel végre a nadrágod, és mondj végre „nem”- et! A cégetek minden egyes embere tudja rólad, hogy a munkáját bármikor elvégzed, csak kérnie kell, és még plusz pénzt sem kapsz ezért, még csak meg sem köszönik!

Igaz. Nem szokták megköszönni. –szomorodott el a férfi.

Éppen erről van szó! Ne hagyd végre, hogy ez így maradjon. Egyszerűen „nem”, és kész! Ne érdekeljen, hogy mit szólnak. Légy végre férfi és állj ki magadért!

Rendben. Végig kell gondolnom a dolgokat, hogy is csináljam, most szerencsére itt a hétvége, éppen kapóra jön. Kösz a fejmosást.

Remélem többször már nem lesz rá szükség. –köszönt el mosolyogva a jóbarát.

Aznap délután a férfi folyamatosan az életének legfontosabb részein gondolkodott, és csak annyit látott maga előtt, hogy az egész egy hatalmas romhalmaz, aminek se eleje, se vége. Fogalma sem volt, hogyan rakhatna mindenhol rendet az életében. Amikor a barátjával beszélt, olyan egyszerűnek tűnt minden. Később viszont, amikor jobban belegondolt ezekbe a dolgokba, megijedt. Hogyan lesz ez után? Tehetetlennek érezte magát, és nem látott megoldást semmire. Elkeseredve elindult a belvárosba, hogy kiszellőztesse a fejét. Meglátott egy kocsmát, és mivel már teljesen kétségbeesett, így bement, és leült a pultnál. Válogatás nélkül elkezdett sorban mindent kipróbálni az itallapról, ami a kocsmárosnak is feltűnt és egyben kíváncsivá is tette. Egy idő után, amikor egy újabb rendelést akart leadni a férfi, megpróbálkozott vele beszélgetést kezdeni.

Ittas egyéneket nem szolgálunk ki! –mondta kissé viccelődős hangnemben a kocsmáros.

Már maga is kezdi? Na, jól van, szerintem kifizettem mindent, akkor én megyek is!

Hé várj! Csak vicceltem! – nyugtatta a férfit a kocsmáros- Te még nem vagy az a csont részeg, aki az asztal alatt csúszik! De látom, hogy nem jó kedvedből vagy itt, és egy másik szempontból nagyon a padlót súrolod. Jól látom?

Én már ennél lentebb nem is süllyedhetnék. Magának jó szeme van!

Ez messziről ordít rólad barátom. De mi az a gond, amit ennyire nem lehet megoldani?

Én egy nagy nulla vagyok. Nem ér semmit az életem. Itt vagyok mindjárt negyven évesen, és semmim sincs, az emberek szemében egy szerencsétlen senki vagyok. A szüleim állandóan azzal nyaggatnak, miért nem nősültem már meg, és ráadásul igazuk is van. A korombelieknek már családjuk van, én meg még mindig egy szál magamban vagyok. A munkahelyemen meg mindenkinek csak az a pancser vagyok, aki bármelyik részlegben bárkinek akármit megcsinál egyetlen kérésre, egy szó nélkül. Még csak köszönetet sem kapok. Én meg egyszer nem vagyok képes azt mondani, hogy „nem”! Hogy lehetek ilyen? Az életem egy nagy rakás szemét. Nem ér semmit!

A kocsmáros nagyot kacagott a hallottakon, az enyhén ittas férfi pedig mozdulni sem tudott a ledöbbenéstől. Nagyon nem erre a reakcióra számított a hallgatóságától. Szánalmat várt, megértést és vigasztalást. Mindezek helyett kinevették. Csupán kérdően nézett a kocsmáros szemébe magyarázatért, aki csak tovább kacagott megszakítás nélkül. Ám hirtelen befejezte, és mint egy gyerekhez, odahajolt a döbbent vendégéhez.

Nem látod a fától az erdőt! –szólt mosolyogva a vendéglátó.

Mit nem látok? –értetlenkedett a férfi –Maga meg miről beszél?

Neked fogalmad sincs, hogy milyen szerencsés ember vagy! Sajnáltatod magad és sírsz, mint egy kis gyerek, pedig éppen hogy örülnöd kellene annak, amiben élsz! Milyen sokan mennyit adnának azért, hogy ilyen lehetőségeik legyenek, mint amiket te felsoroltál! Hogy lehetsz ilyen vak, hogy ezt nem veszed észre?

Én szerencsés? Ugyan mi abban a szerencse, hogy bárhová megyek, pokolnak érzem az életem? –válaszolt kérdőre vonva beszélgetőtársát a férfi.

Hogy mi? Na, jól figyelj! Nincs családod és otthon élsz? Hogy ebben mi a jó és a lehetőség? Oda költözhetsz ahová és azzal, akivel akarsz, mert nem vagy helyhez és személyhez kötve. Válogathatsz helyet és társat. Gondolj abba bele, milyen lehet annak, aki rosszul választott, de már nem csinálhatja vissza a döntését, mert van család, ott a gyűrű a kezén, a neve a tulajdoni lapon! Csak el kell döntened, milyen az, akit akarsz, és keresgélni. Lehetőséged van rá! Ami pedig a munkádat illeti. Vajon ki a legértékesebb ember a cégeteknél? Az, aki minden részlegen el tudja végezni a munkát, ha pedig valami baj van, azt meg tudja oldani. Az pedig hogy mindenkinek mindent megcsinálsz? Vajon mi állhat az ajánlóleveledben? Szerintem az, hogy „szorgalmas és áldozatkész munkatárs”. Ki az a bolond, akinek ne kellene ilyen ember? Ráadásul a szakmai tapasztalat és sokoldalúság még magas pozícióra is vihet. Na, ehhez mit szólsz?

A férfit teljesen sokkolta a kocsmárostól kapott kioktatás, mintha egy hatalmas „pofont” kapott volna. Úgy érezte, teljesen felfordult vele a világ, olyan fejmosásban volt része, amit egyik rokonától és barátjától sem kapott soha. Ami pedig ebben volt, attól úgy érezte, nagyon végig kell gondolnia a dolgait, hiszen ezekben a mondatokban, amiket ő most végighallgatott, teljesen reális és ésszerű tények voltak. Szó nélkül felállt, és kiment a kocsmából. Ahelyett hogy hazafelé indult volna, céltalanul bolyongott a város üres utcáin, és végre, bár meglepetten, de már kétségbeesés nélkül a megoldáson gondolkodott. Nem az önsajnálat járt a fejében, hanem a hallott szavak erőt adtak neki ahhoz, hogy meglássa a lehetőségeit. A döntéseit pedig végül meghozta. Hat hónappal a kocsmában eltöltött éjszaka után a férfi, már teljes képet alkotva, folyamatos és lelkes ismerkedésekkel kereste azt a nőt, akivel elképzelte a számára megfelelő jövőt. Azt, ahol ő boldog lehet, és másokkal együtt élhet igazi, teljes életet. Mára pedig középvezetőként dolgozik egy országos hírnévvel rendelkező építőipari cégnél, ahol nem csupán a felettesei értékelik őt a magas szaktudásáért, hanem a beosztottak szemében ő a legjobb vezető az emberségessége miatt. Erre a komoly változásra senki sem számított, sem a család, sem a barátok. Mindannyian azt sulykolták a férfiba éveken keresztül, milyen szerencsétlen az élete, és ő maga pedig nem képes ezekből a rossz és nehéz helyzetekből kijutni, még segítséggel sem. Egy szempillantás alatt pedig pont ezeket a nehézségeket kihasználva került olyan helyzetbe, amiről ők maguk álmodni sem mertek. A jövő tervezgetése minden kötöttség nélkül? Vezető hely egy híres cégnél? Hát kell ennél több?

                Minden éremnek két oldala van. Hogy éppen melyik esik elénk, azt a véletlen hozza. Előfordulhat, hogy mindig a rosszabbik oldalát kapjuk, ezért elfog minket a keserűség és a bánat. Úgy érezzük, mi már nem kaphatunk ennél többet, a sorsunk meg van írva, csak ennyit érdemlünk. De ne feledjük! Az éremnek ott a másik oldala is. Attól, hogy nem az van felül, még ott van! Csupán meg kell fognunk, és mögé néznünk, hogy mi az, amit nem látunk. A feladat nem nagy, csak hinnünk kell a másik oldalban.

LESETÁR DÁVID

A legszebb évszak

Sok ember bizonyára azt mondaná, hogy a tavasz a legcsodálatosabb évszak az évben. S ki  tudja, talán nekik van igazuk! Nézz szét, és lásd, hogy milyen álomszép színekbe öltözik ilyenkor a természet, hallgasd, ahogy a madarak csivitelésétől hangos minden erdő, mező, és város, szívd felszabadultan magadba a friss levegőt, érezd minden érzékeddel, amint a fák hófehér s rózsaszín virágokat bontanak, a rétek pedig üdén és zölden tárulnak eléd! Engem egészen elbűvöl, ami ezekben a lenyűgöző hónapokban zajlik körülöttünk. A tavasz ugyanis a tél búcsúztatója szerepét tölti be, jelezvén, hogy véget értek a hideg, fagyos napok. Télen a természet meghal egy kissé, mintha az idő is megállna egy röpke pillanatra a jeges mezők alatt, de az új évszak beköszöntével, amint az első rügyek kibukkannak, ahogy lekerülnek rólunk a nehéz kabátok, és elolvadnak az utolsó jégcsapok is, úgy költözik a szívünkbe is valamilyen cseppnyi reménység. A tavasz így lesz minden évben az újjászületés és a remény időszaka, feléled a természet, és vele együtt mi magunk is, így végre bizakodva tekinthetünk a jövőbe.

Mások viszont a nyarat neveznék meg legkedvesebb évszakjuknak. Óh, igen, azok a forró, felejthetetlen nyarak! Olyantájt a kellemes meleg, a ragyogó napsütés az, ami semmivé foszlatja valamennyi gondját az embernek, melyek sebtében elillannak, mintha soha nem is léteztek volna. Mond, te mit kedvelsz a nyárban leginkább? Én egy folyó- vagy tengerparton szeretek lenni, élvezni, ahogy a Nap végigjárja testemet, és egyszerűen, tisztán átélni ennek a gondtalan időszaknak minden pillanatát. Eközben a természet éjjel-nappal ébren van, milliónyi rovar édes zümmögésétől visszhangzanak az erdők s ligetek, a fák levelei pompázatosan zöldek, a tájak– bármerre is járjunk –, oly’ elevenek, mintha valami varázsló keltette volna őket életre. S a nyár a fiatalság évszaka; ilyenkor bezárnak az iskolák, a korlátlan szabadság tör utat magának.

Megint mások azonban a téli hónapokat tartják a legszebbnek az évben. S valóban; el lehet-e képzelni mesésebbet, mint egy havas tájat, a hóesés közepette, amikor minden egy egészként egyszerűen, de annál magával ragadóbban fehérben tündököl?! Télen a természet, és vele együtt mi is lelassulunk, pihenünk, akár a békés téli álmába szenderülő medve, és csak ülünk az ablak előtt, ámultan figyelve a ragyogó környezetet.  S ne felejtsd, ott vannak azok a csodálatos ünnepek! A szívemnek legkedvesebb áldott Karácsony, amely a szeretet, a meghittség időszaka, hisz odakint roppant dermesztő idők járnak, benn a lelkünkben mégis egy kis melegség ébred fel, az egymás iránti odaadás, szeretet úrrá lesz bármilyen hidegen ezeken a napokon.

De ezek mit sem érnek énnekem, nem ezek az évszakok, élmények tesznek boldoggá! Engem az ejt ámulatba, amint az egykor élettel teli zöld levelek megsárgulnak, majd lehullanak, és holtan kiszáradva beborítják az erdők és az utcák földjét, ezáltal festenivaló képeket szülnek egyik pillanatról a másikra. Számomra az okoz örömöt, amikor az eső és a szél egyszerre fúj az ember arcába, harsányan hirdetve, hogy véget ért a nyári meleg, majd végül mindent ellep a mocskos sár. Mikor az ember egyéb érzékeire kényszerül hagyatkozni, mert a szeme már nem segíthet a sűrű, oszthatatlan ködben, ami szinte fojtogatóan terül szét mindenhol, bármerre is próbáljunk tekinteni. Mintha egy óriási kéz ereszkedett volna le a földre, hogy megragadjon és összenyomjon minden élőt és élettelent. Nekem ugyanis az Ősz a legkedvesebb évszak… Tudom, a legtöbb ember visszataszítónak találja ezeket a hónapokat,beléjük borzong már csak hallatukra is a nagy hőség kellős közepén,de mégis, nincs szebb évszak mint az ősz, mert ősz volt akkor is, amikor utoljára találkoztunk…

Szerettelek tavasszal is, amikor a hosszú, jeges téli hónapok után reménykedve néztünk előre, várva a boldog, forró nyarat, és a közös jövőnket terveztük. Szerettelek nyáron is, amikor minden nap, minden percét önfeledten egymással tölthettük. Szerettelek télen is, amikor a hideg hó hullását bentről, a meleg szobából figyeltük összebújva. De talán ősszel szerettelek a legjobban, mert akkor voltunk egymáshoz a legközelebb. Felidéződnek bennem azok a csodálatos napok, pillanatok emlékképei, minden egyes élménye, melyeket együtt élhettünk át, miközben olyan felszabadító volt érezni, hogy ezek a dolgok nemcsak nekem, hanem számodra is ugyanazt jelentik. Ilyenkor tényleg megtörtént a csoda; a lelkünk összeért, amiről sokan csak álmodoznak. Ezeken a napokon két ember eggyé vált, és az az egy jól tudta, hogy semmi másra nem vágyik többé, csak arra, hogy ennek az új lényének soha ne kelljen megszűnnie létezni. Amint órákon át sétáltunk az erdőben, akkor éreztük a legjobban azt, hogy a Mi Szívünk sosem lesz másé, csakis egymásé. Akkor értettük meg leginkább, hogy a Mi Szerelmünk mindent felülmúl, és olyan, mint senkié ezen a földkerekségen. Olyankor döbbentünk rá igazán arra, hogy Te az Enyém vagy, és Én a Tied, és hogy mit is jelent ez valójában. S ekkor volt a hitünk a legerősebb abban, hogy ez a Szerelem maga az Örökkévalóság.

De jaj, olyan magabiztosak vagyunk mi emberek, s mégis miért?!  Azt hisszük legyőzhetünk mindent; a természetet, s vele együtt az egész világot! De nem így van ez… Mert ősz volt akkor is, amikor éreztük, hogy van valami hatalmas, valami nálunk sokkal nagyobb erő, ami közénk állhat, és elválaszthat minket egymástól. De akkor még nem tudtuk, nem akartuk elhinni, hogy ez a fenyegető valami egyszer eljön. Pedig a Halál fekete pallosának árnya ott, a színes levelek között az erdőben már feltűnt, de akkor a boldogság és az egészség mellett észre sem vettük… Kiszolgáltatott az Ember, tehetetlenek vagyunk a Természet Törvényeivel szemben, könnyen el tud minket törölni az Élet színpadjáról. De mi nem figyelünk intő jeleire eléggé, azt hisszük velünk ez nem történhet meg, csak akkor, amikor már itt van, és belénk hatol, s onnantól kezdve szépen lassan felemészt, mint valami métely…

Mert én is veled együtt semmisültem meg napról napra, és veled együtt szállva hagytam itt ezt a világot. A szenvedésed minden napja, minden órája, és minden pillanata az én szenvedésem is volt, éreztem, hogy fokozatosan tűnök el magam is a végtelenben. Sosem felejtem el azt az őszi reggelt, amikor utoljára találkoztunk. Akkor, mikor végső alkalommal foghattam meg finom kezed, nézhettem csillogó szemedbe, simogathattam meg ragyogó arcod, s lágyan vállaidra omló hajad. Szép voltál tavasszal is, akár a fákon kinyíló virágok, nyáron, mint a reggeli napsütés, télen, miképpen az esti hóesés, de akkor, azon a napon, amint az ágyban feküdtél, olyan gyönyörű voltál számomra, amilyen szép, lány nem volt még a világon, és nem is lesz sosem. Képes voltál kihűlő kezeddel felmelegíteni az enyémet, utolsó mosolyoddal édessé tenni minden percét annak az oly’ rövid időnek, amit még egymással tölthettünk. Nem feledem azt az őszi napot, mert akkor jöttem rá, hogy a szerelem felett létezik még egy olyan szeretet, amihez fogható érzelem nincs más ezen a világon, és ami sosem múlhat el, bármi is történjék velünk az életben, vagy azon is túl. S nem felejtem el azt a napot azért sem, mert akkor nemcsak a tiéd, de vele együtt az én szívem is megszűnt dobogni. S ami belőlem itt maradt, az már nem emberi, az már csupán egy élettelen dolog, mint egy magányos szikla a tengerparton, amelyet a hideg hullámok csapkodnak már évszázadok óta…

Aznaptól fogva csak keresem önmagam, és reménykedek, hogy még egyszer valamikor újra láthatlak. A Fájdalom és a Magány egyesítette erőit, és én kénytelen vagyok meghajolni előttük; mert mások számára elképzelhetetlenül fáj az, hogy miért volt ilyen kegyetlen hozzád a Sors, mivel érdemelted ki, hogy ennyire fiatalon, ilyen szörnyű szenvedések közepette fejezd be e világi utad. Míg számomra az egyedüllét; az, hogy többé már nem vagy társamként mellettem, észvesztően őrjítő, mint bármelyik nap egy tébolyult elmeosztályon. Attól a naptól kezdve hiába csiripelnek a madarak, nyílnak a virágok; a tavasz számomra kopár és sivár, és én nem születek újjá a természettel. A nyár többé nem jelenti a felhőtlen szórakozást, vidámságot, mint egykor, amikor olyan gondtalanok voltunk, mint a kisgyerekek. S a legmeghittebb téli este sem több, mint bármely végtelen nap a jéghideg űrben.

De az ősz más… Ilyenkor még gyakrabban végigjárom a szeretett erdőnket, órákig sétálok, mint régen veled, s fejemben hirtelen előtódulnak a múlt képei, vadul váltja egymást boldog, s fájdalommal teli, melyek megzavarják ezáltal elmémet. Majd végül még legszebb emlékekeink fényképeit is átitatják a gyász soha fel nem száradó esőcseppjei. S olykor, amikor már nem tudom visszatartani a könnyeimet, letérdelek, és amint a földön lévő leveleket a magasba dobom, és hagyom, hogy rám hulljanak, azt kérdezem; hogy miért ilyen borzasztóan nehéz, miért fáj ennyire iszonyatosan, hogy nem vagy velem, és vajon mikor láthatlak újra, ha látlak még egyáltalán valaha?! S amint felkelek és továbbmegyek, úgy érzem néha; – sajnos oly’ kevésszer –, hogy velem vagy, hogy látsz és hallasz valahonnan, talán fent az Égből, és azt mondod, hogy: ,,Még nincs itt a te időd,te még fiatal, erős, és egészséges vagy, neked megadatott az, ami nekem nem.

De eljön az a nap, – mert mindenki számára egyszer eljön –, amikor a megsárgult levél már nem képes a szárával az ághoz kapaszkodni többé, és lehull társaihoz. Akkor találkozunk újra.” Ha erre gondolok, nagyobb remény költözik a szívembe, mint a legszebb tavaszi napon, határtalanabb boldogság, mint a legforróbb nyarunkon, és még odaadóbb szeretet irántad, mint a legvarázslatosabb közös telünkön. Azt hiszem, az is egy őszi nap lesz…

Mielőtt lejár az Időnk

Az elmúlt éjszaka, máig sem tudom miért, nem jött álom a szememre. Pedig nem volt hideg a szobában, annak ellenére, hogy egy hamisíthatatlan, fagyos januári éjjel volt. Magam elé meredve feküdtem az ágyon, egyetlen szerelmem oldalán, aki békésen aludta az igazak álmát. Neki több szüksége volt a pihenésre, reggel ugyanis nehéz és fontos vizsga várt rá, amire nagyon keményen tanult az elmúlt hetekben. Én már túl voltam szerencsére mindegyiken, így, – kihasználva álmatlanságomat –, nyugodt körülmények között átfuthattam agyamban a közeljövőbéli terveimet.

Amint éppen azon tűnődtem, hogy a vizsga utáni délutánon milyen kellemes napot tölthetünk el együtt végre valahára, úgy éreztem, mintha a szobába hirtelen hideg levegő áramlott volna be. Valaki bejött volna? Megéreztem a metsző januári hideget, ami betódult egy kinyílt ajtóból vagy ablakból, de semmiféle zajt nem hallottam. Magától csapódott ki valamelyik? Nem volt szeles éjszaka, így a szél ereje sem lehetett, noha majd’ megfagytam ahogy a jeges huzat végigsöpört a fűtött szobán, akár egy sarki légáramlat. Már csaknem kikeltem az ágyból, hogy megnézzem, honnan jön ez a fogcsikorgató hideg, amikor legnagyobb megdöbbenésemre emberi hang ütötte meg a fülem.

- Üdvözöllek – szólított meg valaki mély, igencsak elnyújtott hangon. – Azt mondtam emberi hang volt, valójában embert nem hallottam még így beszélni sosem.

 -Ki vagy? – kérdeztem csodálkozva, és mindenfelé néztem az ágyon ülve, hogy lássam, kivel is beszélek. De sehol senki.

 -Még arra sem méltatsz, hogy fogadd köszönésem?

 -Hát jó. Légy üdvözölve te is! De most már áruld el, ki vagy?!

 -Mit gondolsz, ki volnék? – kérdezett vissza egy kísértetéhez hasonló hang.

 -Fogalmam sincs, de remélem el fogod mondani.

 -Pedig úgy látom, te is meg próbálod mérni sebességem – s akkor, alig hallhatóan, az éjjeliszekrény mellett valami a földre zuhant.

Megijedtem egyrészt, hogy az ismeretlen ilyen könnyedén beférkőzött házunkba, másrészt, mivel nem akartam, hogy párom felébredjen, mert már így is alig volt képes elaludni idegessége miatt, ha pedig felriasztaná valami éjszaka, végképp nem tudna visszaaludni. A vaksötétben odabotorkáltam a helyhez, ahonnan a zaj feltehetően származott, és négykézláb elkezdtem tapogatni a földet, hátha találok valamit. Ujjaim végül egy kemény tárgyba ütköztek. Az egyik kis ébresztőóra volt az, amit reggeli hét órára állítottunk be, mivel a vizsga nyolc órakor kezdődött. Most háromnegyed három volt.

 -Miért verted ezt le? Ki vagy? Valami szellem? – szólaltam meg értetlenül.

 -Miért nem gondolkodsz, mielőtt kérdezősködsz? Az óra semmit nem jelent a számodra?

 -Dehogynem, de attól még nem tudom meg, hogy kivel beszélek.

 -Nahát, annyira elvagytok ti emberek az eszetektől, és amikor szükségetek lenne rá, nem vagytok képesek használni? – mondta csúfondárosan a hang. – Hát mire való az óra, kedves barátom?

Zavart a gúnyolódása, és főképp az, hogy még mindig nem tudtam ki is ő. Szóval nem ember. Talán valamiféle szellem látogatott volna meg? De vajon mire célzott az órával? Az óra az idő mérésére szolgál… Létezhet vajon ez ?! Maga az Idő jött el hozzánk ?!

 -Te vagy az… Idő? – kérdeztem hitetlenkedve, alig merve kiejteni ezt a szót.

 -Csakhogy rájöttél végre. Már úgy voltam vele, hogy ezt fogod még reggel is találgatni.

Mondanom sem kell, rendkívül meglepett szokatlan látogatóm érkezése. De még talán ennél is jobban csodálkoztam azon, hogy nem is vagyok igazán ledöbbent az abszurd események ellenére sem.

- Mit szeretnél tőlem? – tettem fel a kérdést tartva a válaszától.

 -Elmondok neked most valamit. Ti emberek, ha igazán sokat gondoltok rám, – akár jó, akár rossz értelemben –, azt én megérzem. S ilyenkor úgy döntök, meglátogatom az illetőt, elmagyarázván neki, mennyire hasztalan velem foglalkoznia, hiszen úgysem tehet ellenem semmit. – Hangja magabiztos, sőt fölényes volt. Egyértelműen ki akarta fejezni, hogy kettőnk közül ő a felsőbbrendű. Eközben kíváncsiságomat felkeltette, így feltápászkodtam a padlóról, visszaültem csendben az ágyra, nehogy zajt csapjak, és ekképpen folytattam a beszélgetést:

 -S te úgy véled, hogy én sokat töprengtem rajtad? Nem becsülöd talán túl önmagad jelentőségét? – Próbáltam fölényes stílusának visszavágni, ám ez csak álca volt, és nagyon is féltem, hiszen tisztában voltam vele, hogy ha valóban az, akinek mondja magát, én vagyok kiszolgáltatva neki, lévén mégiscsak egy egyszerű halandó vagyok.

 -Ahogy mondtam, én megérzem. Az elmúlt órákban különösen sokat foglalkoztatott az idő problematikája. Mi több, az utóbbi hetekben, hónapokban is.

 -S te ezt mégis honnan tudod? Talán gondolatolvasó is lennél? – csattantam fel, hiszen valóban bosszantott ez a mindentudó arcátlanság.

 -Csak csendesen, nem akarjuk, hogy szíved választottja felébredjen, nemde? Tudniillik, nagyobb zajjal is leeshetett volna az az óra… – Most ismét gúnyolódott velem, de valahogy lenyeltem a sértést, mert neki volt igaza. Gondterhelten beletúrtam hajamba.

 -Rendben van. De nem értem miről beszélsz. Mikor töprengtem rajtad? Már két órája nem tudok aludni, de ezek szerint nem vagy jó gondolatolvasó. Az agyam nem körülötted, hanem a párom körül forgott, azon, hogy a holnapi, vagyis mai vizsgája után végre több időnk jut egymásra…

Ezen szavakat kiejtve már kezdtem kapiskálni, hogy mire is gondol. Itt jönne hát ő a képbe. Ám eszmefuttatásomat hirtelen félbeszakította.

- No lám-lám, mégiscsak eszedbe jutottam. S ennél csak még sűrűbben. Hiszen hallottam azt, kedves újdonsült barátom, ahogy hozzám fohászkodtál, hogy ne siessek annyira, ne rohanjak úgy, mert nem akarod, hogy ezek a csodálatos napok, amiket most átélsz, oly’ gyorsan elteljenek. Sőt, odáig mentél, hogy azért imádkoztál, bárcsak megállnék, egyszerűen megfagynék, mint egy szélsebes folyó a téli hidegben. Jól mondom?

Hangjában most nem csupán gúnyt, hanem egyfajta dühöt is észrevettem, mintha egy királyt alázott volna meg az egyszerű udvari szolgája. Arcomat tenyerembe temettem, és egyre jobban kifáradva a kellemetlen látogatás terhétől, minden erőmmel azon voltam, hogy valamiképpen összeszedjem bolyongó gondolataimat, és válaszolni tudjak.

 -Csak annyi fordult meg a fejemben, hogy milyen jó lenne, ha ezek a napok örökké tartanának… semmi több. Olyan nagy baj volna ez? Már gondolni se lehet akármire? – tettem fel a kérdést félénken.

 -Pont ez az. Ha örökké tartanának. De miért kellene örökké tartaniuk? Mond csak el!

 -Nos… Bevallom, ezek a napok, hónapok életem legfantasztikusabb pillanatai. Úgy érzem magam, mintha egy hullámvasúton ülnék a vidámparkban, ami egyre feljebb és feljebb visz, ameddig csak lehet, határok nélkül. Ám ez a hullámvasút csak felfele közlekedik, lefele; a bizonytalan és veszélyes mélybe sosem. Ezt érzem amikor a szerelmemmel vagyok. Még sosem éltem át ehhez foghatót. S egyszerűen nem akarom, hogy mindennek valamikor is vége szakadjon, akár egy filmnek. Megértesz engem? – Vallomásomban ott volt a részvét iránti fohászkodás is, hátha megszán, és békén hagy végre. Ám csalódnom kellett.

 -Értelek, de nem értelek meg. Ez a baj tiveletek, emberi lényekkel, hogy nem törődtök bele sorsotokba. Abba, hogy egyszer minden véget ér.

 -Már miért kellene véget érnie?! – Ezúttal ő bosszantott fel engem, mivel úgy éreztem, hogy jogtalanul akarja nekem megmondani, hogy mit hoz kettőnk számára a jövő.

 -Mit gondoltál ifjú, ostoba barátom? Azt, hogy csak azért, mert most nagyon szerelmes vagy, és napjaitok édesek, akár az akácméz, mindez kitart a végtelenségig? -Nem, nagyon tévedsz. Utazásom célja hozzád éppen ez volt, hogy eláruljam neked: akármit is próbáltok tenni, ti emberek, – ugyanúgy, mint minden kis fűszál, apró hangya, vagy bármely más földi lény –, nem kerülhetitek el végzeteteket.

 -Mi volna hát ez a ,,nagy végzet”? – szóltam közbe ironikusan, inkább dacból, semmint kíváncsiságból.

 -Az, hogy minden élőlény, így az ember is; megszületik, felnő, megöregszik, és végül meghal. Csak ti vagytok ilyen makacsok, hogy ebbe nem törődtök bele. De a megmásíthatatlant nem lehet megváltoztatni. Senkinek nincs meg rá a hatalma.

 -S neked ehhez mi közöd? Mi alapján szólsz bele az életembe, és vágod fejemhez, hogy ne örüljek határtalan szerelmemnek, hanem véssem eszembe: meg fogok halni egyszer?! – Most már kiabáltam, annyira elöntött a düh, és nem foglalkoztam azzal sem, hogy felkeltem esetleg a párom.

 -Azt kellene megértened már, hogy az idő mindig relatív és szubjektív, sosem abszolút és objektív. Valakinek kevés van belőle, mint szegény embernek az élelme, másnak temérdek, mint égen a csillag. Most azt kéred, lassuljak le, álljak meg, csak mert ti ketten most élitek át fiatal éveitek legelragadóbb élményeit. De hidd el, lehetnek olyan pillanatok, amikor majd azért imádkozol, hogy bárcsak jobban sietnék, de hiába nézel kérlelően az óramutatóra, az nem fog miattad sebesebben körbejárni.

 -Ugyan már, bolond vagy, miért siettetném az időt? – vágtam vissza felbátorodva.

 -Mit szólnál ahhoz, ha kedvesed a reggeli vizsgán megbukna, és neked órákig kellene utána vigasztalnod, bizonygatván neki, hogy nem felesleges időpocsékolás volt az a rengeteg tanulás, és majd legközelebb úgyis sikerül neki? Könyörögnél hozzám, hogy siessek már jobban, csakhogy túl legyetek ezen a nehéz helyzeten. De említhetek szívbemarkolóbb példát is: Mikor halálos ágya mellett ülsz, szenvedéseit látva, vajon nem hozzám fordulnál térden csúszva, hogy gyorsítsam fel lépteimet, és kíméljem meg a további gyötrelmes kínoktól?

 -Elég, elég legyen már! – Ordítva pattantam fel, a kezemben lévő kis órát pedig a földhöz vágtam. Alighanem darabokra tört. A nagy zajra szerelmem felébredt.

 -Mi, mi történt? – kérdezte félálmából felriadva.

Próbáltam neki elmondani, hogy csak az óra volt, semmi más, de hasztalanul. Dühösen magyarázta, hogy így is nehezen aludt el, most már nem lesz képes folytatni az alvást, mert annyira feszült. Miért voltam ilyen bolond, hogy felkeltettem az éjszaka közepén? Ebben a pillanatban én voltam maga az Ördög számára.

– No látod, most arra gondolsz, bárcsak lennél tíz-tizenöt perccel idősebb, amikorra talán már visszaalszik, és te túléled ezt a kínos szituációt. S mennyivel jobb még így is ez, mintha azok a dolgok következnének be, amiket az előbb felsoroltam. Hát ilyen az Idő – mondta önmagával érezhetően elégedetten.

 -Igazad van, ezt akarom! Kérlek, csak kicsit, de pörgesd fel az eseményeket! – kérleltem reményvesztetten. Tényleg semmi mást nem kívántam ebben a pillanatban, csakhogy ami most történik, azonnal véget érjen. De megint kiábrándított váratlan vendégem.

 -Hát semmit sem tanulsz? Nincs meg rá a hatalmatok, hogy befolyásoljátok könyörgésetekkel tempómat. Egyet jegyezz meg egyszer és mindenkorra: éld át az élet minden pillanatát, ne törődj az Idővel, csak a jelennek élj, és ne töprengj olyan dolgokon, amik felett nincs hatalmad!

,,Ez már képtelenség” – gondoltam magamban. A kedvesem tovább kiabált, én pedig csak ott álltam magatehetetlenül a szoba közepén, miközben a kísérteties hangú Idő elkezdett nevetni, hahotázása betöltötte az egész házat. Felkiáltottam…

Arra ébredtem, hogy az ágyban ülök, és nemhogy fázok a roppant hideg széltől, hanem verejtékben úszik egész testem. Kitakaróztam. Csak álom volt. Csak egy nagyon rossz álom, ami ezen az éjjelen megkeserítette békés pihenésem. Félve pillantottam oldalra. Kedvesem békésen aludt. Mély sóhajtással kísérve könnyebbültem meg, hogy ez tényleg csak egy rémálom volt, nem a valóság, noha alig akartam ezt elhinni. Kimentem a fürdőszobába, hogy lemossam arcomról az izzadtságot, és felfrissítsem magam pár korty vízzel. Közben az Idő szavai csengtek harsányan fülemben: ,,Megszületünk, felnövünk, megöregszünk, meghalunk.” ,,A jelennek kell élni, nem töprengeni az Idő múlásán.” Ez lenne hát az életünk lényege? Csendben visszamentem az ágyba. Lehunytam a szemem, és gyengéden megcsókoltam a szerelmem arcát. Olyan lassan, forrón, hogy közben értettem meg, hogy mit jelent a pillanatnak élni, és nem töprengeni. S olyan lassan, lágyan, hogy még csak fel sem ébresztettem.

BÍRÓ ERNŐ (Kolozsvár)

Hegyi kecske

– Megkötöttük a szerződést! – jött haza egyik nap édesapám, de látszott rajta, hogy a méreg majd felveti.

Hatodikos koromban engem is felvettek a szüleim a családi kupaktanácsba és ezzel elindítottak, legalábbis a gondolkodás bonyodalmas erdején keresztül, a nagybetűs élet felé. Mint később kiderült, mert ez az eset engem már hetedikben ért, hogy édesapám az állami szerződő bizottsággal való megállapodásról érkezett haza. Abban az évben kitalálták az elvtársak, hogy a szerződéseket előnyössé teszik az emberek számára.

Szerződni, annyit jelentett, hogy tavasszal ünnepélyes morgolódások közepette, papíron, megígértették a mezőgazdasági dolgozókkal – nekik csak parasztokkal –, hogy december hónapban beszolgáltatják állataikat, ki amit ígért. Nem Karácsonykor –, mert nekik nem volt Karácsony, – hanem december 29-én, a király elűzésének ünnepe előtt egy nappal, bocsánat a Köztársaság kikiáltásának ünnepe előtt egy nappal, a tavaszi ígéret alapján, a mezőgazdasági dolgozó beszolgáltatja amit igért, vagyis tyúkot, disznót, juhot, borjút, ki-ki az állatainak egy részét. Természetesen nem ingyen, Állam Apánk nem várta el a mezőgazdasági dolgozótól, hogy ingyen dolgozzon, hanem pénzért, csakhogy állami árban, vagyis a piaci ár egynegyedén, egyötödén.

De, szerződni mindenkinek kellett. Mi disznókkal és tyúkokkal foglalkoztunk, így ránk az a nemes feladat várt, hogy évente le kellett adnunk egy diszót és tíz tyúkot. A tyúkokat könnyen kizsarolták, mert akkor kaptuk meg az étolaj és a cukor porciónkat, (amit városon semmi ellenszolgáltatás nélkül a megszabott áron kiosztottak), ha vittünk egy tyúkot vagy húsz tojást. Természetesen azért is fizettek, azaz levonták a cukor árából a tojás árát, illetve az olaj árából a tyúk árát. Érdekes módon a végén mindig fizetni kellett. Valahogy érezzük, hogy ez nem kommunizmus, hanem valami mocsok, vad-kapitalizmus, de kimondani nem mertük.

A disznó-szerződés egy külön szertartás alá esett. Tavasszal lerendelték a parasztokat a bizottság elé és ott egy szabályos szerződést töltöttek ki, amit a paraszt természetesen aláírt, hogy legkésőbb december 29-ig, lead állami áron egy disznót. Emlékszem abban a szerződésben 17 lej 50 bani volt a kilónkénti ár, de a disznó élősúlyba a piacon már májusban elhagyta a 65 lejes, bűvös, kilónkénti árat, mire a mi disznónk leadásra került 83 lejbe járt az ára élősúlyba, de ne szaladjunk előre az időben, mert addig sokminden történt.

Az az év egy különleges év volt, amikor egy lengyelországi, kétéves fajta, baláj disznót próbáltak behozni az országba. Nem igazán volt sikere és az állami gazdaságok a báznai fajtát nem akarták lecserélni a lengyelre, így az elvtársaknak maradt egy csomó malacuk és valaki elgondolta, hogy eladják a malacot, szerencsére állami árba a parasztoknak, akik majd felnevelik őket és a szerződés alapján majd leadják decemberbe a hízott disznókat. Csak egy kicsi részlet kerülte el az elvtársak figyelmét, hogy a lengyel fajta kétéves. Ezt természetesen a parasztoknak is elfelejtették elmondani.

Hát ebből a szerződéskötésből érkezett édesapám a hírrel, hogy megkapjuk három hét múlva a malacot, amit fel kell nevelni és decemberbe leadni. Ő a malacot már ma kifizette, szerencsére csak állami árban. Megjött a várva várt malac, inkább süldő, hosszú az orra, vékony a lába, sovány és magas, határozottan magas volt. Csodálkoztunk is, mert a disznói zömökség egyetlen jelét sem mutatta. Nekünk addigra már megvolt a két fekete nyakkendős malacunk, amelyikből az egyik ment volna a szerződésbe, a másik pedig Karácsonyra az asztalunkra.

Külön ólat kellett édesapámmal készítsünk, mert ez a lengyel malac sehogyan sem fért meg a magyar malacokkal, Romániában. Nemzetiségi alapon kötekedtek, hiába hangoztatta minden beszédében szeretett kondukátorunk, hogy a mi országunkban békésen megférnek: a románok, a magyarok, a németek és a más nemzetiségűek, ezek mégsem fértek meg.

Minden esetre, ahogy telt az idő semmilyen hasonlóság nem mutatkozott a malacok között. A két fekete gömbölyödött és diszó módra habzsolt, a lengyel meg nőtt magasra és sovány-vékonyra, miközben csak szürcsölt. Édesapám kitöltötte a moslékot, először ráeresztette a lengyelt, az felszívta a levét, utána azt visszahajtotta, és jöhettek a feketék, ők aztán felhabzsolták a moslék vastagját. Előszőr az „agár” nevet kapta édesapámtól, de aztán édesanyám véglegesen pontot tett az „i”-re, amikor elkeresztelte „Hegyi kecskének”. Ő ugyan sosem látott hegyi kecskét, vagyis zergét szabadon élőben, de valahogy úgy gondolta, csak ilyen lehet az a kecske: sovány, vézna és magas. A kecskesége úgy mutatkozott meg, hogy a félfedél alatt létrehozott, elkerített részből, többször is kiugrott, akár egy kecske. Édesapám be kellett fedje azt a részt is szabályos ólnak.

Egy hasonlóság mégiscsak lett a malacok között. Nem vettük észre, hogy Pártunk és Államunk a lengyel malaccal együtt galand férget is adott, pedig arról nem volt szó a szerződésben. A lengyel fertőzött volt, hát bírta, de a feketék, ahogy megférgesedtek, rögtön kidőltek. Elment az étvágyuk és ordítottak a fájdalomtól. Mire rájöttünk, hogy mi a baj és az állatorvos megállapította a fertőzést, az egyik fekete már a végét járta és meg is doglött. Akkor láttam életemben először és uloljára galandférget a maga valóságában, addig csak az állattan könyvemben rajzon. Igaz, hogy a rajzon ítra, hogy 60-80 centi hosszú és félcenti-egycenti vastag.

Amikor a megdöglött fekete malacból szappan lett, akkor bontotta fel Gazsi, a cigány. A belsőségeit beleástuk egy gödörbe, majd oltatlan mésszel és vízzel leöntöttük. A gödör szélén Gazsi, hosszan hasította a vékony beleket, és akkor láttuk mi okozta a malac elpusztulását. Volt olyan hely, ahol a vékonybélben nyolc tíz galandféreg is húzódott egymással párhuzamosan, a bél falába belekapaszkodva a fejével, teljesen elzárva a gazda állat emésztőrendszerét. Azóta sokszor eszembe jut, hogy ha már élősködők is vannak a világon, embereken vagy állatokon egyaránt, miért kell azoknak addig szaporodni és hízni amig a gazda állatot, vagy dolgozó embercsoportot, el nem pusztítják. Egy-két féreg akár Karácsonyig is, vígan eléldegéhetett volna a malacban, ha nem lett volna olyan telhetetlen az élősködésben. Így a meszes gödörben végezte. Szerencsére az állatorvos kikezelte a másik feketét, és a Hegyi kecskét is, csak a ganét kellett három hétig a meszes gögörbe hordani a diszók alól, naponta háromszor.

Ha már ennyire aprólékosan leírtam a szerződés történetét, akkor elmondom azt a viccet, amelyik abban a korban, a szerződésekről körbe járta, széles Erdély országunkat. Úgy történt, hogy a bizottság berendelte a falu férfiait, hogy megkössék a szerződéseket. Jön Árpád, a három tehenes gazda, tőle leszerződnek egy bika borjút. Jön István a disznós gazda, tőle leszerződnek két malacot. Sorra kerül Gazsi, a faluvégi szegénylegény, akinek még tyúkja sem volt.

– No, Gazsi, te mit szerződsz, – kérdi az elnök.

– Én egy elefántot!

– Honnan Gazsi, hát neked még tyúkod sincsen?

Azzal Gazsi benyúl a két üres zsebébe, és kifordítva kihúzza a zsebei bélését.

– Itt az elefánt két füle, ...

Hát így ütötte el annak idején a paraszt ember, de a városi ember is, az élet megpróbáltatásait és a rendszer túlkapásai elleni felháborodottságát: viccel.

Vicc ide – vicc oda, közeledett a december. A Hegyi kecske már több mint 80 centi magas volt és majdnem másfél méter hosszú, de a súlya akkor is csak alulról súrolta a 60 kilót. Szomorú lett édesapám, mert nem volt mit leadni és szinte itt volt a határidő. A disznós gazdák, legtöbbje már rég levágta a lengyel malacot, amikor látták, hogy nem „csinál” – mezőségi tájszólásba, nem hízik – és vettek helyébe egy-egy nyakkendőst, amelyek nagyjából már 80 kilósok, ez volt a leadási súly alsó határa. Ők a galandféreg fertőzést is megúszták.

Édesapám se tehetett másként, vett ő is egy 50 kilós forma nyakkendőst és tartottuk a leadásig, ettől a gondtól és 3200 lejtől megszabadultunk. Mondta is Gazsi, a cigány még a nyáron, amikor a döglött malacot boncolta:

– Minek kellet magának szerzédést kétni Feri bácsi? – mire édesapám megválaszolt neki:

– Azér', fiam, mer' én nem vagyok kémíves mint te! – abban az időben ugyanis csak akkor kapták meg a családok a gyermekpénzt, ha a család egyik felnőtt tagja, állami alkamazásban állt, így a kolozsi cigányok mind „kémívesek” lettek. Édesapám pedig iparengedéllyel dolgozott, 33 százalékos adóval és a kenyerét senki sem biztosította, ha azt a saját fejével és kezével meg nem kereste. Ezenkívül évente kétszer adóellenőr is járta a házunkat, közönséges falusi nyelvjárással: inspektor.

A disznó leadásakor csak visszajött vagy 1800 lej, nem is volt akkora a bukta. De megmaradt a Hegyi kecske, Kolozson egyedül csak nálunk élte túl a Karácsonyt, tekintettel a bálkirálynői alkatára. Azt mondta édesanyám, hogy csak azért nem lett bálkirálynő, mert túl magas. Megvettük a következő évre a két nyakkendős malacot és tavasszal megkötöttük az új szerződést. Érdekes módon a bizottságból senkit sem érdekelt a lengyel kísérlet és annak alanyai a lengyel malacok, más néven Hegyi kecskék.

Édesapám úgy május felé kezte észrevenni a változást, amikor a Hegyi kecskénk abbahagyta a szürcsölést és  elkezdett zabálni. Megette a répát, szulákot, csalánt, labodát, paréjt, répa és káposztalevelet, kukoricakórót, nyersen vagy forrázva, liszttel vagy liszt nélkül, mindegy csak legyen mit enni. Három ember kellett segítségül, hogy drótot tegyünk az orrába, három drótot kellett tegyünk bele, mert a fél orrával is túrta a hídlást – a disznóól deszkapadlóját.

Eljött a Karácsony borzos szakállával, fenyegette Feri bácsit kétágú korbáccsal, – karácsonyi köszöntő a Mezőségen – és sorra került a Hegyi kecske is. Bezzeg nem kérdezte Gazsi, hogy:

– Feri bácsi, mér' kellet magának szerzédést kétni? – mert a Hegyi kecskét a szomszédok is szerették volna megmérve látni. Elhoztuk a mázsát az egyik szomszédtól, de a mérést meg sem próbáltuk, mert édesapám megállapította az ácsméteressel, hogy a Hegyi kecskénk tíz centivel magassabb és harminc centivel hosszabb, mint a mázsára szerelt mérőláda. Ezután leszúrtuk. A ládát a mázsáról leszereltük és az egyik szomszéd szekerének lajtorjájára – mezőségi bordás szekéroldal – téve próbáltuk a mázsára tenni. A művelet és a mérés sikerült is, csak amikor onnan visszahoztuk a perzselés helyére, eltörött a lajtorja egyik oldala. Igaz, hogy nyolcan fogtuk, csakhogy rossz súlyeloszlásban. A disznóvágásnak híre ment, s hát még be se vittük jóformán a kikanyarított sonkákat, jön a párttitkár hozzánk, fel az udvaron.

– Bună ziua, Feri bácsi – köszön illedelmesen.

– Hallom, maga volt az egyetlen, aki megtartotta ezt a lengyel disznót. Na, mi lett az eredmény, mert én meg szeretném ezt telefonálni a Pártnak. - Édeasapám, miután megeggyeztek abban, hogy a tavalyi és az idéni szerződést is haladéktalanul teljesítette, töredelmesen bevallotta, hogy a hegyi kecskénk 270 kilósra hízott.

– Most jut eszembe Feri bácsi, hogy mondja, – így a párttitkár – hát mondták ezek ott a Pártnál, hogy ez a fajta kétéves, első évbe csak a csontja nő és csak második évben hízik.

– Épp idejébe tetszik szólni, – válaszolt, a mérgét lenyelve, édesapám – legalább megmérjük a szalonnát az orján.

– Hát arra én is kiváncsi volnék, – fogadta el a párttitkár szerényen a karácsonyi fánkot és a borospohár szilvapálinkát és megvárta amíg a lábnélküli disznót a hasára fordítják és az orján felhasítják: „Nem füllentek, –írta a párttitkár a jelentésébe, – ez az eset tényleg valós, az orján a szalonna tizenhárom centis volt!”

Homokvár

Meleg nyári nap volt a Fekete tenger partján a nagy tömegben, valahol nem a vízben és nem a szárazon, azon a helyen, ahol a homok elég nedves már, de még nem mossa el a víz, ott játszott Lacika és Áronka, a két testvér. Homokvárat építettek, a ki tudja hányadikat.

Édesapjuk a nagy építő vezette rá őket a várépítés szeretetére. Mindig azt mondta: „Ha van rá idő, ha tenger nem háborog és a szél sem fúj, itt a homokvár építésének ideje! Itt mindig megmutathatod mire képes a kezed és mit érez a szíved! Vannak kagylók és csigák, van durvább és finomabb homok, vannak sirály- és verébtollak, mindenféle kavicsok, no meg, nem valami szép az ember részéről, de vannak különböző színű kupakok, előttetek a lehetőség, a számtalan kombináció, a fantázia világa!”

Őket nem kellett bíztatni, mintha eleve építőnek születtek volna, ha homoklapáttal, ha a kis vederrel, ha csak a puszta kezükkel fogtak is neki, az alapépítmény mindig remekre sikerült. Ha kaviccsal, ha tollal, ha kagylóval és csigákkal, akár kupakokkal is díszítettek, annak mindig csodájára jártak a messziről jött turisták.

Gyermekeiknek mutogatták egyes szülők, a remekbe szabott, éppen elkészült homokvárat és többnyire pirongatták a saját porontyukat, hogy ő mikor lesz képes olyan szép várat építeni, mint ezek a fiúk itt. Nem vették észre, hogy ezeknek a fiúknak a kezükbe a homokozó lapátot és a vedret az édesapjuk és a nővérük, Marika, tette és azt sem, hogy sok tanulás és próbálkozás volt egy-egy jól sikerült munka előzménye. Jó kellett legyen a hely, hogy a homok ne legyen kagylótörmelékes, a hullámverés ne tehessen kárt a munkában, de azért a homok legyen elég nedves, hogy összeálljon. Ehhez kell a szakértelem. Egy két korholástól aligha tanul meg valaki homokvárat építeni, s még inkább ilyen remekbe szabottakat.

Az építőművészet csúcsát is az apjuktól tanulták a fiúk. Félig kellett tölteni a kicsi vedret tengervízzel, utána egy negyed vedernyi homokot kellett belelapátolni, azután pedig óvatosan kimarkolva a csurom vizes homokot, a két tenyerük között, ügyesen kellett csorgatni a homokos vizet. Így homokcseppekből álló cseppkőtornyok jöttek létre, melyek kicsiben ugyan, de hasonlítottak a mészkőbarlangok képződményeire. Az ilyen váraknak volt a legnagyobb sikerük. Sokszor a délelőtt épített vár még a délutánt is megérte, pedig volt nyüzsgés a tengerparton.

Az idén valahogy nem sikerült a kirándulás. Nem messze az ő pokrócuktól, egy család telepedett le minden nap, egy egyke, rossz gyermekkel, akinek a szülei nem tudtak sehogyan sem parancsolni. Hol a vízbe rohantak utána, hol a szomszédoktól kellett bocsánatot kérni, a kölyök által szándékosan a pokrócokra, ruhákra szórt homokért, hol valakik gyermekének kellett pironkodások közepette visszaadni a kölyök által eltulajdonított játékot, homokozóformát, amiért aztán a kölyök percekig bömbölt, hogy neki is kell olyan játék. Nem úszták meg a szülők és előbb vagy utóbb egy hasonló játék megvásárlásra került sor, csakhogy ritka csoda játék volt az, amelyikkel még másnap is játszott ez a kölyök.

Szóval ez a szomszéd kölyök már első nap felfedezte a készülő homokvárat. Addig settenkedett, addig forgolódott, hogy amikor a fiúk már megvoltak az építéssel és az említett homokcsepegtetés következett a kicsi vederből, amíg elmentek a vedreket megtölteni vízzel, a szomszéd kölyök szétrúgta nagy vigyorgással a várat. A fiúk panaszt tettek az apjuknál, aki megdicsérte őket, de nem szólt a szomszédéknak, nehogy botrány keletkezzen.

Másnap a csodaszép sirálytollas kastély is hasonló sorsra jutott, talán öt percet létezhetett. Harmadnap elmentek a fiúk csigát, kagylót gyűjteni reménykedve, hogy délutánra csak eltűnik ez a „jó szomszéd”, de tévedtek. Ebéd után a tengerparton, nagy örömükre, nem volt ott a „jó szomszéd” család és így a délelőtt gyűjtött csigákkal és kagylókkal kidíszítve, egy sokkal nagyobb, négytornyú, négybástyás, udvaros kastélyt építettek. Mire elkészültek eléggé megfogta őket a Nap és a vízbe mentek egyet lubickolni. Honnan, honnan nem, előkerült megint a kölyök és talán a negyedórát megélt udvaros kastély a földdel lett egyenlővé. Ezt már az apa sem nézhette jó szemmel, szerencsére fénykép is készült az építményről, így bizonyítékokkal a kezében igazságának biztos tudatában, fellépett a kölyök szüleinél. A társalgás viszonylag hangosra sikeredett és a kölyök apja azzal fenyegetőzött, hogy hívja a rendőrséget, mert ő még ilyent nem pipált, hogy valaki csak úgy letámadja a tömegből.

Negyednapra minden építőkedvük elment a fiúknak, csak annyit kértek a szüleiktől, hogy a tenger mellett egyet sétálhassanak a negyedik vagy ötödik mólóig. Erre megkapták az engedélyt és elindultak. Ímmel-ámmal mentek, inkább bandukoltak, amikor a második móló után egy nagy felfedezést tehettek. Akkora öröm volt bennük, hogy buzgón nekiláttak a kagyló gyűjtésnek. Délutánra, két veder szépen megválogatott kagyló és csiga koronázta szorgalmukat. Annyit kértek csak a szülőktől, hogy másnap reggel korábban kelhessenek és jöhessenek egyből a tengerpartra, Marikával, hármasban, az anyukájuk pedig csomagolja be otthon a reggelijüket és hozza el, majd megeszik tíz óra tájban.

Ötödnap reggelén elindult a három építő gyermek, virradat után nem sokkal, a tengerpartra. Az azelőtti nap felfedezését megmutatták nővérüknek, s vele együtt a tervet is kibökték a fiúk. Az ötlet nagyon tetszett Marikának, így rögtön hozzáláttak a megvalósításhoz. Mire a szülők megérkeztek egy hatalmas középtornyos, a fiúknak majdnem derékig érő kastély épült a homokba egy nagyon jó helyre. Vizesárka is volt a tenger felől és négy sarokbástyája. Két felvonóhídon át lehetett a kastélyba beautózni. Akkorra megjöttek már a „jó szomszédok” és az apja félszájjal rászólt a kölyökre, hogy hagyja békén a várat, de ettől még különösebb csodát nem várhattak az építő gyerekek.

Ők nem törődtek a kölyökkel csak folytatták buzgón a díszítést. Ez a vár aztán olyan lett, hogy még az édesapjuk is odajött megcsodálni, sőt a homokcsepegtetéses díszítésben is részt vállalt. A végén: édesapa, édesanya, Marika és a fiúk a vár mögé állva lefényképeztették magukat, hogy a családi albumba betehessék ezt a ritka szép képet, mely munkájuk gyümölcsét örökítette meg. Figyelmesek lettek a fiúk, hogy már több turista is elővette a fényképezőgépet és lefényképezték a várat. A fiúk megelégedettségének a tetőfoka az lett, amikor egy rövidnadrágba és pólóba arra sétáló, japán fiatal pár, megkérte a fiúkat, hogy fényképezzék le őket a várral együtt, majd angolul megköszönték a fényképeződés lehetőségét, és két pálcikára pergetett vattacukrot vettek a fiúknak.

A fiúk a vattacukrot elosztották Marikával és az édesapjuknak is adtak belőle egy-egy szakításnyit. Megették a tízórainak csomagolt reggelit és Marika megállapította, hogy ez a vár már egészen ókori, hiszen negyvenhárom perce, hogy áll és a „történelem vihara” még nem pusztította el. Ekkor a három építő gyermek a vízbe kérezkedett. Az apuka megígérte nekik, vigyázni fog a várra, hogy a „szomszéd királyfi” el ne pusztíthassa.

Csak ez a vár sem kerülhette el a sorsát, az apuka ugyanis elaludt...

Arra ébredt, hogy eget hasító ordítás kerekedik felül a tengerpart lármás moraján és a vár romjain fekszik a szomszéd kölyök vérző lábbal. Ordít torka szakadtából, az anyja babusgatja, az apja pedig aggodalmasan sétál fel-alá és buzgón telefonál. Mire a fiúk apja felült és kidörzsölte az álmot a szeméből, megjött a mentő. A vérző lábú gyermeket hamar elvitték a mentőhöz, de úgy látszik nagy volt a baj, mert a „szomszéd király”, „seregestől”, „királyfistól” beszálltak a mentőbe és elmentek.

Ekkortájt jöttek ki a fiúk és Marika a vízből, kicsit somolyogva mentek el a várrom mellett. A tengerparton látszólag helyre állt a rend. A pokrócra feküdtek az építő gyerekek, mert egy kicsit vacogtak a hideg víztől, az édesapjuk pedig közéjük feküdt.

–Most már elmondhatjátok fiaim, mi is történt a vár körül, mert én bocsánatot kérek, de elaludtam ezt a történelmi pillanatot.

–Hát édesapám – kezdte el a mondatot Áron – az úgy volt, hogy amint mi a vízbe értünk jött is a „szomszéd királyfi” teljes haragjával és nekiment a várnak.

–Csak, hogy ez egy Szentföldi lovag várnak készült – vette át a szót Lacika – pont olyannak, mint amilyent, ahogy mondtad, II. András királyunk építtetett újjá a Szentföldön, hogy is hívják?

–Krak des Chevaliers – mondja az édesapa – de hát mit mondtam én nektek arról a várról?

–A legfontosabbat édesapám – vette át a szót Marika – azt hogy sziklára épült! Hát ebbe tört bele a „szomszéd királyfi” két lábujjkája, amikor egy hatalmas rúgással el akarta seperni ezt a várat a történelem színpadáról, mert mi egy jó negyedmázsás követ építettünk be a főtorony alapjába! Reméljük ezután megtanulja tisztelni a várakat és az építőit is!

Tilk Katalin

Emlékszem!

… Jó reggelt papa! Neked is édes Krisztusom. Hálát adunk a jó Istennek, hogy fel tudtunk ébredni. Ugye? …Van tető a fejünk felett, van villanyunk. A számlák is rendben. ... Van még ennivaló, patika elintézve. …Lássuk, lábra tudok-e állni? …Ez a papucs! Csak a baj van vele! ... Olyan nehéz felvenni. .. Hol van már a botom, na? …. Jó időnk lesz ma is, úgy látom. …

… Na, hova is tettem azt a gyufásdobozt? …Végre! Látod papa, milyen nehezen gyullad be a gáz? Ki kéne pucolni ezt a gázrózsát is!  Majd szólok Kovácsnénak, nézze már meg, ha hozza szerdán a kenyeret. Ezt a kis tejeskávét megmelegítem, megeszem a tegnapi buktával. Az volt a második. …Hát! De jól kiszáradt! Beleszaggatom az ibrikbe. ….Így etted te is. Emlékszem.  ….. Hát most én nyammogom ezzel a kevés fogammal. Emlékszel, mikor az a kis fogorvosnő megcsinálta? Tavaly kettétört, becsavartam egy zsebkendőbe. Eltettem a fehérneműs szekrénybe. ….. Nekem már így is jó.

…..Mi van a tévében? …Már megint hazudnak valamiről! El is kapcsolom. Csak beszél itt nekem, én meg nem is figyelem. …Kiöblítem a számat. …Csak ne lenne olyan messze az a fürdő! …

… Mit is akartam, mit is? …Papa! Mondjad csak, mit akartam ezzel a bögrével? Tejeskávét? …De hisz már reggeliztem! Azt a bolond fejemet! …Na, hol a botom? Kicsit megpihenek. Kinyújtóztatom a csontjaimat. …

… Hát nem elbóbiskoltam? Mennyi már az idő? …. Kirakjuk az ételest. Milyen jó, hogy kitaláltam: a régi mosdóállványt kitenni az ajtóba. Csak beleállítják az ételhordót, nekem meg, nem kell lehajolni érte. …Igazad volt papa. „Ez a derék, már nem derék!” …Hát, nem jó megöregedni. …

… Nem is vizes már ez a párna! … Egy hete kint felejtettem, oszt a hajnali harmattól. … Igaz, egyszer esett is. … Mostanra a nap jól megmelegítette. … Mennyit ültünk itt ketten?  Jó szélvédett hely volt mindég. … A fiúkánkat is itt levegőztettük. Emlékszel? Milyen kényes volt mindég a füle. Egy kis szellő megcsapta, már szúrta is fel a doktor. .. Hál’ Isten, hogy kinőtte. … A sok befőzést is itt intéztem, meg itt hímeztem, varrtam. Meg morzsoltuk a kukoricát a tyúkoknak. …Ezt a párnát is. … A nagy bársony ágyterítőből tudtam négyet kihozni. Kettőt még Ilonka vitt el, kelengyébe. …Azért szépen kiházasítottuk a gyerekeket. Ilonkát kétszer is. ..Jó gyerekek voltak. … Ugye, papa? …

…Milyen jól átmelegíti az embert a nap! Azt a fájós vállamat. … Még a padkát is. Milyen sima! …Jó keresztúri kő. Négy ember egy hétig faragta a ház alapjához, meg a pincéhez valót. Alig tudott a lovas szekér behajtani az udvarra. Oszt hányszor kellett fordulni! … Meg az az építkezés! Azt hittem, sose lesz vége. De egyszer csak kész lett. Jó magas alappal, három lépcsővel. … A pincére is emlékszem. De rég nem voltam odalent! Napját se tudom! ...Nyáron milyen jól meghűlt a lépcsőjén a dinnye, meg az aludttej. … Hűtő se kellett. Azelőtt meg, a kútba, a kút vödriben engedtük le a friss húst is. … Ha hazajön a fiúkám, el ne felejtsek neki szólni, hogy kapcsolja már be a hűtőt. …

…Milyen jó lenne, ha látnék hímezni! Most annyi mindent összevarrnék itt, hogy na! Most volna időm, meg kedvem. … Csak a szemem nem a régi. …Vagy az a baj, hogy a régi. …Emlékszel, papa? Mindig mondtad, hogy szép a szemem. …

…Emlékszel, papa? …Mindig rohantunk. Munkába, kertbe, fel a szőlőbe, gyerekek, aztán unoka. … Mi nem is voltunk nyaralni együtt! … Az állatokat se hagyhattuk itt. Meg mindig volt munka a szőlőben: permetezés, kacsolás, kötözés, meg a hordómosás, kénezés. Emlékszel, papa! Azok a szüretek! … A gyógyfürdőbe is csak muszájból mentünk. … Aztán meg már csak én mentem. …

…Mi hiányzik innen? … Valami volt itt, de nem is tudom… Mi is… Dehogynem a körtefa! …Emlékszel, papa, puttonyban hordtam a piacra. Mindet elkapkodták a népek. Ami meg lepotyogott, ment a pálinkába. …De jó körtepálinkákat csináltunk! …Emlékszel az árpával érő körtére? … Nekünk még karácsonykor is volt friss gyümölcs az asztalon! Dinnye. Jól bemeszeltük, a pincében elállt. A kecskecsecsű szőlőt meg madzagra kötözgettem. Ott lógtak a seprűnyélen a spejzban. …Hogy szerették a gyerekek! …

Na, itt az ebéd. … Lassan fel kéne állni. ... Szerbusz, Marika! …És már el is szaladtak. Nem vártak meg. Én meg olyan nehezen állok talpra. … Milyen jó lett volna egy kicsit diskurálgatni. … Na. Majd máskor! …Biztos, sok helyre kell nekik ebédet vinni. …Sietnek. … Mindég sietnek! …

… Mi ez a papír? …Nem látom szemüveg nélkül. … Biztos holnap szedik az ebédpénzt. Majd beleteszem az ételesbe. …

…Most milyen nehéz ez az ételhordó. …

…Étvágyam sincs, papa. …

                              … Majd később. …

                                         …Most inkább megpihenek. …

                                                       …Kicsit lefekszem. …

                                                                 …Nagyon megsütötte a fejemet a nap. …

Miért bömbölnek az oroszlánok, ha varjút látnak?

    Az állatok királyának kisfia szépen nőtt, nődögélt. Édesanyja finom tejecskével etette csemetéjét. A gyermek vidám, erős, egészséges volt. Napestig játszott, fogócskázott, birkózott nagyobb testvéreivel és a vele egyidős unokatestvéreivel.

    Egy szép napon anyukája, oroszlánné asszony vadászatból hazatérve finom falatokat hozott magával.

• Itt az ideje, hogy ne csak tejet reggelizzen ez a gyerek. Hadd szokja a felnőtteknek való elemózsiát is! -

A kisoroszlán, pedig, alig, hogy lenyelte az utolsó falat husit, gyomrát fájlalta. Először csak a hasán, aztán a lábain, majd az egész gyereken –de még a fülén is!- nagy piros kiütések jelentek meg. S az nem volt elég, hogy rondák voltak a pöttyök egy oroszlán bőrén, de kegyetlenül viszkettek is. Ahogy melegedett az idő, egyre jobban vakarózott szegény kicsike. S nagyon gyakran járt arra a helyre, ahová az állatok királya is gyalog jár.

Másnapra picit javult az állapota, harmadnapra, pedig szépen elmúlt minden.

Sajnos nem feledhették el a betegséget örökre, mert hamarosan ismét előjött. Aztán elmúlt, s megint jelentkezett.

Oroszlánné őnagysága mindenkivel csak a gyerek bajáról beszélt. Éjjel- nappal az járt a fejében, hogy lehetne imádott csemetéjét meggyógyítani.

Volt, aki homokfürdőt, volt, aki iszappakolást javasolt. Mások azt mondták, hogy napoztatni kell, megint mások szerint, pedig csakis árnyékban szabad tartózkodni a gyereknek.

Mindent kipróbáltak. Sajnos semmi javulás nem történt.

 Oroszlán úr őfelsége megunta a sok rosszabbnál- rosszabb, lehetetlennél- lehetetlenebb ötletet. Az őrületbe kergette felesége örökös sopánkodása is. Kisfiának szenvedésén akart már végre enyhíteni, mert nagyon sajnálta a gyereket. Törte- törte nagy oroszlánfejét és kitalálta, hogy a tudós pápaszemes kígyótól kér segítséget. Azonnal küldetett a kígyóért. Ő el is jött nyomban, de sajnos nem tudott a királyfi baján segíteni.

• Ide kevés az én tudományom. Kérdezze meg felség a madarakat! Ők olyan messzire eljutnak, olyan sok mindennel találkoznak. Hátha láttak már ilyen esetet. -

Jött a papagáj, a marabu, a bölcs bagoly, de ők sem tudtak segíteni. Azt tanácsolták az oroszlánéknak, hogy a száz éves varjú mester, az, aki a kikötő mellett lakik, majd talál gyógyírt a kiskirály betegségére.

Varjú mester alaposan megvizsgálta a kis beteget. Még alaposabban kikérdezte a királyi szülőket a betegség megjelenéséről, elmúlásáról, visszatérésének körülményeiről, s a gyerek étkezési szokásairól.

• Világos az eset. - mondta rögtön,- Ha nem tévedek, márpedig én nem szoktam tévedni, a kisoroszlánnak ételallergiája van. Életmódváltás a megoldás! -

S mint ki dolgát jól végezte, hazarepült.

Az állatok királya tanácstalanul nézett feleségére. Micsoda? Hát azt meg hogy kell csinálni?

Ismét hívatta okos, tapasztalt tanácsadóit az uralkodó. Minden állatot kikérdezett, mindegyikkel tanácskozott. Az elefántok csak jobbra- balra ingatták nagy fejüket, a majmok tanácstalanul tárták szét karjukat, a hiénák vállukat vonogatva kacagtak, a tevék csak a szájukat húzgálták. Sajnos senki sem tudott neki segíteni. Mit volt mit tenni, a vénséges vén varjút kellett ismét kéretni. Eljött az oroszlánbarlangba és az oroszlánkonyhában rövid, ám nagyon hasznos főzőtanfolyamot tartott oroszlánné asszonynak. Egy hideg limonádé mellett ücsörögve jól elbeszélgettek. Az állatok királyának felesége fél nap alatt sokkal többet tanult, mint annak idején az állatiskolában. Bár ott nem is igazán figyelt a tanításra.

 S valóban! Tényleg jól végezte dolgát a bölcs varjú. Mióta gyümölcsöt, zöldséget, finom gyökereket és azért egy kis husikát is evett az oroszláncsemete, azaz változatosan étkezett, a pöttyök soha többé nem jöttek elő, a betegséget mintha az afrikai szél fújta volna el. Ugye, hogy a mai napig nem látott senki csalánkiütéses oroszlánt?

 Az oroszlánok pedig, hálásak a varjúnak és mindig nagy tisztelettel emlegetik a nevét, s hatalmasat bömbölnek, ha akár csak egy varjú is elrepül felettük.

POLONYI TÜNDE

Az utolsó napjaimat Veled tölteném…

Fordult a kulcs a zárban és Évát átjárta a jóleső kíváncsiság, mert a saját házához vitte Máté. Nincs itthon az asszony? – kérdezte magában - hogy mer vajon ide hozni? Bementek, Máté beszélt, néha átsimította a hátát, olyan meghitt volt egy pár pillanatig.  Aztán kiderült, hogy a kislánya otthon van, alszik már. Vöröset kérsz vagy fehéret? – kérdezte, koccintottak egymás szemébe nézve, mosolyogva. Csók még nem volt, Évát ez izgatta a legjobban, hogyan csókol Máté – mert azt gondolta, hogy olyan jó ajka van, puha és vastag… Már a gondolattól is izgalomba jött. Félhomály volt.

Öt éve kerülgették egymást, néha elmentek egy kávéra vagy ebédre, de aztán annyiban maradt a dolog. Néha Éva vitt neki egy szendvicset, ha tudta, hogy Máté dolgozik, de sokszor csak annyi történt, hogy kint hagyta a kapunál, felakasztva egy rúdra és írt egy üzenetet, hogy hol találja.

Hirtelen megjelent egy hosszú hajú, lófarkas nő, hozott valamit. Éva épp a másik szobában levette a kardigánját, valahogy a hálószobába került, ott letette. Vetetlen volt az ágy, ott aludt a kislány. A nő a nyitott ajtón keresztül hirtelen észrevette Évát és úgy tűnt, nagyon mélyen érinti a látvány, féltékenységet látott a szemében. Amikor elment, Máté végre átkarolta és gyengéden megcsókolta. Igen, úgy csókolt, ahogy Éva képzelte, mélyen, vastag ajakkal. Nagyon erotikus volt. Hú, hányszor elképzelte ezt a jelenetet, minden formában, durva szexszel, gyengéd ölelésekkel, Máté munkahelyén legtöbbször. Azt nem remélte, hogy egyszer a saját házában kötnek ki, az erdőszélen.

Levette a blúzát, a zöld, szerencsehozó volt ma rajta. Borzongott teljes testében, hihetetlen volt, fantasztikus, azt hitte, álmodik. Csípj meg, mondta Máténak, ő meg, inkább csókollak. Romantikus érzés, rég volt része benne. A szex nem hiányzott,  csak a meghittség volt fájó hiánya régóta.

Mozgást hallottak, Máté fia jelent meg, alig bírt beugrani a másik szobába és magára kapni egy kabátot. Kisvártatva Máté apósa is becsengetett, kiderült, hogy a lófarkas nő felhívta őt. A pillantást, amit rávetett, nem fogja elfelejteni Éva. Megint csak egy álom marad a beteljesülés. Máté nem az övé, most se, rövid időre se. 

***

Mi lehet bennem ez a nyughatatlanság – kérdezte magától. Ez a tetszeni akarás, a hódítás vágya, ami időről-időre, leginkább tavasszal, előjön?

Hihetetlenül jól érezte magát ilyenkor, a folyamat közben. Nem tudta megfejteni (akarta egyáltalán?), hogy miért ezt váltja ki a férfiakból. Ki kell mondanunk – a férfiak meg akarták hódítani. Ő nem mindig ezt akarta – a legjobban. Fura gondolatai voltak, többnyire nem annyira tudatosak – az egyikkel cikket szeretett volna írni (a férfi ötlete volt amúgy, nem jött össze), a másiktól irodalmi fortélyokat, a harmadiktól tudományos módszereket kívánt picit ellesni (teljes siker!). Tanulni akart mindegyiktől, utólag ezt így látta. Ezek mellett persze elindult, és legtöbbször be is teljesedett egy szerelmi kapcsolat. Egy szenvedélyes, intenzív románc. Talán csak egyszer történt meg életében, hogy csak úgy kedvtelésből adta magát egy férfinak. Játékból. Egyszer. Nem lett belőle kapcsolat, csak egy kellemes óra.

Azon gondolkodott, hogy hol lehetne megállítani a beinduló folyamatot? Mikor kellene – inkább úgy mondhatnánk, mikor lehetne még nemet mondani vagy megálljt parancsolni vagy más irányba terelni az események folyását. Merthogy ott volt a családja, a két fiú, a férje. Akit szeretett, akivel közösen tervezték a jövőt. És mégis: a kisördög időről-időre felébredt és munkához látott.

Volt benne valami, a legtöbb férfi kiszámíthatatlanságnak nevezte. Akadt, aki játékosságnak („egy spíler vagy! – mondta Zoli egyszer, amikor arra a kérdésére felelt, hogy milyen ő). Volt, aki huncutságnak nevezte („Maga a leghuncutabb komoly ember vagy a legkomolyabb huncut ember, akit ismerek” – mondta egy nagyra becsült, tapasztalt barátja, aki könnyedén átlátott rajta). A fantasztikus az volt, hogy jó kapcsolatban távolodott el – nem, soha nem szakadt meg teljesen a kapcsolatuk, az egyik a barátja lett, a másik maradt a tisztes közelségben (vele ritkán beszélgettek már, a férfi félt. A delejes erejétől? Saját magától? Nem tudta). A harmadik… azt még nem tudta megjósolni, az még úton volt felé.

Kezdj valamit az okosságommal, a kreativitásommal, ne a vonzó női mivoltommal – mondta Éva mérgesen ez utóbbinak. Miért ezt látják meg bennem a leghamarabb? Akár meg is sértődhetnék! Igen, én is vonzónak talállak, úgy érzem, dolgom van veled, nem, inkább dolgunk van egymással, de miért egyből a szex? Egyszer az életben, megpróbálom másképp – mondta, most már csak magának.

Egy alkalommal, amikor együtt ebédeltek, ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy kimondja – vagy inkább leírja egy szalvétára és megmutassa – „nagyon szeretlek”. Aztán elnyomta az érzést (erre büszke volt akkor), csak hagyta csillogni a szemében.

***

A fenébe, belém költözött. A feszültség, a csodálat irántad, a csodálkozás, hogy ez még megtörténik, hogy épp közöttünk történik meg, hogy épp most, amikor elhatároztam, hogy soha többé ilyet.

Belém költöztél. Ha Rád gondolok, elfog a gyengeség, a szeretet, a vágy, hogy Veled töltsem a napot. Érhetetlen számomra az érzés, amit kiváltottál, szimplán karizmával ilyen hatás?

Beléd szeretek egy nap alatt, lehetséges ez?

Azt álmodom, hogy egyre gyakrabban utazunk, hogy lássuk egymást. Azt álmodom, hogy minden egyes alkalom katarzis és aztán tűz, semmi nem oltja ki, semmi sem csillapítja. Fantasztikus, melankolikus és picit fájdalmas, mert nem tudom, merre tartunk.

***

Na, figyelj. Kell pár szabály, mert én nem fogok ebben a kapcsolatban szenvedni:

1. ha kérdezek, válaszolsz (bárhol, bármikor, ha emailben, szóban, megkockáztatom, ha gondolatban is kérdeznék…)

2. nem tűnsz el, soha. Ha megbántanálak, akkor sem.

3. kommunikálsz - ha bánt valami, ha haragszol rám, elmondod, legalább próbáld meg, segítek

4. ha közölni szeretnél bármit is, akkor felhívsz, ha élőben nincs lehetőség elmondani. Pont. Nincs kényelmes sms, email, csak a hangzó szó. (Kevés megalázóbb van, mint sms-ben kapni kellemetlen hírt – úgy érzem, nem adnak nekem esélyt se, nem érdemelek meg egy hangzó szót se, csak betűket…)

6. Nincs felesleges lelkizés. Főleg nem olyan, hogy egyik nap szeretsz (mint állat), aztán másnap már nem is tudod, nem kéne ezt, meg hasonlók.

Ennyi elég is. Ha betartod, boldogok leszünk. Mint soha életedben.

 Kiegészítés: lehet félni, azt megengedem. Én félek.

***

Megjelentél nálunk, otthon, a szüleimnél egy kis kedélyes társasággal. Anyám szép volt, kicsit spicces és nagyon zavarban, hogy egy híres ember látogatott meg minket. Az apám komoly volt és társalogni akart veletek. A tesóm – nagyon törődötten már a szüleink viselt dolgaitól – sovány volt és elgyötört, én már csak látogatóba jártam haza. Olyan életet és hangulatot varázsoltatok a lakásba, amilyen kisgyerekkoromban volt, ez nagyon tetszett. Örültem, hogy ott vagy.

Te nem foglalkoztál különösebben velem, ismerkedtél a környezettel.

Később felkerekedtünk és továbbálltunk. Én egy előadást készültem tartani, béreltem egy autót először életemben, azzal furikáztam.  Találkoztunk egy olyan helyen, ahol sok vendéglő van és kis bolt, az autóút mellett. Ti épp ettetek, kis időre csatlakoztam. Aztán egymás mellett andalogtunk egyik boltból a másikba, valahogy távolinak éreztelek, nem figyeltél rám, vásárolni akartál. Hirtelen rádöbbentem, hogy elszállt az idő és nekem pár percen belül meg kell kezdenem az előadást egy másik helyen. Kiszakítottam a bolt ajtaját és mielőtt elrohantam, annyit kiabáltam neked, nagyon fontos vagy nekem.

Vége 1

Ez felriasztott Téged, azt hiszem. Rá egy napra kérted, hogy éljek veled. Sok hűhó nélkül egyszerűen hozzád költöztem.

Vége 2

Időt kértél. Én azt mondtam, remélem nem félsz, és hogy nem tehetek mást, minthogy bízom Benned. Igen, válaszoltad, jelentkezni fogsz. Hetek teltek el, vártam. Végül, egy sms, ennyit kaptam:

„Kedves hölgy, nem azért nem jelentkeztem, amire tippelt. Most kezd lazább lenni a helyzetem. Azonban ezen a héten váratlan fordulatot vett a magánéletem, és én hülye (monogám) vagyok. Bocs”.

Talán megérdemeltem volna egy telefonhívást. Mennyire félhettél! Most már egyenrangúak vagyunk, nincs kire felnéznem.

Vége 3

Két év után kiderül, beteg vagy. Ezt már nem tudom elviselni a távolból, hozzád költözöm. Ápollak, fogom a kezed, ha kell, bármit megteszek, hogy még égni lássam benned az élet tüzét. Bármit. Minden mást elhanyagolok.

Amikor elmész, fájdalmasan sajnálom az időt, amit nem együtt töltöttünk.

JÁMBOR MAGNETTA

A remény boltja

A zsúfolt főútvonal egyik szelídebb hajlatában, két távoli villamos-megállóhely között, a felácsolt emelet friss akácillatú árkádja alatt volt egy kis üzlet. Ablakait, ajtaját takaros, papírral bevont spaletta borította, melyre régi szép hangszerek – citerák, bendzsók, csembalók, klaviszettek, kasztanyetták, tárogatók – képét festették könnyed vonásokkal. Látszott rajtuk, hogy nem fényképek, hanem hangulatos kis kézi alkotások.

A bolt ajtaját három keskeny lépcsőfokon lehetett elérni, a legfelsőn ült táskáival és egy kispárnával az idősebb nő. Nem tűnt hajléktalannak, ruházata rendezett, sőt, csinos volt. Rövid fekete kabátot, hosszú bársonyszoknyát és keskeny orrú, magas bőrcsizmát viselt. Őszülő haja csigáit fényes csatok tartották, fülében ametiszt fülbevaló csüngött. Az egyetlen feltűnő a zokogása volt. Szinte megállás nélkül folytak szeméből a könnyek, és egyenletes, halk nyüszítés kísérte a sírását. Időnként zsebkendőt nyomott arca alsó felére, de ez sikertelen küzdelemnek bizonyult a patakzó könnyek ellen.

Az Angyal világosszürke köpenybe burkolódzott, fehér csizmája alig látszott. Prémes kapucniját hátára vetve viselte, hogy eltakarja puha, lágy tollú szárnyait, ám úgysem figyelt rá senki. Odahajolt a nőhöz és könnyedén megérintette rázkódó vállát.

– Miért sírsz?

– Tudod te azt jól - felelte a nő és úgy nézett az Angyal férfiasan szép, időtlen arcába, mint aki már semmin sem tud meglepődni. – Miatta sírok. Már minden reményem elfogyott. Itt hagyta az üzletet, bezárva, talán már el is adta… Már három napja nem próbált bejönni senki.

– Azóta itt ülsz?

– Nem, de mindennap eljövök pár órára, hátha... – mondta halkan a nő és újabb zokogásban tört ki.

– Sajnálom – mondta az Angyal. – De hát tudtad, hogy itt nem lehetsz örökös vásárló.

– Igen. Csak ne ilyen gyorsan, ne ilyen hamar lett volna vége! – csuklott meg a nő hangja, és sírása egy fokkal hangosabb lett.

– Hát meddig tartott? – kérdezte az Angyal és lágyan összehúzódva leült a második lépcsőfokra.

– Talán három, de nem, csaknem négy hónapig – sóhajtott a nő és hüppögése kissé elcsendesedett.

– Gyakran vásároltál? – kérdezte az Angyal.

– Eleinte csak néhány naponként, de aztán, aztán állandóan jöttem – felelte a nő és hangját újabb könnyzápor kísérte. – Semmi sem volt még ilyen fontos a számomra.

– Sokba került? Nem érte meg? Ezért sírsz?

– Dehogyis! Miket kérdezel. Minden perc megérte, az összes, az utolsóig. Épp ez a szörnyű, hogy most már nincs mit remélnem – zokogott megint intenzíven a nő. – Hiszen én még folytatnám.

– És mit veszítettél, amiért ennyire kétségbe vagy esve? – faggatózott az Angyal.

– Nem értesz semmit! – mordult rá a nő. – Minek faggatsz? Hiszen úgysem érted! Nem veszítettem semmit, de még van, amit szívesen elveszítenék, bár már semmit sem kapok érte.

 Az Angyal szeme megértően villant:

– Szóval megérte? Nem volt drága? Mégis mennyi volt forintban?

– Nem lehet pénzben kifejezni – mondta a nő –, de ha akarod, megpróbálhatom. Először nyolcvanezerért vettem egy citerát. Sokat bajlódtam a húrokkal, de aztán szépen lehetett rajta játszani. Eljöttem ide és elmeséltem neki, hogy mennyire kellemesen zengő a citera hangja. Kérdezgetett, hogy milyen dalokat játszom. Említettem, hogy saját nótáim is vannak. Azt mondta, szeretné hallani, ahogy énekelek és kísérem magam. Meg azt is mondta, hogy szép a szám és biztosan szép a hang is, amit kiadok rajta. Aztán eljött. Játszottam. Nagyon tetszett neki a dal, velem együtt dúdolt. Hallatszott, hogy ért hozzá és örömet okoz neki a zene.

– Nagyszerű! – mondta az Angyal. – De mi volt a baj?

– Megcsókolt – suttogta alig hallhatóan a nő, haját a szeme elé húzva. – És szerelmeskedtünk. Egyszer. Nem túl hosszan. Aztán elment.

– Jól esett? – kérdezte az Angyal nem túl kíváncsian, ám nem is érdektelenül.

– Nem annyira – mormolta a nő. – Hiszen már régen nem volt senkim, és nem is akartam már soha újra férfival lenni, mióta meghalt a férjem. Mégis megérintett bennem valamit... Tudod – fordult szomorú mosollyal az Angyal felé –, újra érezni kezdtem, hogy nő vagyok. Reménykedtem, hogy legközelebb még jobb lesz.

– Értem – mondta az Angyal, szelíden lesütve szemeit, hiszen már mindent tudott az emberekről.

– Szóval – motyogott a nő a könnyei között –, újra és újra eljöttem. Néha vettem is valamit, régi kottát, nótáskönyvet, egy fa kottatartót, egy kis állványt, de aztán, amikor újra eljött...

– Hát eljött? – kérdezte felélénkülve az Angyal.

– Persze, többször is, és amikor zenéltünk és utána, tudod, akkor már mindig fontosabb lett. Szinte extázisba estem. Nem, nem annyira a testem miatt, hanem az egész olyan nagyszerű volt. Hogy kellek és gondol rám, törődik velem. Hogy valakinek jelentek valamit.

– Ühümm, és aztán mi lett?

– Elmondtam neki, hogy van egy régi kocsim, le akarom vizsgáztatni és eladni, ne álljon ott a garázsban. Tudod, vidéken laktam.

– Tudom – mondta az Angyal és egy alig látható, vékony kendőt borított a nő kisírt arcára.

– Szóval, ráfordítottam vagy százezret, aztán mondta, hogy ő megveszi. Jó lenne neki egy ilyen kis fogyasztású autó. Lementünk érte vonattal, olyan kellemes és vidám dolog volt. Nevetgéltünk, akár a gyerekek... Nem, ne hidd! Nem ittunk semmit. Ő nem olyan volt. Visszafelé pedig ő vezetett. Nagyon hangulatos volt az egész. Azelőtt mindig nekem kellett vezetnem. Megcsináltuk a papírokat is, de aztán valahogy soha nem volt nála pénz... Mondtam neki, ne törje magát, ráér. Nem azért adtam neki. Majd ha egyszer lesz feleslege, kifizeti.

– Azóza kifizette már?

– Nem. Még nem, de mindig reméltem, hogy egyre többet leszünk együtt. Végül is nem mindegy, hogy kinek a nevén van egy autó? Azt is ígérte, hogy majd mindenhová visz magával, vagy ha én akarom használni, bármikor odahozza.

– Adódott már ilyen alkalom?

– Nem. Még nem, de hát alig két hónapja van nála – válaszolta a nő, miközben újra remegni kezdett a szája.

– Szóval, reménykedtél, persze – mondta az Angyal. – Legalább kedves volt?

– Ó, hogyne! Néha süteményt vagy sonkát, sajtot hozott. Annyi mindenről beszélgettünk, hogy miket fogunk csinálni. És mindig zenéltünk, táncolgattunk, meg minden... Csodás volt.

– Na és most mi van? Miért vagy itt? – tudakolta az Angyal, mint aki semmiről sem tud, s mint aki beletörődött, hogy ezt a történetet most már végig kell hallgatnia.

– Akadt egy kis anyagi gondja. Kölcsönt vettünk fel a nevemre. Nekem is jól jött a fele, neki is. Megállapodtunk, hogy közösen fizetjük.

– Rendesen betartotta? – kérdezte kissé bosszúsan az Angyal.

– Az első hónapban igen. Aztán eltűnt. A telefonja sem felel. Ide meg ki van írva, hogy „ELADÓ”.

– Csakugyan – nézett fel az Angyal. – Nem is vettem észre. Szóval, pénzben számítva összesen mennyit veszítettél?

– Körülbelül félmilliót – sóhajtott a nő és arcát a puha, illatos kendőbe törölte. – De nem ez a lényeg.

– Nem?

– Nem! A reményeim vesztek el. Soha többé nem leszek képes reménykedni semmiben. Minden olyan jó volt, annyira bíztam benne! – rebegte a nő és újra eleredtek a könnyei.

– Ugye, nagyon jó volt a négy hónapi remény? – kérdezte az Angyal cseppet szigorúbban. – Körülbelül havi 125 ezerért... Nem drága?

– Nem. A dupláját is megadnám érte, ha tovább remélhetnék – felelte a nő, és ahogy elrévedezett, az arca hirtelen nagyon fiatalnak és szinte ártatlanul naivnak tűnt.

– Alighanem indulnod kellene hazafelé! – szólt az Angyal. – Otthon főzz egy jó teát és nézegesd a régi fényképeket! Lásd be, ez volt az utolsó ajándékod a Sorstól, de büszke lehetsz magadra, mert megfizetted az árát, és utólag sem sajnálod. Úgyszólván önmagadat ajándékoztad meg. Ez sem sikerül mindenkinek, elhiheted. Az önkéntes adakozás viszont nem fájdalom, hanem a lélek öröme. Erre gondolj!

– Igen, öröm volt, szinte csoda – lehelte a szavakat a nő. – Nincs csodálatosabb dolog a reménykedésnél. – Könnyei közt halványan rámosolygott az Angyalra. – De mondd! Ki fogom bírni?

– Mennyi mindent kibírtál már! Húsz év Badacsafalván keményebb dió volt. Nem? Csupán a vége felé kezdtél segítséget kérni.

– Tehát, ott is Te jöttél! – nézett fel a nő. –  Akkor mintha másképpen hívtak volna, bár most sem tudom, mi is a neved – ahogy ezt kimondta, pici huncutság csillant meg a nő szomorú szemében.

– Akelának neveztél – nevetett az Angyal. – Féltek is tőlem a falu kutyái, de a név nem fontos. Mindig megtalállak, amikor nagy szükséged van rám.

– Meg tudnád mondani, hogy most mihez kezdjek? – kérdezte félénken a nő.

– Menj pihenni, gondolkozz egy kicsit, aztán írd meg a történeteinket! – tekintett rá szeretettel az Angyal. – Nótákat és verseket is tudsz írni. Miért ne sikerülhetne ez is? A képesség arra való, hogy éljünk vele! Másoknak is hasznára lehetsz ezzel.

– Megpróbálhatom a kedvedért – ígérte a nő, majd lassan elindult. – Merre mész? – kérdezte visszafordulva.

 – Maradok még, mert van itt egy kis teendőm – intett búcsút az Angyal, majd pillantását a bejárat feletti falra szegezte egy másodpercre.

A REMÉNY BOLTJA – jelent meg a szivárványszínű felirat az ajtó felett.

Középkorú férfi jött a sarok felől és felnézett.

– Mikor nyitnak? – kérdezte a szürke köpenyes alaktól, akit eladónak vélt.

– Talán a jövő héten – válaszolta az. – Fog vásárolni?

– Hát persze – mondta a férfi, aki csak lassacskán, nehézkesen lépkedett tovább.

– Ti, Emberek! – dohogta maga elé az Angyal és beleolvadt a leszálló szürkületbe.

A mentőangyal

A négy év körüli kisgyermek rémülten feküdt az elsötétített szobában. 1944. késő őszének egyik hideg, sötét estje volt. A másik szoba félig behajtott ajtaja mögül halványan derengő pászma, egy petróleumlámpa vibráló fényének csíkja hatolt be, némileg megtörve a teljes sötétséget.

A kicsi nem tudott elaludni, nemrég kapott Teddy-mackóját magához ölelve próbált a falhoz préselődni. A mackó túl szúrós, a fal túl hideg volt. - Miért Teddy? - kérdezte magában a kislány. Én Dorkának akartam hívni, ahogy abban a mackós mesében van. - Az álom nem jött. A hosszú hálóinges kis alak időnként a fénycsíkhoz szaladt. Vigyázott, meg ne lássák, mert akkor bezárják az ajtót. Miért hiszik, hogy a sűrű sötétségben jobban el tudna aludni?

Felícia az ajtó mögé simult és hallgatódzott. "A vörös invázió egyre közelebb ér hazánkhoz. Már végigzúdultak a Podollai-fennsíkon, áttörtek a Lengyel Kárpátok keleti falán....és ... Az oroszok ellen már csak mi vagyunk Európa egyetlen utolsó védőbástyája..." A gyermek nem először hallotta a monoton híreket, fejében gondolatok kergették egymást. Hallotta igen, hogy a haza... a házak, a hegyek, az utca, ahol élünk, az mind... - és egyre gyakrabban látott rémes képeket, még behunyt szemmel is: a "vörös invázió", szivacsos, furcsa, vörös élőlények, fortyogó vörös iszaptenger, ahogy elborítja és befedi a szép játszóteret, a Ferences-templomot, a réteket és erdőket, amit a kilátó toronyból néztek, aztán, jaj, bezúdul az ablakon és betölti a szobát...Két kis

öklét a szájába tömte, hogy elfojtsa sikoltását. Visszarohant az ágyába és szorosan a fal mellé húzódott, azzal se törődve, hogy netán zajt csapott.   Valaki az ajtóhoz jött, de csak benézett. - Alszik, lerúgta a takaróját, - hallotta az anyai hangot, de meg se moccant. Szemét összepréselve, a vékony, régi falikárpitot markolászta, amiről hallotta, hogy még a Nagyi nagyija szőtte. Egy szép hölgy és egy gitáros lovag megsárgult figurája volt a fakó képen. - És ekkor, elborította egy meleg hullám: fiatal, bájos, göndör, aranyos-barna hajú nő ölelte át, és puha vállához szorította a kislány könnyáztatta arcocskáját.

- Ugye szeretsz zongorázni? - kérdezte kedvesen. A kislány hüppögött egyet, de kuncogott is: Szeretnék, de még nem tudok, csak a c-dúrt. - Nahát, azt már tudod? - Igen, így van: c-d-é-f-g-á-h-c! - Ez remek! - biztosan hamar megtanulsz majd mindent, ami a szép zenéhez kell. - Az jó lesz, nagyon szeretném, de te ki vagy? - kérdezte kíváncsian a gyermek.

- Márta vagyok, mondta a nagy barnaszemű lány, és megcsókolta a kislány homlokát. - És mit csinálsz mindig? - zongorázom, zongoraművésznő vagyok, - jött a válasz. - És mondd,te nem félsz? - kérdezte a kicsi, és a fehér, gömbölyű karok közé simult.

- Nem lesz semmi baj... suttogta a nő, és elringatta a gyermeket.

Éjszaka szirénázás volt, de csak rövid légiriadó, hamar lefújták. A sápadt arcú, csont-sovány anya már-már berohant, hogy két kislányára ráhúzkodja a télikabátot és ébresztgetni kezdje őket, de ekkor lecsengett a riadó. A nagyobbik, nyolc éves lányka felriadt, és durcásan kérdezte: mi van Anyukám? - semmi, csak aludj tovább, és is jövök rögtön.

           Csak egy kis berepülés volt. Az iskolás korú gyerek már ismerte a háborús "szakszavakat",ásítozva visszadőlt párnájára, de azért előbb vetett egy pillantást a kiságyra. - Hogy-hogy Feli nem ébredt fel? - Érdekes, nagyon mélyen alszik, - válaszolta az anya. Valójában ő is csodálkozott, hiszen a kicsi az utóbbi hónapokban aggasztóan rossz alvó volt, emiatt többnyire álmos és nyűgös, és alig is evett.

Másnaptól a kis Felícia látványosan megváltozott. Ha felébredt, szépen engedte magát megmosdatni, evett is egy keveset, aztán kaucsukbabájával a kezében leült az ágy sarkába, mosolygott és dudorászott, néha szundikált, vagy csak úgy tett. Ha az egyre sűrűsödő légiriadók miatt le kellett menni az óvóhelyre, nem ellenkezett, belebújt a kabátkába, és álmodozó arcocskával nézett maga elé, mint aki egészen máshol jár.

- Mi van veled falatkám? - kérdezte néha az anya. - Csak nem lesz beteg, olyan furcsa ez a gyerek, nézd Ernő! - egészen megváltozott, fordult férjéhez, aki már a khaki színű légóparancsnoki egyenruhát viselte, vállán az elmaradhatatlan gázálarcokkal.

- Baj van, babám? - kérdezte a férfi, és magasan a feje fölé emelte szinte súlytalan kis szőke kedvencét. - Nincs baj, Apuci! - visított a kicsi a magasban. - Márta azt mondja mindig, hogy semmi baj! - Miféle Márta? - nézett feleségére Ernő, mondjad már Rozi, mi ez a sületlenség? - és leengedte a gyermeket.

- Ne hívj Rozinak! - nem egy tanyáról szalajtottak, szólt élesen a nő, és fekete szemében dühös fény gyúlt. - Még mindig Rozina a nevem. -  Éhségtől lesoványodott, lepusztult arcvonásain is átsütött olasz származását idéző szenvedélyes önérzetessége.  - Jó, Rozina, adta meg magát a férj, - de mi ez a Márta-dolog?

Nem tudom, - vonogatta vállát a nő, de Feli mostanában jobban alszik, és nappal is csak dünnyög magában. - Ijesztően nyugodtnak tűnik,- vetette elgyötört pillantását az apára, aki nagyobbik lányához fordult: Györgyi, hallottál valami Mártáról? - A kislány a szokásos,durcás arckifejezésével bámult vissza rá: Feli hülye, Apa!- kiáltotta. - Mindig beszélget valakivel, aki nincs is itt. Engem meg utál! - Mert mindig piszkálod és nyúzod! - förmedt nagyobbik lányára Ernő. - Ne bántsd! - kérte, most már tompább hangon az asszony. - Őt jobban megviseli a háború, mert már mindent ért. Tudja, milyen veszélyben élünk. - A fényes, fekete frufru alól feltekintő gyermeki szempár teljesen az övének a mása volt. Senki se mondta volna, hogy a kreol bőrű leányka a sötétszőke, szürke szemű, lágy arcú férfi gyermeke.

A pillanatnyi csendben édes hangon szólalt meg a kis Feli: Ne veszekedjetek! Márta az én barátnőm, és mindig vigyázni fog rám. Megígérte. - Hogy is hívják? - kérdezte kedvesen az apa, kifejezett"hallgass!" pillantást vetve feleségére. Érezte, hogy a gyermek feléje meg fog nyílni, hiszen ő mindig szelíd és kedves maradt a kiabálós Rozinával és Györgyikével ellentétben.

- Shappel Örvenyi Márta! - kiáltotta a kislány büszkén és ünnepélyesen. Ő húsz éves, zongoraművésznő, és van egy vőlegénye is, az Artúr. És egy húga is, a Lilike. Ő zongorázik is, meg hegedül is, még nem tudja, melyiket szereti jobban. - Ó, igen. - És hol élnek? - próbált az elképedt apa valami racionálisat kérdezni. - Egy nagy, világos, fényes házban. Van a közepén egy kerek szoba, szökőkút is van benne, és mindenki zenél. - ragyogott fel a kislány arca. És olyan jó ott együtt nekünk. Mindig elvisznek magukkal, amikor lefekszem. - Jól van drágám, most menj játszani, mondta gyengéden a halálra rémült apa.

           Ernő később átfogta a felesége vállát. - Semmi baj, Rozina, majd ha véget ér ez a szörnyűség, és túléljük, elvisszük a kicsit a Gyermek Lélektani Intézetbe, tudod, ismerek ott egy adjunktust. Hiszen csak ez az állandó rémület, a szirénázások, a pincébe rohanás okozhat ilyen tüneteket. Addig pedig rá kell hagyni.

A félelmetes háború kilátástalan napjai tovább vánszorogtak. A keleti országrészből a lakosság a vörös invázió elől rémülten próbált nyugat felé menekülni. Akinek voltak budapesti rokonai, azok, ha csak tehették megindultak a főváros irányába. Családok tolták motyójukat kétkerekű kordén, ócska triciklin, esetleg kimustrált gebék által húzott szekéren, vagy a rendszertelenül közlekedő vonatok tetején, tehervagonokban próbáltak eljutni az ország középcső részébe. Ernő unokatestvére és családja, Jankáék is több hetes utazással, de végül megérkeztek, kevés csomaggal, de annál több szívfájdalommal. A szigorú Janka néni, aki állandóan összeszorított szájával, magában jajveszékel otthagyott lakásuk és értékeik miatt, apatikus férje, a rokkant Kari bácsi, aki fél kaja árán „szabadult” a frontról, és a két nagy fiú, akik a leventeség elől menekültek…

A lakás zsúfolt szálláshellyé vált, minden ágyban ketten is aludtak. A kis Felicia új ágya két – nyakkendőkkel összekötött – fotelben volt. Alig néhány mozdulat, és a kötelék megnyúlt, kilazult, a két fotel távolodni kezdett…

A kislány derekát 30 cm-re a hideg parkett felett csak egy pizsama-kabátka védte. Aludni alig lehetett, túl sok lélegzet, forgolódás, szipogás, aggodalom sűrűsödött össze a két szobában. A harmadik a leomlott kémény miatt már fűthetetlenné vált…

Éjjel az utcáról, a Duna-part felőli kanyarból az elkínzott villamossíneken vasúti szerelvények próbáltak némi utánpótlással nyugat felé araszolni. Éles csikorgás, hatalmas csattanások hallatszottak be egész éjjel.

Az egyik hajnalon Felicia, rövid alvás után arra ébredt, hogy rettenetesen fáj, és dagadt a torka. Nyelni nem tudott, és apró nyelvével szájpadlását nyalogatva furcsán feszülő, sós, ragasztó-szerű fényes hártyát talált.

Halkan vízért nyöszörgött, de senki nem ébredt fel… Ekkor hírtelen kellemes hűvösséget érzett a száján. Nedves, jóízű, hideg kéz simogatta az ajkait, a másik kéz hosszú ujjai pedig szelíden körülvették a torkát…

Ne ébresszük fel őket, – suttogta a lágy, ismerős hang.

Nagyon fáradtak.

Most úgysem tudnak gyógyszer keresni, nem szabad fény gyújtani. Majd reggel elmondod nekik, mi fáj.  – Jó ? – Jó, motyogta a gyermek, nyelvét hűvösödő ajkai közé dugta, és megpróbált nyelés nélkül feküdni. Halk dúdolás hallatszott, majd forró párnája mellől gyengéd szellő és falevelek suttogása érintette meg.

Reggel az elpilledt kis test láztól tűzvörösen feküdt, szorosan a takarójába göngyölve. Meg sem próbált kimászni a szűkös fekhelyről, mint máskor. Ernő elővette zseblámpáját, és egy kanalat, s a gyermek nyelvét leszorítva benézett a torkába…

- Uram segíts! Ez tüszős mandulagyulladás, tiszta genny az egész garat. Ő volt a ház LÉGO parancsnoka, és a fő elsősegélynyújtó…

- Mióta fáj picim? –kérdezte gyengéden.

- Még éjjel volt, azóta, suttogta a gyermek.

- Mentek a vonatok, csikorogtak.

- Miért nem szóltál babám?

- Hozzál gyorsan borogatást, Rozina, majd az ultraseptilt beadom én, van még egy kis csoki, azzal..

- Márta mondta, aludnotok kell, mert fáradtak vagytok… De ő adott finomat a számra, érintette meg cserepes ajkát Feli, és pici mutatóujját apja orrához érintette.

A férfi önkéntelenül megszagolta és egy röpke pillanatra méz, citrus és kámfor hűvös illatát érezte, – vagy csak képzelem? – hitetlenkedett magában…

A család súlyos anyagi veszteségekkel bár, de átvészelte a háborút. Felícia kedves, nyugodt kislánnyá cseperedett. Jól tanult, tehetségesen zongorázott. Különleges, és tartalmas életet élt, legalább is a XX. századi szokásos női életvitelhez viszonyítva…

Egyetemet végzett, dolgozott, alkotott még idős korában is. Többször ment férjhez, és tehetséges gyermekeket szült. Cselekedetei során sokszor egyensúlyozott a jó és a rossz, sőt néha a kétségbeesés határán, de döntéseit mindig önállóan hozta meg, külső befolyásoltság nélkül. Jól tudta, hogy a legnagyobb szükségben mindenkor lesz mellette egy angyal,aki kézen fogja, és nem engedi elesni.

happel-Örveny Márta és Lili nevét még felnőttként is sokszor kereste, bel- és külföldi telefonkönyvekben, hangverseny-plakátokon, újságokban, - de sohase találta meg.

VIRÁG VANDA ( Kolozsvár)

Találtam a sínek mellett egy kopott oldaltáskát

 Az idegen egy kivágott fenyő csonkján ült, mellette a fűben hevert az oldaltáskája. Nemrég érkezhetett valahonnan. Fáradtan figyelte a messzibe tűnő síneket, mintha választ várna tőlül. Valamire, amit már rég feladott keresni, kutatni, amiről tudja, hogy már nem keresheti, mégis fürkészően nézte a sínpárt, mely embereket vitt és embereket hozott ismeretlen földeken. A távolban sötét füstgomolyag szakítja ketté az ég kékségét, sípszó hallatszik. Az idegen szeme megrebben, türelmetlenül feláll, elindul, de valami visszahúzza, valami tétova bizonytalanság. A szerelvényről lepattogzott már a vörös festék, nem olyan, mint új korában, mikor még víg utazásoknak, lakodalmaknak adott helyet – állapította meg az idegen és elégtétellel a szemében lépkedni kezdtett a sínek felé. Az oldaltáskáját a fenyőcsonk mellett hagyta, s mint egy alvajáró, elvarázsolt arccal közeledett a dübörgő vonathoz. Két lépésre a síntől megállt, s vágyakozva nézett a közelgő szerelvény felé, mely gyermekkora rég mélyre ásott emlékeit idézte fel benne. Az egyre hangosodó zakatolás gyermeksírássá változott fejében, rég elfeledett illatok csapták meg az orrát, egy pillanatra megbénult az emlékek áradatától. És a vonat csak jött megállíthatatlanul, magával sodorva ezernyi hasztalanul leélt évet és elszalasztott alkalmat.

 Az idegen középkorú ember volt, fekete kabátja lobogott a szélben. Mint a gondolatai, melyek sebesen száguldoztak fejében, s melyek már régen átlépték a józan gondolkodás határait. A vonat lassítani látszott – vagy csak az érzékei játszanak vele? Erőltetett nevetést hallatott. Ismét tisztán tudott gondolkozni. Döntött. Tett egy erőtlen lépést a sínek felé, a szerelvény közeledésének hangja betöltötte a fejét, visszhangzott benne. Hirtelen megrezent és hátranézett. Suhogó ruha hangját hallotta, valaki szaladt felé, égszínkék ruha, pár szőke tincs, egy élénkpiros masni, de nem tudta kivenni az arcát. Talán nem is akarta. Megrázta a fejét és a kép eltűnt, hiába hunyorgott a szürke felhők tornyosulatába, csak a komor pusztaság nézett vissza rá, mintha unszolná arra az utolsó, visszafordíthatatlan lépésre. Kétségbeesetten nézett körül. Egy pillanatra elfogta a bizonytalanság. Mennyire szerette volna most, ha van ott valaki, aki utánakiált, aki megkéri hogy maradjon, hogy ne tegye meg az a lépést, hogy valaki azt mondja neki, szüksége van rá. Nem mintha számított volna bármit is, az idegen eltökélte magát, de mégis, valamiféle elégtételként, hogy nem volt hiábavaló az igyekezete: szebbé tenni a világot. Fejében hangok cikáztak. Rég elfeledettnek hitt, szeretett és gyűlölt hangok egyaránt. Segélykiáltását elnyomta a robogó vonat egyre közeledő zaja, elnyelte a mezőt beborító természetellenes csend. Mintha ráébredt volna valamire, hirtelen a zsebeiben kezdett kotorászni, egyre idegesebben pillantgatva a közelgő füsttömeg felé, majd a keze megállapodott egy kis fadobozon. Nehezen nyílt, évek óta nem nyúltak hozzá, nem próbálták a rozsdás zárat feszegetni. Nem siette el a dolgot, sokáig nézte a kis fadoboz tartalmát majd szinte ünnepélyesen öntötte a levegőbe a tartalmát: egy kávéskanálnyi szürke port. A hamufelleget felkapta a szél, szétszórta majd újra egyesítette, míg végül egybeolvadt a vonat fullasztó füstjével. Később egy kisvárosi kertház látszottt kibontakozni a porfelhőből, előtte hinta, rajta hétévesforma lány. Majd ez is összemosódott, gomolygó füstté alakult  kép, megszenesedett gerendák zuhantak mindenfelől, a hintát tartó diófa nagy reccsenéssel kifordult helyéből, lángcsóvák nyúltak egymást kergetve a magasba. Hirtelen ez is eltűnt, helyette mindenütt szürke hamu és összedőlt falak. Egy sötét, elmosódott, középkorú alak látszott távolodni, fekete kabátja lobogott a szélben, vállán fekete oldaltáska. Kezében valami dobozformát szorongatott, benne szertefoszlott álmainak hamvai. A kép úgy tűnt el ahogy jött, semmiből a semmibe, fájó ürességet hagyva maga után.Az idegen elégedetten nézett utána, s bár a szemében szomorúság bújkált, a megbánásnak csekély jelét sem mutatta. Ekkor, mintha hirtelen nagyon sietőssé vált volna a dolga, körülnézett, mint aki hosszú útra indul és mindenre emlékezni akar, magába itta a látvány minden apró részletét, a fákat, a felhőket, a végtelenbe tűnő mezőket, a világot, amibe beleszületett és amelyet most itt készült hagyni. Felszegett fejjel, büszkén tette meg az utolsó lépést, a kavicsok megcsikordultak a talpa alatt, a nap fénye megcsillant az fűben heverő oldaltáskája csatján. Szembenézett a vonattal, elszántan, érzelmek nélküli szeme a levegőben gondtalan gyerekek módjára fel- és alászálló, körbe-körbe keringő hamu utolsó szemeit kutatták a messzeségben. Elszállt. Mint az évek egy figyelmetlen fiatal feje fölött, aki egykor hitt benne, hogy megváltoztathatja egyedül a világot. Valahol egy varjú károgott, de látva, hogy semmi látnivaló, nagyokat csapkodva szárnyaival továbbállt. A robogó szörnyeteg jött, fölémagaslott, eltakarta a napot, az eget, a szépet, a szomorút, eltakarta az életet, mindent ami számított.

 Az idegen nem érzett fájdalmat, csak valami őrült elégedettséggel kevert beletörődést. Fel volt rá lészülve.

 Csak a csend maradt uána, meg egy fűbe dőlt, kopott, fekete oldaltáska.

Mélyebb gödrök pszichológiája

Képzelj el egy gödröt.

Képzelj bele a gödörbe valakit.

És most képzeld magad a gödör szélére.

Namármost, ha a gödör kicsi, lenyújtod a kezed, megfogod az ő kezét, ő belédkapaszkodik, te felhúzod. Ez egyszerű.

De mi van akkor, mély a gödör? Megprőbálhatod ugyanígy: lenyújtod a kezed és megpróbálod felhúzni, de nem éred el, mert túl mélyen van. Hívhatsz másokat, megpróbálhatjátok együtt. De az lesz a vége, hogy a keze kicsúszik a kezetekből, szétszakítjátok, sőt, lehet hogy valamelyikőtök le is esik a gödörbe. Le kell mássz mellé. Szép lassan, óvatosan.

Vegyünk egy akármilyen tárgyat. Mennyivel könnyebb alulról fölfelé lökni, mint fentről húzni?

Sőt, ha fent állsz, nincs hol megvesd a lábad, beesel te is, aztán nézhettek ki ketten onnan. Le kell mássz melé és ki kell lökd. Lépcsőt kell tartanod neki. Engedned kell, hogy a válladra lépjen. Persze, megpróbálhatjátok ezt is többen. De mennyivel könnyebb egyedül, tudod, hol kell tartanod, hogy ne csússzon ki a kezedből. Ha többen vagytok, már nem érzed, hol van a súlypontja, ha valaki nem veled egy ütemben emeli, csúszni kezd, leesik, össze is törheti magát. És nem lesz egyikőtök hibája sem, ti igazán segíteni akartatok. Jobb egyedül. Engeded, hogy a válladra lépjen, felemeled, bíztatod, hogy eléri már a felszínt, ki tud lépni a gödör peremére.

Te viszont lent maradsz. Mert leereszkedtél mellé. És nem szabad várnod, hogy akkor most ő lenyúl érted és kihúz. Azt meg végképp nem, hogy lemásszon meléd. Bármennyire is belefáradtál abba, hogy őt biztonságban kijuttasdt, fel kell állnod, és össze kell szedj annyi erőt, hogy ki tudj mászni onnan. Egyedül. Ha megengeded, hogy lemásszon melléd, ő a kimerültségtől nem fog tudni fellökni téged, magát sem, és ott maradtok ketten a gödör alján. Azt sem szabad képzelned, hogy most, hogy ő a gödör peremén van, te már nyugodtan lent maradhatsz, pihenni, vagy örökre, mert neki már úgysincs rád szüksége. Azonnal ki kell másznod mellé. Mert mi van akor, ha épp csak a gödör széléig ért fel, és most ott billeg? Ha visszaeshet még? Persze, az is lehet, hogy rég továbbment már. De még akkor is, ki tudja hány gödör van még, s hányan ülnek magatehetetlenül az aljukon?

KRIKOVSZKY PÉTER

 Hétköznapi gyilkosságok

A hétköznapok szürke forgatagában apró figyelmetlenségeinkkel gyilkoljuk egymást, szinte észrevétlenül. A sebeket legtöbbször már csak akkor vesszük észre, amikor késő...

A virág

Zsolt pont ott volt és pont látta.

Egy férfi és egy nő találkozott. Megölelték egymást. A férfi virágot vett elő a háta mögül és a nőnek adta. A nő meglepetten kicsit hátra lépett, előre nyújtotta kezét a virággal. Boldogan szemlélte, majd kitörő lelkesedéssel átölelte a férfit és szenvedélyesen megcsókolta.

És Zsolt pont ott volt és pont látta. Hirtelen átérezte a nő forró és őszinte lelkesedését, szerelem-teljes csókjának ízét. Kicsit elszégyellte magát más intim pillanatainak kileséséért és más felé fordult. Elgondolkozott, hogy az ő házaséletéből vajon hol vesztek el ezek a boldog pillanatok? A mindennapi, reggeli felkelés, reggeliztetés, kapkodva indulás a gyerekekkel az iskolába, a napi teendők, programok egyeztetése az utca forgatagába mobil telefonon, bevásárló szatyor, pénz, csekk befizetések...  Aztán a gyerekek összeszedése, hazatérés, leckeírás, kikérdezés, vacsora, beájulás az ágyba. Hétvégeken végeláthatatlan bevásárlások, takarítás, mosás, vasalás. Hát igen, nem csoda az érzelmi elszürkülés. De talán a régi romantika visszaidézhető, lám, akár csak, egy csokor virággal!

  Mert Zsolt pont ott volt és pont így látta.

            Zsolt már talpalt is a legközelebbi virágoshoz. Régen vett már virágot, így az árak meglepték. Kicsit odébb utcai árus kínálta csokrait, lényegesen olcsóbban. Zsolt végül ott vett egy – szerinte – igen csinos, elfogadható bokrétát.

            Virággal a háta mögött, ahogy ezt látta, sietett haza.

Éva, a felesége, az ajtó csukódásából hallotta érkezését.

Szia, csakhogy végre... – kezdte mondani, de Zsolt közbe vágott.

Szia szívem, gyere, nézd mit hoztam neked! – azzal elővette a csokrot.

Éva gyanakodva szemlélte.

Mi ez? - kérdezte és kibontotta a papírból a virágot. – Mit tévesztettél el már megint? Ma nincs sem születés, sem névnap, de még csak házassági évforduló sem... tizen-hány éve képtelen vagy megjegyezni legalább ezt a három dátumot!?

Zsolt csalódottan hümmögött, már egyáltalán nem volt lelkes. És akkor kapta meg a kegyelem döfést.

Éva jobban szemügyre vette a csokrot, majd megkérdezte:

- Biztos, hogy nekem vetted ezt a csokrot? Nem a titkárnődnek van névnapja? Tudod, hogy nem ez a kedvenc virágom! És egyáltalán, képes voltál ezért pénzt adni?

Zsolt már bánta, hogy pont ott volt és pont látta, amit látott. Megfogadta, hogy soha többet nem vesz virágot senkinek, virágtalanul éli le hátra lévő éveit.

Hétköznapi gyilkosságok

A hétköznapok szürke forgatagában apró figyelmetlenségeinkkel gyilkoljuk egymást, szinte észrevétlenül. A sebeket legtöbbször már csak akkor vesszük észre, amikor késő...

   A tábornok

    Lassan két éve járok vele. Akkor került a védelmi és hadügyek vezérkarának élére, a legmagasabb beosztásba. Ehhez egy állandó titkár, ügyintéző - adott esetben én - is járt. Előkészítem az iratait, az intézkedéseinek, beszédének, interjúinak szövegéhez a háttér anyagot, cipelem a diplomata táskáját és vezetem a kocsiját. Az abszolút bizalmasa vagyok, a megbízható, ideális háttér ember.

  A Tábornok köpcös, olyan 55-60 év körüli, aki csak azért nem tengernagy, vagy ellentengernagy, mert nincs tengerünk, illetve a magyar tenger egy ilyen ranghoz kevés. Hosszú éveket töltött a honvédség és a védelmi ügyekkel foglalkozó szervezetekben, ismeretsége és ismertsége a szakmai körökben külföldön is jelentős, sőt bizton állítható, hogy bizonyos kérdésekben meghatározó.

  A Tábornok nős. Feleségét csak futólag ismerem, inkább csak urát kereső telefonjaiból. Határozott, katonás hangon küld üzenetet, gyakran több, mint kérést a férjének. Határozott meggyőződésem, hogy a Tábornok, aki munkahelyén parancsnok, otthon inkább a beosztotti státuszban van. A Tábornok csak egyszer mesélt az asszonyról, aki a női egyenjogúságért harcoló civil mozgalom egyik élharcosa volt, Azt hirdette, hogy a férfiak - néhány természet-adta, áthidalhatatlan adottság miatt pár dolgon kívül - mindenre épp oly alkalmasak, igénybe vehetők, amit a nők.

  Most egy Budapesten rendezett, nemzetközi konferencián ülök mellette. A hatalmas terem megtelt a szakma európai és világhírű szakembereivel. A csupa nagy jelentőségű, horderejű téma, úgymint a nemzetközi terrorizmus elleni közös védelem, a nukleáris egyensúly és a leszerelés kérdése, az európai szárazföldi haderő helyzete, a kelet és nyugati országok határövezet, annak egyes politikai és hadászati kérdései, a bevándorlás...  A Tábornok hozzászólása az ország elhelyezkedésére és függetlenségre való törekvésére miatt, felértékelődött. Beszédének idejére a folyosóról is bejöttek a kávézók és cigarettázók.

  A Tábornok megkezdte hozzászólását. Papírból beszélt, de nem felolvasott, hanem az ott jegyzett vázlatpontokat fejtette ki, szabadon, folyamatosan fűzve a szót. Lassan, kimérten adagolta a mondatokat, hogy a tolmácsoknak legyen idejük és módjuk a pontos fordításra.

    Egyszer csak az asztalon heverő mobil telefonján kigyulladt és vörösen villogott egy fény. Különleges telefon volt, az úgynevezett forró vonal, amit soha sem kapcsolt ki, mindig elérhetőnek kellett rajta lennie, legkevesebb országos jelentőségű ügyekben.

  A Tábornok nem jött zavarba. A megkezdett témát rövidre fogta és a kivetítőn néhány beállításhoz, változtatáshoz kis időt kért.

    Értve a helyzetet, felugrottam és a projektorhoz mentem. A kezelőjével váltottam néhány szót, kicsit gesztikuláltam, majd megnyugtattam, hogy nincs semmi baj, ne nyúljon semmihez, de a Tábornoknak fontos telefon hívása van, amihez kis időre van szüksége.

  Aztán visszatértem a Tábornokhoz, aki a telefonnal a fülén egy darab papírra jegyzetelt. Rám nézett és én teátrálisan, inkább a hallgatóságnak, bólintottam, hogy minden rendben van.

•   Igen, értettem – mondta a Tábornok és letette a telefont. Szeme alatt a ráncok tánca nem sok jóról árulkodott.

    Az eset különösebb botrány, vagy nem tetszés-nyilvánítás nélkül véget ért, a diplomáciai etikettnek megfelelően folytatódott a konferencia. A Tábornok visszafordította előadásának vázlatát tartalmazó lapját és ott folytatta, ahol a kis szünet előtt abbahagyta.

   Ám ahogy a lapot megfordította, akaratlanul is megláttam a fontos telefonhívás alatt leírt sorait. Ákom-bákom betűkkel egy felsorolás volt látható, úgy mint „tej, cukor, kenyér, zsömlemorzsa...” stb.

   Körül néztem a terembe. Valahogy téren és időn kívül éreztem magamat. Az ablaktalan helyiség belső terét egyenletes megvilágítás tette időtlenné, nem lehetett tudni, esik-e az eső, vagy süt-e a nap, reggel van, vagy délután. A drapéria rafinált módon tette a terem akusztikáját tökéletessé, visszhangmentessé. A mesterséges szellőztetés ki- és befúvó rácsai diszkréten csillogtak. A lámpák mellett füstérzékelők és különféle kamerák soroltak.

   És akkor én a hirtelen felismeréstől vezérelve, hirtelen arra lettem kíváncsi, hogy a CIA vajon hogyan fogja dekódolni a „hosszú szemű rizs, B minőségű” kifejezést?!

SASVÁRY ERZSÉBET

Húsvéti történet: Vera és a cigaretta.

Nos, Ti láncbagós kollégáim! Elmesélem Nektek Vera történetét, hátha jó ötletet kaptok belőle ! Én is megdöbbentem, amikor hallottam. Az első percben nem is akartam elhinni, de Vera tiszta, üde arca és nagy átéléssel előadott szavai meggyőztek.

     Gyakran ellátogatok a városba, ahol gyermekkoromat töltöttem. Külön élmény vasárnap itt menni szentmisére, visszaidézni a tiszta gyermekkori hitet és azt a lelkületet, mely naiv, felhőtlen és vidám volt. Nyomát sem hordozta még a vívódásnak, démonainkkal való görcsös küzdelemnek, az anyagi biztonságért való harcnak, kudarcainknak, felnőtt életünk minden kínjának. Jó „hazajönni”.

Ilyenkor többnyire összefutok valamelyik régi ismerőssel, barátnővel is.

Most Verával pillantottuk meg egymást és borultunk egymás nyakába. Régebben nagyon jóban voltunk, mint amolyan „sülve-főve” összetartó barátnők, míg én más városba nem kerültem. Aztán az évek során, ahogy lenni szokott, ritkultak a levelek, telefonok, ünnepi üdvözlések. Mindig csak abban reménykedtünk, hogy ha „itthon vagyok”, összetalálkozunk időnként a vasárnap délelőtti misén. Zűrös hétköznapjaink után a vasárnap szentmisével való megünneplésének igénye mindkettőnk lelkében megmaradt a hosszú évek során is. Ám, sajnos, a rengeteg munkahelyi, vagy családi teendőre, vagy éppen fáradtságra való hivatkozással sokszor beteljesületlen igény maradt, egyre többször hagytuk ki. Lassan már csak „ünnepnapi keresztények” lettünk.. Én is egyre ritkábban jártam „haza”, mert szeretteim az örökkévalóságba költöztek és egyre kevesebb okom volt jönni, hisz már csak a sírokat tudtam látogatni. Így egyre csökkent az esélyünk a találkozásra.

De hát jól látnak szemeim? Mintha Vera lenne , teljes életnagyságban!!

Sokat változott, mióta –vagy 4-5 éve- nem láttam: a régebben mindig kissé lehangolt teremtés feltűnően boldog volt és kisimult, semmit nem öregedett, sőt, mintha legalább 10 évet fiatalodott volna.

-Hű, de jól nézel ki! Mit csinálsz, hogy az évek múlnak, Te pedig fiatalodsz?

-Hát, leszoktam a cigiről!- mondta büszkén. Lassan 3 éve lesz!

Tudtam, hogy évtizedekig erős dohányos volt, és többször el is mondta: ő holtbiztos, hogy soha nem tud leszokni, mert pár óránál tovább képtelen kibírni „bagó” nélkül. Most nagyon meglepődtem, és addig unszoltam, míg mesélni kezdett….Leültünk egy padra….

- „Tudod, mennyit próbálkoztam eredménytelenül. Amikor jött az őrült nikotin-éhség, annyira szenvedtem, hogy azt mondtam, amit a többi megrögzött füstölgő: ez a stressz többet árt, mintha rágyújtanék. Aztán egyszer nagyon megijedtem: egy bizonytalan lelet után további vizsgálatokra volt szükség, nincs-e tüdőrákom.

Ekkor kétségbeesetten imádkozni kezdtem, annyira szívből, mint még soha, egyúttal megígérve Istennek: ha nem lesz rákom, most már tényleg leszokom a cigarettáról.

….Negatív lett minden! És az ígéret beváltása két évig váratott magára: a cigaretta- adag csökkentéséig eljutottam, aztán kezdődött minden előről. Lassan az imáról „szoktam le”, mert úgy éreztem, ilyen hazug, szószegő ember nem nézhet Isten szemébe. Így meg még rosszabb volt: folyton a tehetetlenség- érzés és a bűntudat gyötört, / jókora daccal fűszerezve, - mármint, hogyha Isten nem könnyíti meg, hogy is tudhatnék leszokni?-/ az állandó köhögésről már nem is beszélve. Végül arra jutottam, hogy miután a leszoktató szerek hatástalanok voltak, csak magamban kell keresnem a hibát. Felesleges itt könnyítést kérni, vagy valami szertől várni a sikert, inkább sok-sok erőért, és valami hatékony, átütő, jó ötletért kell imádkoznom, ami a kritikus szakaszokon átsegít.

     Újabb tavasz jött… Hirtelen elhatározással ismét megígértem: húsvétig leszokom. Elő a szokásost: kiadagolni, minden nap egyre kevesebbet szívni, aztán egy nehezebb nap, –és a terv szó szerint füstbe ment. Pánikba estem: mindjárt itt a Húsvét, mit csináljak? Többször már nem szeghetem meg a szavam! A nagy töprengésben mintha megszólalt volna lelkemben egy hang, és benne az ötlet: „Jelent neked még valamit a hited, ha van még egyáltalán?! –Bizonyítsd be! Kezdd el nagypénteken: ne csökkentgesd a cigit, hanem határozd el, hogy aznap egyáltalán nem gyújtasz rá, ajánld fel ezt a szenvedést és próbálj lélekben engem követni!” A feladat lehetetlennek tűnt, ilyen hirtelen „egyet sem egész nap?” Ezt biztosan nem bírom ki! Hisz rövidebb időre sem sikerült! Éreztem, hogy kegyetlen vergődéssel fog járni ez a 24 óra /csak az tudja, aki már próbált leszokni ilyen, bonyolult biológiai válaszokat és függőséget okozó, évtizedek óta berögződött anyagról/. Ám sejtettem, hogy ha az első napot átvészelem, akkor egyre könnyebb lesz. Azt is tudtam, hogy „egyedül” nem sikerülhet, Istennel alaposan”meg kell beszélni”.

Már nagyhét volt. Szabadságot vettem ki. Nekikészültem, hogy kerti munkával kötöm le az idegeimet pénteken. Akkor még távol állt tőlem, hogy nagypénteki liturgián vegyek részt, csak Húsvét vasárnap szoktam elmenni a templomba. Éjszakánként viszont újult reménnyel imádkoztam: „elméletben” igen bátor voltam, nem kértem, hogy könnyen menjen, sőt, „abban maradtunk”, hogy legyen olyan keserves, amennyire csak lehetséges,--hogy ha sikerül a terv, soha többé ne jusson eszembe visszaszokni, --de amikor már nem bírnám tovább, egyáltalán nem könnyebbséget kérek, hanem mindig csak egy kis plusz ERŐT. Aztán eljött az idő! A cél: péntek 0 órától szombat 0 óráig 0 cigaretta.

A baj mindjárt a reggeli kávé után kezdődött. Ezt még el tudtam ütni azzal, hogy majd később rágyújtok. De ez a „később”egyre sürgetőbbé vált. Sóvárogva néztem a cigarettásdobozt, melyet az asztalon hagytam, azzal, hogy tudjam: ha akarnék, rágyújthatnék, csak éppen nem akarok. Szörnyű hosszú volt a délelőtt. Hiába foglaltam le magam a kertben, ha egy percre megálltam, rögtön a cigaretta körül forogtak a gondolataim. Mit kellene tennem? Hát persze! Nagypéntek van! „Próbálj követni!”- jutott eszembe. Hisz itt a segítség, az erő, ez a kulcs! Kövessük hát a passiót!! „Krisztust Pilátus elé vezetik.. Leszaggatják a ruháit ….Megostorozzák.. ezer sebből vérzik.. tűri..Tűri!! Hát nehogy már egy szál cigaretta hiányát ne bírjam ki! Beszaladtam a házba, és imádkoztam egy pár percet. Egy darabig jobb volt. Aztán újra jött a nikotin-éhség. A könnyű, amolyan böjtös ebéd és kis kávé után megint egyre őrültebben hiányzott a rágyújtás. „Most kiabálják, hogy feszítsd meg…fejére teszik a töviskoronát..a vállára a keresztet..viszi…elesik…szenved…nem szól semmit…hát nem szégyellem magam, hogy nyavalygok egy cigarettáért? Egy kis ima megint. Kezembe vettem a cigit, és szépen visszatettem, hogy nem kell. Kis idő múlva ugyanott tartottam, mint az előbb. A passió folytatódott képzeletemben, állt a kereszt, rajta a megfeszített Krisztus, és ahogy szenvedését elképzeltem, mindig elfogott a szégyen, hogy Hozzá képest milyen szánalmasak, nevetségesek vagyunk. Egyáltalán megérdemeljük-e az Ő áldozatát, ha ennyit sem bírunk ki? –Mert én most már nem bírom tovább!---Krisztus haldoklik, nem kap levegőt, én meg nem tudok lemondani arról, amitől előbb-utóbb én is fuldoklani fogok, ha nem hagyom abba. Megpróbáltam a kínomat odatenni gondolatban a kereszt elé és úgy kérni az erőt. Egy darabig megint segített ez az ötlet… És Krisztus meghal a kereszten….Egy kis ima, és a hála, hogy már ilyen sokáig kibírtam, mert erőt adsz, ó, Istenem, de szeretlek!.. nem baj, hogy szörnyű, hadd legyen, csak még küldd az erőt!!…Tovább, ki a kertbe…! Már minden sejtem zakatolt, sikított, tátogott a nikotin után, abroncsban lüktetett a fejem, úgy éreztem, meghalok egy slukkért. Megtudtam, milyen az, amikor hang nélkül üvölt az ember, belülről, tehetetlen kínjában. Kezdtem megérteni a kábítószereseket, milyen nehéz lehet nekik „lejönni az anyagról”… Ezt a kínt egycsapásra megszüntethetném, ha most rágyújtanék,---miért is ne---csak egy slukkot… csak egy pici szippantást, ..nem szívnám el az egészet!.. aztán tényleg soha többet…jaj! Hát persze! A régi nóta! Mindig csak egy slukkal kezdődik!

Elővettem a cigarettát, már meggyújtottam a gyufát,--és ekkor a Kereszt ismét megjelent a képzeletemben, – hát összeszorítottam a fogam, és hagytam, hogy a gyufa kialudjon, anélkül, hogy a cigit meggyújtottam volna. Éreztem, ha most nem tartok ki, az egész eddigi kínlódás hiába volt. Hát nem adom fel! De percenként jött ugyanígy a kísértés, mint az elakadt lemez: most rágyújtok--most rá kell gyújtani—rágyújtani, rágyújtani!!--jaj, de hiányzik most már a nikotin…Kész, nem bírom tovább!!... Mégis..talán..ki kellene bírni …de csak ezen őrlődik az agyam! Mit találjak ki, hogy a tudatomban leblokkoljam ezt a verklit?

….És ekkor Istentől jött a következő--a szó szoros értelmében sorsfordító-- ötlet: mi mással tudnám leginkább a kísértést felülírni, mint ha a „jaj, de rágyújtanék” helyett mindig azt mondom magamban:”szeretlek, Istenem! „—és ettől kezdve megpróbáltam a tudatomat átprogramozni. Eleinte nagyon nehezen ment, majd egyre jobban belejöttem, és percenként hússzor is kimondtam gondolatban ezt a fohászt. Minél jobban kínozott a nikotinéhség, annál erősebben kiáltozta az agyam, hogy „szeretlek, Istenem”. Az előző lemez a rágyújtásnál „akadt el”, most a „szeretlek, Istenem” szavakat ismételtem, mechanikusan, kétségbeesetten, őrülten, szinte sírva, újra, meg újra, számtalanszor, egész estig….

    És lám, egyszer csak, mintha kinyílt volna az ég, olyan élményben volt részem, melytől mindannyiszor elszorul a torkom, és szinte beleborzongok, ha rágondolok. Megtörtént a „csoda”, mely az egész további életemet gyökeresen megváltoztatta: ez a két szó egyre kevésbé volt „üres”, hanem fokozatosan érzéssel telt meg, percről percre erősebb, forróbb, hálás szeretettel. Mintha egész életemben erre a csodálatos, elsöprő érzésre vártam volna! Már tudtam: a jelenlegi, átmeneti szenvedés, - most akármilyen szörnyűnek is érzem, - semmi ahhoz az örömhöz képest, amit az a felismerés nyújt, hogy Isten VELEM VAN, MOST, ITT, érzem segítő biztatását, és Vele le tudom győzni saját gyengeségemet./ Ez a mondat attól kezdve a „varázsmondatom” lett./

Nikotintól pusztított agysejtjeim lassan elkezdtek termelni egy merőben más, istenáldotta „boldogsághormont”. Ezt a hatást, melyet ez a két szó láncreakció szerűen beindított, a nikotin okozta felélénkülés soha meg sem közelítette. Ez az öröm az Istennel való –a szenvedésben megnyert- szívet-lelket átforrósító szeretetközösségből fakadt, amihez képest minden eltörpül.

A többi már egyre könnyebb volt: beesteledett, majd eljött a 0 óra, és én nem gyújtottam rá, pedig letelt a kiszabott határidőm. Másnap, nagyszombaton, reggeli után 2 slukk, harmadnap, Húsvét napján semmi cigi, hanem még nikotinra éhező aggyal, de már boldog, hálás lélekkel végigjárt körmenet és átélt szentmise, vagy 2 nap múlva még egy slukk búcsúzóul, és többé semennyi. Ha ez nem velem történik, nem hiszem el. S ha nem nagypénteken kezdem, nem is sikerült volna, pláne, hit nélkül egyáltalán nem ment volna..

   A folytatás is maga volt a csoda! Isten—hála érte—nem engedett el, hívott, hívott, egyre közelebb. Titkos erő vitt mind gyakrabban a templomba, holott az utóbbi években többnyire csak a nagyobb ünnepeken voltam misén. Most meg könnyebb, ha bármikor „beszaladhatok” pár percre. Az addig vegetáló, vívódó, kételkedő lelkem bizonyosságot, megnyugvást talált. Szkeptikus, pesszimista szemléletemet derű és boldogság váltotta fel. Csodás napok, hetek, hónapok következtek! Szinte repdestem az örömtől. Ez az élmény azóta mindig velem van, bármi baj van, erőt ad. Isten állandó „része” lett az életemnek. Soha nem vagyok egyedül.

Varázsmondatomat kimondom reggel, --köszöntésként, ha felébredek,-- kimondom segítség kérésként, ha valami baj van, vagy hálából, ha éppen öröm ér, --és mondom mindig, ha elindulok az autóval, mert így -Vele- biztonságban érzem magam. Így született kedvenc  rigmusom:

„Szeretlek, Istenem!

/Ha kimondom e mondatot,/ Velem vagy, s én Veled vagyok/ Megáldod a pillanatot/ Minden órát, minden napot/ Mindenben a fényed ragyog/ Tetézed a jót a jóban,/ A rossz meg lepereg rólam!/ „

„Ha úgy látod, hogy jobban nézek ki, ennek a húsvétnak köszönhető.

Valószínűleg kicsit látszik az is rajtam, hogy már nem „mérgezem magam”, de nemcsak ennyi! Ez a húsvét mindent megváltoztatott, nem csak testileg, hanem lelkileg is. Én azóta valóban boldog vagyok! „

    Ahogy befejezte, szinte elcsuklott a hangja, mert újra átélte az egészet.”Jó erre a csodálatos napra visszagondolni! Bár sosem voltam hitetlen, mégis úgy érzem, mintha igazából akkor tértem volna meg, - igaz, most egy kicsit furcsán is érzem magam, hogy így kitárulkoztam, mert ezek nagyon belső dolgok, de végre már elmondhattam valakinek! Remélem, nem nevetsz ki” -mondta .--„Hogy képzeled? Tudod, hogy annakidején is megosztottuk minden titkunkat! Inkább köszönöm, hogy elmesélted! Tanultam belőle!”- válaszoltam.

Ő - kissé még zavarban, hogy így „kiadta magát” - sietve megölelt és elmenőben kérdezte: „Húsvétkor ugyanitt?”-„Talán”..

Sokáig néztem utána, elgondolkozva. Öröm látni, milyen boldog! Lám, mennyi erőt tud adni Isten a hit által!

    Aztán gyorsan visszamentem a templomba. Valami határtalan érzés feszítette az én lelkemet is. Nem bírtam ki anélkül, hogy egy percre le ne térdeljek.

„Nem kérni jövök, csak azt akarom mondani, hogy „szeretlek, Istenem!” Ezt ismételgettem, mert most semmi egyéb nem jutott eszembe. Nem is volt rá szükség. Hisz mi szebbet mondhattam volna, mint azt, ami csordultig megtöltötte most az én szívemet is? Végül egyszercsak a lelkemben úgy éreztem, hogy Isten elmosolyodik, bólogat, mintha azt felelné: ”Én is szeretlek, hisz tudod”. –„Tudom, érzem, és köszönöm!”

     Boldogan távoztam. Megint eszembe jutott Vera. „Már legalább ketten biztosan boldogok vagyunk”, mondtam magamban. S amint néztem a szembejövő törődött, fáradt, kedvetlen embereket, azon vettem észre magam, hogy én meg szinte nevetek! Ugyanis, elképzeltem azt a csodás helyzetet, amint néhány millió boldogtalan magyar megy befelé ki-ki a maga templomába—egyik ajtón-- ezzel a két szóval,-- és megkapva a választ, a másik ajtón boldogan jön kifelé!...

Csodálatos lenne az ország jövője: a Gonosznak, gyűlölködésnek-- és a pesszimizmusnak--többé esélye sem lenne…

Ylen Morisot

A rab

A csukja mögé bújt ismeretlen – arcát soha, senki nem láthatja – vezeti maga mögött a rabot. Hosszú ideje már.

Menj! Vidd! Ezt mondták neki, és ő szolgál. Ha gondolkodna rajta, se értené, mért teszi, de ez a kérdés eszébe se jut. Nem kérdez. Így nevelték. A parancsot mindig teljesíteni kell!

Ő már a sokadik. Valaki a kezébe nyomta a kötelet, mint ahogy annak a kezébe is mások, emberek hosszú során keresztül. Öröklődött. Ám az értelmét soha senki nem adta tovább, sem a vétkes bűnét, talán nem is volt, ki tudj már, csak a koszlott, reménytelenségbe szürkült szerencsétlent.

Lehet, hogy ő sem az eredeti már, közben valahol, valakik másikra cserélték. De mindegy, rab mindig kornyadozott a másik végen, és mind olyan egyformák!

A kötél már vásott, de erős, még kitart. Ad-e valaki helyette újat, ha szakad? Mert a parancs él, a parancsot mindig teljesíteni kell!

Él még a parancs? Nem kérdezi. Mint ahogy soha, senki nem firtatta annak okát sem. A következő parancsig ezt kell tennie! Egyszerű ez.

Vezeti maga után a testet. Nem beszélgetnek. A bűnös nem tiltakozik, lassan baktat utána, néha megáll. Ilyenkor ránt egyet rajta. Neki csak rongyokba burkolt hús a csontokon, az arcára soha rá nem néz.

A kötél feszül, a végén súlyos a teher. Az út végtelen. A cél messze. Nem tudja, hol van, azt nem árulták el. Menni kell!

Árokszéli pocsolyából ad néki néha inni, és megszáradt kenyeret enni a tarisznyából. A nyomorult göcsörtös kezeivel mohón kap utána, de nem szól, meg se köszöni.

A kulacsa kábító nedűje megnyugtatóan csorog le a torkán, elhallgattatja a lelkiismeretét. Harap hozzá szaftos husikát. A leszopogatott maradékot a rongycsomó elé dobja. Batyuja degeszre tömve domborodik az oldalán.

Jóllakottan pihenne, de menni kell tovább, így szól a parancs! A nap az égbolt tetejére hág. Lassan botorkálnak tovább. A parancsot teljesíteni kell!

A kulacs kiürül, a tarisznya lapos, a pocsolyákat felszárítja a nap. A virágok kókadtan bólintanak, majd lefekszenek a forró homokra.

Hosszú, szomjas napok után frissítő zápor zuhog. A rab és tartója pocsolyáknak hasal. Hasuk korog, késik a muníció. De menni kell, mondja a parancs.

Kietlen tájon botorkálnak végtelenre nyúló nappalokon keresztül a véres naplementébe. A kötél végén egyre könnyebb az ember. Már nem is kell vonszolnia, jön utána, mint a robot, önként, megszokásból.

A kövek élesek, a lejtő meredek, a rabtartó egyre többet botladozik, majd elesik. Mozdulatlanul marad a porban. A váltás még nem érkezett meg.

A rab üres tekintettel mered maga elé. Lába nekiütközik a testnek. Megáll. Vár. Felemeli a fejét, kitágult pupillákkal, értetlenül bámul. Nem fogja fel, mi történt. Megszokta maga előtt a csuklyát, a görnyedt hátat és rajta a foszladozó kenderkígyót, most félni kezd az ismeretlentől. Ijesztően nagyok a hegyek.

Elméje tompa, szerencséjét fel nem ismeri.

Óvatosan húz a kötélen. Gyöngéden. Majd még egyet. A pribék nem moccan. Rángatja merészebben, aztán egyre kétségbeesettebben. Csosszan oldalra pár lépést, topog tétován. Lábujjával félénken megpiszkálja a fekvőt. Ám az mozdulatlan marad.

Vár. Áll. A szél jajgat körülötte, a nap elbújik egy felhő mögé. Zavart agyában lassan formálódik a felismerés. Lehajol, ujjával megérinti a kezet a földön. Hideg. Görnyedten áll fölötte, míg szeméből váratlanul kipereg egy könnycsepp.

Lassan kikerüli, előre botorkál. A pribék és ő össze vannak kötve. Eszébe sem jut, hogy csak el kellene oldania a csomót, és szabad lehetne. A kötél ismét megfeszül. Lép. A tetem csúszni kezd utána a kopár földön.

A parancs, a parancs, a parancs… - dúdolja magának, és óvatosan rakosgatja sebes lábait.

Húzza maga után az élettelen, ide-oda himbálózó bábut. Rongyaik lassan lefoszlanak róluk. A rab baktat oszladozó ellenségével a békés égi mezőkre.

(A novellát Szokolay Zoltán: Reggel című verse ihlette.)

Duna-parti fák

A Duna-parti fák az áradások és a szelek sanyargatásai ellenére élnek és növekednek. Görbült törzsük a küzdelmek élő emlékművei, gyökereikkel kitartóan kapaszkodnak a parti iszapos talajba, így járják hajladozva életigenlő táncukat.

Homokon nőtt emberként naphosszat ültem előttük, és csodáltam őket. Tőlük kaptam Sződligeten, a nyári művésztelepen, azt a varázslatot, amiért érdemes volt naphosszat ecsettel a kézben pergetni az órák homokszemeit. Mikor a kihegyezett ecsetvéggel húztam a vöröslő diópác vonalakat, az ő érdes kérgüket utánoztam. Mikor az akvarell gyöngéden halvány zöldjeit pötyögtettem a papírra, azt az ő lombjuk susogta. Dédelgető árnyékukból figyeltem a víz csillámait, a hajók vonulását, a partot ostromló hullámverést.

Naplemente táján elhallgatott a levélzizegés is. Büszke derekukról lecsorgott a fény, lazacrószaszín foltokat festett, mellettük kékesre, zöldesre érett a barna, sötétje sebhelyes árnyékká vált. Megszelídültek a zöldek, halvány türkizes sejtelmek bújócskáztak a sárgásan fénylő lombok közt.

A facsoportról, mely a kedvencemmé vált, nem tudtam eldönteni, hogy egyetlen, az elemek által öt felé szabdalt óriás, vagy egy tőből nőtt, összekapaszkodott ifjoncok egymást bátorító szövetsége. Napokat töltöttem azzal, hogy faggattam a titkát, számtalan papír felületén tükröztetve látványát. Míg végül úgy véltem, sikerült.

Körülöttem pihenő, kiránduló, strandoló embertömeg, de mit sem vettem észre a nyüzsgésükből. Csak egyetlen kisfiú kíváncsiskodása jutott el a tudatomig.

Lehetett talán tizenkét éves. Barna hajú, kissé duci, már nem kisgyerekesen viselkedő alsós, de a kamaszkor nyurgasága és zavarodottsága sem ütközött még ki rajta. Ott sertepertélt körülöttem, mindig egyedül, mintha senkihez nem tartozna. Eltűnt, felbukkant, napokon keresztül, mindig más időpontban, és messziről leste, mit dolgozok. Ha máshová telepedtem, megtalált. Soha sem zavart meg, de szemmel láthatóan nagyon érdekelte a ténykedésem. Ha ránéztem, lesütötte a szemét, és odébbállt, hogy rövid idő múlva másik fa mögé bújva pillantsam meg.

A hazautazás előtti nap a záró kiállítás rendezésével telt. A megnyitó után fogtam a táblát, rajzlapot, rajzeszközeimet, otthagytam a vendégeket. Kimentem a partra, hogy elbúcsúzzam az ártér őreitől.

Még egyszer, utoljára letelepedtem a facsoport elé. Elszoruló torokkal, de minden vonallal, mellyel a papírt érintettem, ágaikat simogatva köszöntem el tőlük. A fösvény mohóságával gyűjtöttem magamba az erejüket, szépségüket, memóriámba táplálva örök időkre a látványukat.

A kisfiú ismét feltűnt, a hátam mögé került, távolságot tartott és figyelte a rajz alakulását. Mikor befejeztem, és felnéztem, már egyedül maradtam a parton. Alkonyodott, elfogytak a fények, az árnyékok figyelmeztetően zörögtek. Szedelőzködtem én is.

Az úton baktattam nehéz szívvel, mikor két kerékpáros került el. A fiú volt és egy nő, talán az édesanyja. A gyerek megismert, fékezett, megállt. Valamit mondott az asszonynak, aki tovább hajtott.

– Szeretném, ha nekem adná a rajzot!

Meglepődve torpantam meg. Ártatlanul csillogó szemekkel nézett. Olyan őszinte vággyal mondta ezt az egyszerű mondatot, abban a pillanatban ez olyan természetesen hangzott, mintha ennek így kellene lennie, és senkinek sincs joga megkérdőjeleznie a kérése jogosságát.

Mintha nekem egyetlen dolgom lett volna csak azon a késő délutánon: elkészíteni a rajzot, ami után a fiú sóvárgott. Ki tudja, mit indított el benne a sok óra, míg az alkotásaim alakulását figyelte!

Levettem a tábláról, és számomra ismeretlen örömmel nyújtottam át neki. Csak annyit kért, írjam rá a nevemet. Tekercsbe sodortam, egy befőttes gumival összefogtam. Megköszönte, mint a hímes tojást, gyöngéden a kosárba helyezte. Felpattant a kerékpárra, és eltűnt a fák közt.

Boldog voltam. Nem értettem, miért, de ha nekem adják a legrangosabb festészeti díjat, az se okozott volna ekkora megelégedettséget.

Visszaérkezve azzal fogadtak, hogy egy házaspár meg szerette volna vásárolni a facsoportról készült akvarellemet. De mivel nem találtak sehol, végül megunták a várakozást, és elmentek.

Nem bántam. Így maradt meg nekem a Duna-parti fák legjobb képe, és életem egyik szívmelengető élménye.

Sokszor jut az eszembe a kisfiú. Lehet, hogy ma ő fürkészi ott a fákat, és keresi a varázslatot? Talán már meg is találta, és egy kiállító terem faláról fog majd reám köszönni.

Nógrády Andor

Az éneklő koldus

Az „ánti világban” úgy tartották, hogy egy magára valamit is adó falu mindig el tudja tartani gulyását, kanászát, kántorát, bolondját, koldusát, főleg az éneklő koldusát.

Így tartották Zelmaháton, a Somlyó alatti kis faluban is. Nem volt az falu, csak falucska. Az itt lakóknak azonban mindene megvolt, ami kellett egy ilyen, hegyek közt megbúvó településnek. A hegyoldalban szőlő, a völgy lankáin szántó, az egyik dombtetőn templom és temető, a patak partján kocsma, mellette parányi bolt.

Csak egy nem volt, amire már régen vágytak, szép hangú koldus. Egy nap aztán az is lett.

Húsvét vasárnap a nagymisére érkező, legutoljára leülő hívő mellett feltűnt egy hosszú ősz hajú, ősz szakállú férfi, aki tétován álldogált, majd amikor intettek neki, elindult befelé, és leült az utolsó sorba.

Szelíden hallgatta a misét, aztán ahogy felhangzott a Boldogasszony anyánk, felállt, és elkezdte énekelni a hívekkel együtt. Csodálatos, zengő tenorja betöltötte az egész templomot. Sokan hátra fordultak, hogy megnézzék, kinek az éneke olyan felemelő. Akik rá bámultak, úgy érezték, egy prófétát látnak. Fekete zsinóros, kopott kabát, fekete, még kopottabb nadrág volt az öltözete. Zöld csíkosra festett, kenderszövetből készült tarisznya egészítette ki a ruházatot. Padjához támasztva egy göcsörtös bot jelezte, hogy vándor az, aki betért az Isten házába. Ahogy véget ért a mise, Péter bácsi, mert ez volt a becsületes neve, felállt, kisietett, és künn, a bejárati ajtó bal oldalán csöndesen megállt. Zsebéből sok vihart látott, horpadt bádogbögrét vett elő, és maga elé tartotta. Nem kéregetett, csak állt némán, s annak, aki pénzt dobott a bögréjébe, hálásan megköszönte.

Lassan kezdtek elfogyni a hívek. Legutoljára a falu bírája lépett ki az ajtón. Megállt a koldus előtt.

• Honnan jött? - kérdezte.
• A szomszéd faluból – volt a válasz.
• Hová megy?
• A következő faluba.
• Mi a neve?
• Péter.
• A másik neve?
• Elkopott.
• Megmaradna nálunk?
• Ha akarják.

Akarták.

Volt a faluban egy örökösök híján elhagyott zsellérház,aminek lakói már több mint 5 éve elköltöztek. Az elöljáróság el akarta adni, de akár mennyire is dobolták, nem akadt rá vevő. Hát ebbe a házba költöztették az öreg koldust. A házikó két helyiségből állt. Egy pici konyhából, benne rakott tűzhely, kopott konyhaszekrény, egy barnára festett asztal, mellette lóca, egy alumínium vizeskanna, a földön egy lavór, a falakon néhány tányér. A szoba sem volt gazdagabb: két ágy, szakadt terítővel, mellette szuszék ruháknak, itt is volt egy lóca, a mennyezetről lógva nagy ernyős petróleumlámpa egészítette ki a berendezést. A sarokban egy alacsony öntöttvas kályha szomorkodott.

A helyiséget három meglepően nagy ablak világította be.

A falu kántora és a szomszéd Gyúriból átjáró pap, amikor megtudták, hogy letelepítették az éneklő koldust, rábólintottak: jó lesz a kórusba.

Még azon a napon, pontosabban annak a napnak a délutánján, amikor befogadták az öreget, idős asszony kopogtatott Péter bácsi ajtaján.

Kezében kosár, benne egy fehér kendővel letakart cseréptál, a cseréptálban csirkepaprikás nokedlivel. Szó nélkül letette az asztalra, majd ugyancsak szó nélkül távozott. Ettől kezdve minden délben került meleg étel és persze szalonna, kenyér, néha még kolbász is. Egyszóval befogadta a falu.

Az öreg koldus nem akart ingyenélő lenni. Eljárt a házakhoz, ha kellett ellátta az állatokat, rendet tett a portákon, ha szükséges volt, vigyázott a kisgyerekekre, és persze ott volt minden misén.

Amikor Péter bácsi a faluba települt, a húsvéti passiójátékokban szerepelt egy jó hangú gazda. Néhány év múlva ez az ember meghalt, és az éneklő koldus örökölte meg a szerepét.

Az öregember a kocsmába csak ritkán látogatott el. Ha lement, megivott egy kisfröccsöt, aztán hazaballagott. Soha senkivel sem ült le beszélgetni. Egy nap az ebédet vivő asszony megkérdezte:

• Van magának felesége?
• Volt. Elment.
• Gyerekei?
• Volt egy, az utána ment az asszonynak.
• Péter bácsi! Van itt a faluban jó pár özvegyasszony. Akad közöttük fiatal és idősebb is. Bemutassak magának egyet?
• Nem kell.
• Nem működik a szerszám? – kérdezte nevetve a menyecske.
• Működne, ha akarnám, de nem akarom.

A falu összeadott egy szekérre való fát minden ősszel az öreg koldusnak. Elég lesz neki télire - gondolták. Midig elég volt.

Az egyik tavaszi napon éppen az a nyelves menyecske hozta az ebédet, aki a szerszám után érdeklődött. Meglepődve látta, hogy az öregemberen az ünneplő ruhája van.

• Hová készül, Péter bácsi?- kérdezte.
• Gyúriba.
• Minek? Hiszen ma nincsen ünnep!
• Nem baj. Engem a plébános úr fogad. - Folytatni akarta, de hirtelen távolról egy éles mozdonyfütty félbeszakította. A menyecske ismét megszólalt.
• Mondja csak, mit akart mit még mondani!
• Hallotta azt a vonatot? No, az hajnalban jön majd vissza. Én arra a vonatra felülök, és elmegyek.

 Másnap reggel nem látták kijönni az öreget. Délben, amikor egy asszony, aki az ebédet vitte, zárva találta az ajtót, és hiába zörgetett, szólt a szomszédoknak. Betörték az ajtót. Az öreg koldus az ágyán feküdt, kezei összekulcsolva, mintha imádkozna…

Negyedik nap temették. Mindenki elkísérte utolsó útjára…

 A szertartás ideje alatt a templom tornyában állandóan szólt a kereplő. Nagyhét volt. 

MINDENÉRT FIZETNI KELL

A két fiú kilépett a kollégium kapuján. A hatalmas tölgyfaajtó nagy dördüléssel csapódott be mögöttük. Künn, a Kossuth téren, a Kurca patak felől havat kavaró szél vágott az arcukba. Felgyorsították lépteiket. A közeli református templom toronyórája elütötte a hét órát.

-  Sietnünk kell - szólalt meg az egyik -,   Pásztor úr és a segédek már várnak.

Pásztor úr, a DÉMÁSZ szakmai igazgatója, az egyik legtekintélyesebb személyiség volt a városban. Több mint tíz éve állt az áramszolgáltató cég élén. Nemcsak  kitűnő szakember, de emberséges  ember is volt.

Alig telt el tíz perc, s a két fiatalember már ott állt a nagyfőnök előtt. A kölcsönös üdvözlés után Pásztor mester a következőket mondta :

-  Kedves gimnazista urak! A mai gyakorlati napon, ahogy az előző héten is történt, a segéd urakkal terepjárón ki tetszenek menni a Csordás-tanyára. Ott kezdik el a még üresen álló villanyoszlopokra felszerelni a vasakkal ellátott porcelán harangokat, amelyekre hamarosan felkerülnek a világosságot szállító vezetékek. Összesen tíz  oszlop várja önöket….Nem kell megijedni,  a harangtartó vasaknak a furatok már el vannak készítve.  Na, már most!  Ha véletlenül előbb végeznének, mint déli egy óra, mert akkor mennek önökért a segéd urak, akik be  fogják hozni önöket a városba, szóval, ha előbb végeznének, akkor menjenek be Csordásékhoz!  Ahogy ismerem őket, nagyon fognak  örülni maguknak. A szerszámok, a mászóvasak , az övek és a harangok már a terepjáróban vannak.

Kilenc óra volt, mire a tanyához értek. Lepakolták a lepakolandókat. A segéd urak tovább mentek a közeli tanyaközpontba, ahol már várta őket a nagy munka,az elosztóközpont kiépítése.

Csodák csodája, a szél és a hóesés elállt. A két fiú hozzáfogott a munkához, közben beszélgetni kezdtek. Mint annyiszor a napokban, a téma a közeledő karácsony volt és az azt követő  téli szünet.

-  Mondd, Andró – kérdezte a zömökebb fiú társától - ,mikor indulsz haza?

-  Holnap délután. Két órakor indul a vonatom - volt a válasz.

-  Mikorra érsz haza?

-  Hajnali négyre. Októberben voltam otthon utoljára. Már nagyon várom, hogy lássam édesanyámat meg a nagyszüleimet.

-  Vár még valaki otthon?

-  A barátaim.

-  Más?

-  A más, az itt marad. Itt fog várni.

-  Ahogy ismerem, biztos. És mit fogsz csinálni a hegyeid között?

-  Éjféli mise karácsony éjszakáján, utána a szokásos családi vacsora. Aztán a következő napokban bálok, talán házibuli  az otthoni  lányokkal, barátokkal, és ha megmarad  a hó, megyünk  síelni a Mátrába a haverokkal. És, te, Sonáj ?- fordult  örökké vidám, zömök barátjához Andró.

-  Ugyanaz, a sízést kivéve. Sajnos síelni nem tudok, meg egyébként sincs olyan hely, ahol siklani lehetne. Ez az Alföld  leglaposabb vidéke. Tudod, képzeletben látom, a hegyeitek most másként szépek, mint amikor a nyáron azt a hetet nálatok töltöttem. Akkor kékeszöldek voltak,  most  meg  kékesfehérek lehetnek. Ha meghívsz megint, mondjuk télen, biz' Isten elmegyek hozzátok.

-  Rendben - nevette el magát Andró.

Egy ideig némán végezték a szereléseket. A vastag vattakabátok és meleg nadrágok igen jó védőruhának bizonyultak. A kezüket sajnos nem tudták megvédeni a hidegtől. A kesztyűket sokszor le kellett venni, különösen akkor, amikor a  furatokat tovább mélyítették. A harangok tartóvasát  ugyanis csak csupasz kézzel lehetett biztonságosan megfogni.

Az egyik oszlopon a mászóvasakon  álldogálva megpihentek, és folytatták az előbbi beszélgetést. Ezúttal ismét   Sonájnál volt a szó.

 - Nézd, milyen csodálatos a mi vidékünk! Nézd a hófedte tanyákat, a ködbevesző akácosokat, az alvó gyümölcsösöket! Nem véletlenül imádta Petőfi az Alföldet!  

 Andró nevetett.

- Te, Sonáj! Te nemcsak innen föntről látod a tájat ilyen szépnek..!Velem is ilyennek akarod láttatni! Bár bevallom, sok igazság van abban, amit mondasz.

Itt a beszélgetés ismét egy időre abbamaradt.

Az utolsó oszlopon is helyére kerültek a harangok. Előbb, mint gondolták, fél egyre befejezték a munkát. Egy ideig az út szélén álldogáltak. Arra gondoltak, hátha előbb jön a terepjáró. Mivel nem jött, úgy döntöttek, bemennek az öreg Csordásékhoz, nem fagyoskodnak tovább. A segédek majd dudálnak, ha megérkeznek. 

A  Csordás-tanya pont olyan volt, ahogy azt a nagy könyvekben le szokták  írni.  Olyan, amilyet  már százszámra láttak a fiúk. Vékony, hasított akácfalécekkel körbevett porta:  lakóház, istálló, kutrica, ólak, hatalmas széna- és szalmakazlak, az udvar közepén gémeskút.

Bekopogtak. Rekedtes férfihang hallatszott.

-  Szabad !

A szűk kis konyhában viaszosvászonnal letakart asztal mellett öreg házaspár üldögélt. A kis helyiség berendezése a tisztességes szegénységet sugallta. Rakott tűzhely, négy szék, a már említett asztal és egy kopott konyhaszekrény, a szekrény tetején telepes rádió. A konyha dísze egy mennyezetről láncokon aláfüggő cifra petróleum lámpa volt. Ez tűnt fel elsőnek.

 A kölcsönös „ Adj' Isten ” és „ Fogadj Isten ” után a gazdasszony szájából elhangzott az első kérdés. Biztató volt.

- Átfáztak?- aztán folytatta- Ugye, átfáztak?  Mindjárt forralok cukros tejet. -  Kis szünetet tartott, majd folytatta - Éhesek?

 Ekkor a gazda közbeszólt.

- Van- e pénzük?

- Van néhány forint nálunk. Ugye, Andró?                                   

- Van vagy öt forint, Sonáj - volt  a válasz .

A gazda elképedt.

- Miféle szerzetek maguk? Mielőtt beléptek, láttuk, hogy villanyt szereltek. A fejükön meg gimnazistasapka volt. Ráadásul ezek a furcsa nevek. Csak nem Jugoszláviából jöttek át? 

 - Nem, nem – tiltakozott nevetve a két fiatal. Aztán Sonáj magyarázta el a titkot.

- Mi valóban gimnazisták vagyunk. A közeli város gimnáziumába járunk. Ebben az iskolában szakmát is tanulunk. Érettségi után vizsgát is tehetünk. A mai napon szakmai gyakorlaton vagyunk. Ami meg a nevünket illeti, az én keresztnevem: János. Tréfából megfordítottam, így lettem Sonáj.  A barátom neve pedig Andor. Tréfából összekevertem a hangokat.

Az idős házaspár jót nevetett. Közben az asztalra került egy féloldal szalonna, hagyma, kenyér és a forralt cukros tej is. Elhangzott a „Jó étvágyat!” A két diák valami imát  mormolt, aztán nekiláttak. Nem beszéltek, mondván, a magyar ember, ha eszik, nem beszél. Evés után  a két fiú megköszönte az ételt, majd kirakták az asztalra a pénzüket.

A gazda megszámolta, aztán kivett egy  forintot, eltette, majd a fiúk szemébe nézve a következőket mondta:

-  Erre sem lenne szükség, annyira szegények nem vagyunk. Meg aztán maguk hozzák majd a világosságot. Ezt az egy pénzt is csak azért vettem el, hogy emlékezzenek arra, amit most mondok: AZ ÉLETBEN MINDENÉRT FIZETNI KELL! 

MURÁNYI RÓBERT ( Borsodnádasd)

Városszéli emlék

-  Mert más az íze- válaszolta Gazsi bácsi a pultnak támaszkodó, érdeklődő tekinteteknek, főképp a ragadós bádog- monstrum másik oldalán  mereven álló, de szemeivel állandóan cikázó kocsmárosnak , akit ez a tömény válasz már hónapok óta izgatott, rekeszekre osztott fejében sehogyan sem fért meg az a fura dolog, hogy az alkalmanként kocsmájába betérő öregúr miért iszik két kisfröccsöt egymás után, hiszen az lenne a természetes, hogy a kedves vendég EGY nagyfröccsöt kér, amit még jobban kibélelt volna a gyanús eredetű, karcos homoki borral.

Az öreg öltözéke sem illett a vasárnap délelőtti kocsmai környezetbe: sötét öltönyt viselt, nyakkendőt kötött a mosástól foszladozó szélű fehér inghez, cipője is megpucolva vitte volna a szomszédok által titokzatosnak vélt útjára.

Megitta második pohár szódás borát, majd megköszönve a reggelijét semlegesítendő savanykás löttyöt, kisétált a kocsma elé, és elindult az utca végén álló otthona felé, hogy kiöblítse száját, legalább kétszer megmossa fogait, eltüntesse leheletéből a fröccsök árulkodó nyomait, ugyanis nagyon szégyellte volna magát a templomban megismert emberek előtt, hiszen elkerülhetetlen volt a mise előtti, majd utáni beszélgetés, és bizonyára érezték volna rajta a hígított büdös italt. Minden vasárnap délelőtt templomba járt, a sötét öltönnyel is a misének adta meg sajátos tiszteletét. Talán a reggelije utáni fröccsözés is ennek a szertartásnak volt a bevallottan bűnös része…

Egyedül sétált le a városka közepén épített katolikus templomba, gondosan kikerülve egy bizonyos utcát. Erről a környékről nemigen jártak csoportosan templomba, sőt: szinte sehová sem jártak az emberek. Gazsi bácsi kilógott a sorból, de ez a mások számára kirívó, élcelődő beszédtémát adó tény egyáltalán nem érdekelte az öreget, és ez az érdektelenség is megerősítette környezete számára deviáns létét.

Másképp élt, öltözködött, a kocsmában is mást ivott, mint a többiek, nem állt meg az utcán diskurálni, a vegyesboltban rendeléseket adott le, ragaszkodott bizonyos cikkekhez, bizonyos cikkek minőségéhez, márkájához, amiről az utcában lakók zöme azt sem tudta, hogy micsoda…

A barokk kisváros szélén úgy éltek az emberek, mint egy faluban, az alacsony házak előtti portákon csirkék szaladgáltak, néhány udvar hátsó részében disznók röfögtek, ezek a kívül-belül ezerszer átmeszelt sátortetős házak úgy néztek le a városkát körülvevő dombról, mint az ötven kilométerre lévő, már hegyek közé szorult kis falvak hasonló otthonai.

Gazsi bácsi néhány éve éldegélt- a fiai által vásárolt- házban, nem zavart senkit- és őt sem zavarták.

Gyermekei pontosan megérezték, mi a titkos vágya apjuknak, aki nyugdíjas korára megcsömörlött a fővárosi belvárostól, az ott töltött nyugdíjas évek üresnek tűnő, egyforma napjaitól, és a fizikailag-  szellemileg tökéletes kondícióban lévő öregúrnak megvették azt a kis házat, amit Gazsi bácsi szinte hónapok alatt „belakott”, szinte magához formálta a kis szobákat, a tenyérnyi kertecskét felásózta, zöldséget, babot ültetett, szerény ebédjeihez biztosítva némi alapanyagot, ízesítésükhöz a mára már elfelejtett lestyánt, kakukkfüvet ápolgatott néhány négyzetméternyi  birodalma végében.

Jómagam igen rendhagyó módon ismerkedtem meg vele, szinte elkerülhetetlen volt, mivel a szemközti házban laktam albérletben, miután a  középiskolai fiúkollégiumból húsz percnyi dörgedelmes-fröcsögő ordibálással kísérve kirúgtak.

A város szélén olcsóbbak az albérletek, nekem tökéletesen megfelelt a fűthetetlen, alacsony kis szoba, mivel az éjszakák nagy részét amúgy is a városban töltöttem…

Gyönyörű tavaszi nap volt, az utcában lakó emberek kertjeikben végezték az ilyenkor szokásos munkákat. Gazsi bácsi is ásózott, takarította a tél otthagyott nyomait. Az öregúr szomszédja egy meghatározhatatlan korú szépasszony volt, akit negyedik, vagy ötödik férje hagyott el, mivel elődeihez hasonlóan képtelen volt elviselni, hogy a formás asszonyka másokkal is áldoz a szerelem paplanokkal borított oltárán.

A többszörösen elhagyott szépasszonyt is előcsalta a tavaszi nap, néhány ágyásból álló kertecskéjét kezdte kapirgálni ő is, ügyelve arra ,hogy  jól láthatók legyenek V alakban terpesztett lábai, az enyhe tavaszi szél  megfelelően fújja izgató idomaira a virágmintás otthonkát, de leggyilkosabb fegyvere az volt, mikor áldozatának háttal állva lehajolt egy képzeletbeli száraz levélért, ilyenkor derekára felcsúszó ruhája burka alatt láthatóvá vált a rózsaszín bugyiba préselt betömhetetlen barlang, ami  megannyi férfit bódított már el, de a tavaszi napsütésben mégis úgy meredt az utcán  sétálókra, a célkeresztbe hajszolt szomszédokra, mint éhes fiókák fészekből tátogó szája…

Ballagtam le a városba, a szemközti ház kerítése mögül Gazsi bácsi rekedtes hangján csak ennyit szólt felém: -öregem, mekkora egy lavór!-

- hát igen, ez már valami- próbáltam válaszolni ezt a semleges sületlenséget, ügyelve arra, hogy a bájait mustrára tévő szépasszony ne hallja meg.

Majd visszafelé jövet megálltam kerítése mellett, beszélgettünk a délutáni jelenségről,

kölcsönösen megtudtuk, hogyan kerültünk ebbe a városba, mit csinálunk, és mit csinálnánk…

Megismerkedésünk ezzel az esetleges néhány mondattal kezdődött, noha később bevallottuk egymásnak, hogy korábban is figyeltük a másikat, számomra elkerülhetetlen volt nem észrevennem, hogy Gazsi bácsi mennyire más, mint a többi, utcában lakó ember.

Kaján mosollyal idézte fel azt a vasárnap délutánt, mikor igyekeztem elkerülni a háziakkal való összetűzést, és azt javasoltam az előző este megismert főiskolás lánynak, hogy használja ki az utcára néző szobám derékig érő, alacsony ablakát, és húzza fel magát a párkányra, majd toppanjon be az egyszerűen berendezett, alacsony helységbe, aminek zömét a fal mellé tolt ágy foglalta el, ami számunkra is központi fontosságúvá vált a délután maradék részében. Azt, hogy belülről nyitom az ablakot, a lány derekát átölelve segítem át a párkányon, a szemközti ház konyhájából szinte páholyból nézte végig az öreg, és azt is utólag mondta el nekem, hogy ezzel a produkcióval lettem szimpatikus számára.

Aztán egyre gyakoribbak lettek látogatásaim az öregnél, bemutatta kis birodalmát, a házikó három helységre tagolódott, a konyhán kívül volt két szobája, az egyikben aludt, a másik falaihoz rögzített polcain pedánsan csoportosított könyvek sorakoztak. Főleg szépirodalom, történelem. Később megengedte, hogy kedvemre kotorászhassak könyvei között, sokszor kincseket, ritkaságokat találtam. A szigorúan egy személyre méretezett-felszerelt konyhájában beszélgettünk, noha ezek az estébe nyúló diskurálások igen egyoldalúra sikeredtek, mert főleg az öregúr mesélt, nosztalgiázott. A sikamlós kalandok közé ékelődött életrajzi történetek sokszor egy kiégett ember szomorú történetei voltak, és ez az ellentmondás napról- napra érezhetővé vált, Gazsi bácsi megszakította meséit, elhallgatott, magába fojtotta megkezdett mondatait, némán bámulta a konyhaasztalra feszített abrosz mintáit, érezhetővé vált, hogy gondolatai teljesen máshol járnak. Úgy éreztem, a sziporkázó- mesélő Gazsi bácsi eltitkol valamit előttem, de akkor még nem zavart a dolog, nem sejtettem, nem sejthettem semmit, az öregúr bohém egyénisége, a közös séták, beszélgetések varázsa teljesen tompította kíváncsiságomat a konyhai beszélgetések elcsukló mondatai iránt.Noha nemigen unatkoztam az akkori hétvégeken, mégis igyekeztem szabaddá tenni azokat a szombat délutánokat, mikor a Gazsi bácsi meghívott a kertecskéjében leszúrt vasrudakon ringatódzó bográcsban fortyogó estebédre. Nagyon jól főzött az öreg, a zsíros- fűszeres vacsorát alaposan megöntöztük a sajátos arányban kevert borral és szódavízzel. Azon a szombaton is a már megszokott forgatókönyv szerint indult a délutáni lakoma.

A háza előtti járdán állva, szemeit szűkítve célzott, és szaggatott mozdulatokkal dobálta a földről felszedett apró kavicsokat. Kinyitottam a kavicsokkal bombázott ablakomat, az utca másik oldaláról kedves szomszédom kiabált át:

      - Kondérhoz fiatalember! Alkalmazkodva étkezési kultúrájához: Vályúhoz! … Átmentem, leültem a kondér mellé készített apró székecskére, Gazsi bácsi is leült, majd teátrálisan megforgatta fejét:- Nyiktó nyet atszusztvujet - jelentette szalutálva, és megkeverte az  első fingató koktélt( ő nevezte így) hat rész bor, három rész szódavíz ( hogy miket inspirál a legendás londoni 6: 3…) A parázsló tűz mellett Puskásék már a kilencedik gólt rúgták, aminek az lett az eredménye, hogy jómagan berúgtam, Gazsi bácsi pedig nem tartott szünetet színes történetei között, nem” süllyesztette” el megkezdett mondatait. Egy meggondolatlan mondatából derült ki, hogy az ötvenes években ebben a városban éltek, itt születtek fiai. Az elsietett mondat után hosszú szünet következett, némán bámult maga elé, éreztem, hogy talán folytatná is az emlékeibe visszatuszkolt mondatot, de valami gyorsan elzárta azt a csapot, amin néhány perce még ömlött a szó, olajozottan működött a mesélés ősi gépezete…

     Így éltünk egymás mellett öreg barátommal, kapcsolatunk a nagyapa- unoka viszonytól szárazabb volt, de az a furcsa, meghatározhatatlan barátság, bohém szomszédolás színesítette a városka szélén töltött napokat, hónapokat.

Kölcsönösen hatottunk egymásra: Gazsi bácsi féltve őrzött jazz lemezeimet hallgatta, jómagam az általa pedánsan katalogizált opera- bakeliteket cserélgettem csehszlovák lemezjátszóm korongján.

A tavasz közepén - hetedik ikszen túli interaktív szomszédom - angolul kezdett tanulni, mivel nyugdíját nem tudta annyira szétszabdalni, hogy egy szeletkéje fedezze a nyelvtanárt. Szívesen szereztem neki könyveket a tanuláshoz, esténként konyhájában tanult szorgalmasan.

Reggelente kavicsokkal bombázta ablakom, majd a szomszédokkal mit sem törődve kujongatta át:- Gúd mórning máj jong frend! Sztend ap, end gót tu szkúl! El ne aludj bazmeg!- ahogy haladt az öreg az angollal, egyre biztosabb volt, hogy nem kések el az iskolából…

Néha elkísért az iskoláig, ilyenkor egy belvárosi üzletbe ment vásárolni, reggelire megkívánt néhány deka vékonyra szeletelt sonkát, esetleg kagylót szeretett volna enni pirítóssal, vörösborral.

Ballagtunk a földszintes házacskák közé szorított utcákon, az öregúr hirtelen előre sietett, mintha tojásokon járna, lábait úgy rakta egymás mellé, mint aki titkokat meglesni lopakodik.

Az utca végére tapasztott ház sarkához érve visszanézett rám, mutatóujját szájához emelve jelezte, hogy óvatosan közelítsek, színpadias mozdulatokkal ellenőrizte, hogy senki nincs közelünkben, majd bal lábára dőlve, másik lábát törzséhez felhúzva, mint egy pihenő gólya- néhány másodpercre megmerevedett. És egy hatalmasat szellentett.

• Mindent alaposan előkészíteni! Még a fingással is zavarhatunk egy békés járókelőt- figyelmeztetett az öreg. - Ezekre is figyelj oda.-  mondta okoskodva.                                                       

Így teltek napjaink, Gazsi bácsi élvezte életének hátralévő éveit, nekem életkorom biztosította a jövővel még nem számoló élet élvezetét.

Évek óta jó barátságban voltam egy történelem szakos főiskolással, aki szakdolgozatát a város történetéből írta, pontosabban az 1945 utáni történetéből, az ezidáig fehér foltnak számító ötvenes évekről, a szabadon látogatható levéltárak, a tabunak számító anyagokhoz való hozzáférhetőség segítették munkáját, így alapos, és bizonyos eseményeket feltáró dolgozatot írt, amit rugalmasabban gondolkodó tanárai is kiváló minősítéssel jutalmaztak.

Elolvastam én is.

A dolgozat utolsó lapjai a „régebbi” helytörténészek restanciáit pótolta. 1956 december közepén sortűz dördült a belváros macskaköves utcáján. Halottak maradtak a fagyos köveken.(ma már emléktábla jelöli a helyet.) Megszédültem az olvasásban.

Az egyik ávós gyilkos Gazsi bácsi volt.

Kétkedésemre barátom napokig bizonyította forrásai hitelességét.

Fénymásoltam a neveket felsoroló oldalt, egy hihető ürüggyel besurrantam az öreg házába, konyhaasztalára terítettem a papírost - amin aláhúztam a nevét. Vastag, fekete filctollal.

Másnap reggel indultam iskolába, Gazsi bácsi a kapuban állt. Némán nézett rám. Gyűrött arcán látszott, hogy nem aludt semmit. Barázdákkal csipkézett, markáns arcán nagyon idegenül hatott a szemeiből csordogáló könnyes csillogás.

Az utca végéig bírtam visszatartani az övéhez hasonló, néma sírást.

Hirtelen, reggel

Rosszul aludt, rosszul ébredt. Amúgy sem szerette a reggeleket, az újrakezdés monotóniáját, felesége által feltett teavíz fütyülését, ami mindig hajókürtre emlékeztette, noha életében nem hallott még hajót kürtölni, esetleg a tévében láthatott valamit, egy feledhető kalandtalan filmben. A munkáját, a pontosságot mindig komolyan vette, felelősségérzete győzött a testmeleg paplan mágnes-erején. Bal lábával papucsát kereste, felállt, és megadta magát a reggelnek. A fürdőszobához vezető néhány métert, mint programozott robot tette meg, arcára ráült a semmi, ezt a semmit belül is szállította magában. Kék csempékkel elrondított fürdőszobájukban a tükröt utálta a legjobban, nem a borotválkozás kényelmetlen művelete miatt, egyszerűen utálta nézni mélyen barázdált arcát, amire korábban még büszke is volt, egyik munkatársa meg is jegyezte, hogy „markáns” és a néhány évvel ezelőtti szilveszteren felszedett nőcske is utalt rá – a fürdőszobai mosógépen elkövetett néhány perces aktus után, hogy milyen férfiasak ezek a barázdák, még akkor is, ha  lassan betölti a vízválasztó ötvenediket.

A reggeli unalmas mozdulatokat régebben még fűszerezte a feleségével eltöltött éjszaka emléke, a reggeli simogatások, csücsörített csókocskák, a kávé szertartásos lefőzése, amit az asszony szinte az ágyba vitt neki. Mostanában, amit észrevett a gyűrött hálóing alatt, a megereszkedett melleket, a hajszálvékony, de nagyon is látható ereket a lábon, a régebben még légies nőies járás átalakulását csámpás, imbolygó meneteléssé.

A két felnevelt gyermek, az egész napi állómunka az áruházban, a megélhetés napi tüskéi, mint okozók, már eszébe sem jutottak. Ahogy felesége kócos hajával csoszogott a lakásban, készítette mindkettőjük ruháit, önkéntelenül követte tekintetével, végig nézte hogyan öltözik át, meztelen teste semmi hatást nem tett rá a fehérnemű lassú, komótos felvétele csak arra a néhány évvel azelőtti hétvégére emlékeztette, mikor egyedül töltött néhány napot, mert gyermekei és felesége leutaztak anyósáékhoz, neki vasárnap is munkája volt a cégnél, tehát nem utazott, az amúgy sem kedvelt anyósa ütött-kopott konyhájában, enni a zsíros ebédet, hallgatni sipítozását, az árak és a kellemetlen szomszédok miatt. Most, mikor látta felesége görnyedt alakját, ahogy harisnyáját igazítja, hirtelen eszébe jutott az a ritka eset, mikor volt egy teljesen üres napja, kihasználva az időt, és a hirtelen ölébe pottyant szabadságot, először az lett volna természetes számára, hogy körbe bástyázza magát kedvenc söreivel, elnyúlik a fotelben - és késő éjjelig nézi kedvenc akciófilmjeit, a szalagtépdeső öreg videón. A sörök megvoltak, az akciófilmek helyett a sarki videotékából zavartan kikölcsönzött pornófilmekkel mulatta az időt. Az egyik filmen vetkőző nő tartása kísértetiesen hasonlított felesége harisnyát felhúzó testére, csak akkor még tovább tekert a videón, nem várta meg, míg bejön a képbe a partner férfi.

Szépen, lassan, csak a nőre koncentrált, hagyta, hogy fantáziája tovább játssza az erotikus cselekményt. Felpattant, leellenőrizte a bejárati ajtót, megnyugodva folytatta a képzeletbeli szeretkezést a szilikonos nővel, és – onalizálni kezdett. Másodszorra sikerült elhitetni testével, hogy a filmen szereplő combok között ő az úr. Büszke volt magára.

Visszazökkenve a reggelbe, idegesen rászólt feleségére, aki már szoknyáját igazgatta a tükör előtt.

• Mit izélsz azzal a szarral, elkésünk a munkából! –

Felesége felöltözött, középkategóriás parfümjéből bőven fújt magára, ettől már hányingere lett, az édeskés illat, mindig a megunt – már megutált nőt idézte fel. Hatványozta undorát a mindig mosolygó és affektáló műsorvezető a tévében, ahogyan az időjárás jelentést úgy olvasta fel, mintha ő irányítaná az esőfelhőket. Belegondolt napjába, ami ugyanannak ígérkezett, mint a többi, a gangon végigmenve a lépcső tetején, ugyanaz a repedés vigyorgott rá, a szomszédban ugyanaz a kereskedelmi rádió bömbölte hülyeségeit a nyolcvanas-kilencvenes évek slágereivel.

Középvezető létére viseltes vászonnadrágját – fekete bőrzakója – szerinte - csak szánalmasabbá tette. Öltönyben szeretett volna - méterekről távirányítva kinyitott elegáns autóban ülni -, szofi helyett arany marlbóróra gyújtani unottan, fontoskodva, valami menő vállalkozónak vagy fontos köztisztviselőnek kinézne a trolira váró szürke embercsoport előtt, amihez reggelente ő is csatlakozott és teljesen elvegyült köztük. A trolira várva – már lezárta a reggelt, kezdte elfelejteni feleségét, a málló falakon változatlan foltokat, a szomszéd bömbölő rádióját. Felszállva a járműre, már tudta a következő hányingert kiváltó mozzanatokat, képeket, az ismerős házakat, ablakokat, az óriás plakátokat, a buszvezető földöntúli, érthetetlen recsegését az állomásoknál, az utastársak üveges tekinteteit, csipás szemeit, gyűrött arcaikat, elmélázó tekinteteiket. Szinte felüdülést jelentett a recsegő hangszórókon bejelentett végállomás: Őrs vezér tere. Hányszor gondolkozott már azon, hová is tegye ezt az Őrs vezért. Középiskolában szerette a történelmet, lexikális tudása annyira megkopott, hogy a tévé szellemi vetélkedői előtt ülve – csak saccolni tudta a válaszokat.

Hömpölyög a reggeli tér. Kishömpölygés a buszról a térre, nagyhömpölygés a térről az aluljáróba. Mint minden nap. A troliról leszállva HIRTELEN MEGGONDOLTA MAGÁT – az aluljáró melletti bódésor felé vette útját, közben pénztárcáját kotorászta táskájából. Beállt az egyik sor végére. Előtte egy hajléktalan toporgott, kezében üres műanyag flakon. Megpróbált rágyújtani, az öngyújtójával vacakolva, véletlenül meglökte az előtt levő hátát. A csöves megfordult, ő bocsánatot kért, csodálkozva magában, hogy milyen értelmes szemek vannak a jellegzetes alkoholista táskák felett. Mivel mindenki kávét, vagy kávéhoz plusz egy felest kért, a sor gyorsan haladt, előtte lévő sor-társa büdös kabátjából fémpénzeket kotort elő, a bódéból kiszolgáló fiatal lány már ismerte, megszokott mozdulatokkal töltötte a kétes minőségű bort a ropogós palackba, majd keresztnevén útjára eresztette remegő kezű törzsvevőjét.

• Fél barack. – mondta vagányra véve a figurát, majd ugyanazzal a villámgyors ELHATÁROZÁSSAL szólt a csöveshez, hogy iszik-e valamit. A csöves szeme felragyogott, hogy korán reggel talált egy balekot, aki se nem kötekedően részeg, se nem sejtelmesen buzi.
• Az én istenem áldjon meg öreg, igyunk meg egy belépőt a paradicsomba! – Ez a költői dózis nem takart mást, mint egy deci barackot, nagyfröccs kísérővel.

A paradicsomba négy belépőt váltottak. A koszos bádogasztal mellett nem lehetett beszélgetni, alkalmi ivócimborája a szokásos szöveggel próbálta igazolni deviáns létét. Feleség, kurva lett, lakás nála maradt, a tetű főnöke kirúgta, kisebb bulik, másfél év felfüggesztett. Elnyomta cigarettáját, a bódék mögé rohant, és a régóta jelző ingerekre feltette a pontot: hatalmasat okádott. A HÉV-re váró túloldali néhány ember utálkozva nézte a földet, akik ismerték egymást, halkan ledisznózták, a reggeli produkciót. Megtörülte száját, nagyokat nyelt a sülthurka-illatú levegőből, és visszasietett a bódé asztalához. A csövesnek azt mondta, hogy brunyálni volt, amit izzadt homloka vérben forgó szemei nem igen támasztottak alá. Az utolsó kör számára tartalmazott egy darab hurkát és zöld palackba töltött ásványvizet is. Kifogása, hogy siet a munkahelyére, a csövest annyira érdekelte, mint az azévi operabál. Motyogott valamit, élvezettel itta a szénsavas vizet, alkalmi barátja már belenyugvóan nyújtotta koszos-kérges kezét parolára.

• Szevasz, a kurva anyját mindenkinek – cizellálta köszönését a hajléktalan.

Táskáját hóna alá szorítva, megpróbált egyenesen lépkedni az aluljáró felé, mélyeket lélegezve kompenzálni a még meg levő háborgást a gyomrában. A koldusokkal és nevetséges hangszerekkel felszerelt, alkalmi zenészekkel tarkított aluljáróban sodródott a tömeggel a metró felé, és eszébe jutott, hogy tizenvalahány évvel ezelőtt, mikor felköltöztek Pestre, mennyire élvezte a metrót, mennyire gyorsnak, modernnek tartotta. Észre sem vette, hogy szinte automatikusan beszállt a veszteglő szerelvénybe, leült az oldalsó ülésre, berázkódott a Deák térre. Kiszállt, és ugyanazzal az automatizmussal átsodródott egy másik vonal peronjához. Közben megállította két ellenőr, udvariasan kérve jegyét vagy bérletét. Megmutatta zakója belső zsebéből előhúzott bérletét, majd a magasabbik ellenőr szemébe nézve, csak ennyit mondott:

• Most boldogok vagytok, vérszívó tetvek?

Sietett elérni a következő szerelvényt, az ellenőrök kiabáltak utána valamit, hányingere hirtelen visszatért, elsápadt, arcát a hideg márványoszlophoz szorította, teljesen lelassult, mozdulatai, mint akadozó filmkockák pörögtek képzelt vásznára vetítve. Az alagútból érkező huzat nagyon jól esett neki, de riadtan döbbent rá, hogy hányingere nemcsak a gyomrára vonatkozik. Önmagától volt hányhatnékja. A berozsdásodott mozdulatok, a megunt képek, mint mozaik darabok álltak össze, hogy tetőtől talpig megutálja magát, és az őt körülvevő világot. Szétnézett. Mellette egy feleségéhez hasonló nő állt, viseletes kardigánban, púderes arccal, öregítve magát egy lehetetlen kontyszerű frizurával. Másik oldalán szemüveges középkorú férfi, puhafedeles könyvet olvasott, elmerülve a szavak, mondatok, számára jóleső iszapjában.

• Ki a fenének van ilyenkor, reggel kedve és ideje olvasgatni? – tette fel magában, magának a kérdést.

A huzatot megszakított az érkező szerelvény, előre KISZÁMÍTOTTA, mikor ér a fekete biztonsági sáv lábaival megegyező részéhez a szerelvény eleje. Majd VÁLTOZTATOTT tervén, mint ezen a reggelen oly sokszor. Ledobta táskáját, jobb lábával elrugaszkodott a faltól, a metró belső falára ragasztott hatalmas óriás plakáton vigyorgó fiatal fiú hibásan növő fogait csak most vette észre, noha szinte minden reggel bámulta a metróra várva. A mobiltelefont reklámozó fiatal fiú negédes mosolya mindig zavarta, kisebb elégtételt érzett, hogy szinte a pofájába repül, képzeletben orron vághatja, elégtételt véve a reggeli pimaszkodásokért, hogy neki soha sem lesz mobiltelefonja, mint főnökének, aki a levegőt is lassan azon keresztül rendeli. Jól kiszámította a távolságot. Nem a vonat alá esett, hanem pontosan a vonat elé. Egy villanásra még látta a vezetőfülkében ülők rémült arcát, még egy női sikoly foszlányai is eljutottak hozzá, de azt az elégedett mosolyt, amivel a mentősök a hullazsákba csomagolták, csak ő érezte az arcán. És azaz övé volt.

UJHELYI MÓNIKA (Dombóvár)

Egy elfeledett könyv monológja

Igenis létezem! Érzem a megsárgult lapjaimon az összes betű erejét, ahogy a szavakat mondatokká formálja. Érzem a gerincemet átölelő könyvborítót, amint mozgalmassága felélénkíti a lakhelyemül választott polc merev tartását.

Igenis létezem! Az ezredfordulón láttam meg a napvilágot 167 oldallal, és 19 centiméterrel. Karrierem nagyon jól indult. Egy könyvtárba kerültem, több tízezer társam közé. Mi lehet egy könyv álma, ha nem ez? Gerincemen megjelöltek, hogy végre elfoglalhassam méltó helyemet, és akár százan vagy még többen is olvassanak. Olyan szép volt minden.

Reménykedtem. Reménykedve csillogtattam borítómat, ha egy olvasó fürkészve bóklászott a polcok között. Hátha engem is megérint, és akkor majd én is megérintem őt mondanivalómmal. Hátha engem kölcsönöz ki, és majd cserébe elkápráztatom betűimmel, mondataimmal. Reménykedtem… hátha…, de minden mellettem elsikló tekintettel, minden felém nyúló, ám a szomszédomat megragadó kéz látványával, egyre kisebb lett a remény. A borítóm fakulni kezdett a rá telepedő porrétegtől. 15 év alatt még soha senki nem választott engem. Egyszer sem. Nem vittek haza, hogy éjjel, a kislámpa fényénél egészen a hajnali nap első sugarának ébredéséig mondogathassák maguknak, hogy „csak még egy oldal és leteszem”. Nem vittek nyaralni, hogy a vízparton még a madarak is megcsodálhassák borítómat. Nem! Engem még soha senki nem kölcsönzött ki. Csak a szomszédaim elbeszéléseiből hallottam, hogy milyen érzés, ahogy a vonalkód leolvasó megcsiklandozza a címlapunkat. Tőlük tudom, hogy milyen érzés kézben lenni, és csak mesélni, és mesélni…

Igenis létezem! Igenis tudom, hogy méltó vagyok arra, hogy elolvassanak! Engem és a többi sorstársamat, akik ugyanúgy éreznek, mint én.

A száj. Talán nem véletlen, hogy így neveztek el. Talán nem véletlen, hogy most ezeket a sorokat írom. Talán egyszer rám találsz. Igen Te… az Olvasó. Talán egyszer megállsz előttem, és nem siklik el mellettem a tekinteted. Ezért kiáltok most innen a polcról. Igenis létezem! D 43 a jelzetem…

Gondolatok a Mese(B)irodalomban

A hold lusta fénye kíváncsian szűrődött be a szobába. A lány egyedül volt. Valami nem engedte felkelni, s a fotel puha ölelésébe bilincselte. Nem volt más választása, mint végre meghallgatni a már régóta kitörni vágyó, egyre hangosabban dübörgő gondolatokat.

Kedves olvasóm! A 21. században is történhetnek csodák. Viszont a történetet direkt nem úgy kezdtem, hogy egyszer volt, hol nem volt… Hátha ebben a felgyorsult világban nem olvasnád tovább.

A csoda?

Az összes ráérő női mesealak megjelent a sötét szobában a lány körül. Az összes, akikről már olvasott, és nem éppen a háziasszonyi kötelességüket teljesítették férjük, a király mellett, vagy egyéb mesebeli szerepüknek tettek eleget.

A jelenlévők:

Csipkerózsika. Ő egyáltalán nem volt fáradt, sőt! Száz év alvás után igazán kipihenten érkezett.

Hófehérke, aki az utolsó pillanatban el tudott szabadulni otthonról. Eredetileg a hét törpéhez ment volna vacsorát készíteni, és egy jót beszélgetni, de a törpéknek túlórázniuk kellett a bányában.

Kivételes vendégnek számított Holle anyó, a bölcs idős asszony. Szerencsére megint talált egy szorgalmas lányt, aki kezd beletanulni a dunyhák kirázásába, felkészülve ezzel az első téli hónapra. Ezért az anyó nyugodtan hagyhatta magára őt a Felhők Birodalmában.

Hamupipőke, aki az évek során már csak házastársi kötelességét teljesítette, hiszen gonosz mostohája és mostohatestvérei mellett már eleget dolgozott.

Az utolsó pillanatban jelent meg a Mese(B)irodalom Gonosz Boszorkánya. Egy-két résztvevő nem annyira örült a jelenlétének, de kedves olvasóm! Ez a 21. század és, hogy teljes legyen a kör, neki is jelen kellett lennie ezen az estén.

A szervezők?

A válasz végtelenül egyszerű. A lány gondolatai. Ők hívták meg, ők keltették életre ezeket a mesebeli alakokat. A forgatókönyv is teljesen elkészült. A lányt foglalkoztató gondolatok előjönnek, a mesealakok válaszolnak, majd a végén a lány dönt. Dönt?

1. gondolat: Karrier vagy család?

Csipkerózsika: Természetesen család. Amióta felébredtem, nem vágytam másra, csak arra, hogy a szeretett férfival töltsem az időmet.

Hófehérke: Csatlakozom Csipkerózsika véleményéhez. A család mindenekelőtt, de azért én még hozzátenném, hogy ne feledkezzünk meg a régi barátokról sem!

Holle anyó: Lelkem, én azt gondolom, hogy a karrier mindenekelőtt. Egy nő munkája mindig is fontos szerepet tölt be a társadalom életében. Gondoljatok csak bele, ha nem rázná ki senki a dunyhákat, hogy lenne fehér a karácsonyunk?

Hamupipőke: Régebben azt mondtam volna, hogy a karrier. Amióta megtaláltam életem párját, azóta viszont úgy gondolom, hogy csakis a férjem az első az életemben. Miért kéne dolgozni, ha szeretnek?

Gonosz Boszorkány: Fondorlatos kérdésre milyen választ adhatnék? Dolgozz, építsd a karriered,

légy elismert a szakmádban! A világ halad. Dönts magad, de ha kell, van egy jó varázsitalom!

2. gondolat: Magány

Csipkerózsika: Magány? Ismerem. Száz évig aludtam ugyan, de egyedül. Nem éreztem azt, hogy tartozom valakihez. Csak vártam. Aludtam, de tudat alatt vártam valakire. Egyedül voltam és magányos.

Hófehérke: Nem ismerem. Az milyen érzés? Érzés egyáltalán? Mindig volt körülöttem valaki, akivel megoszthattam a gondolataimat. Mindig segített rajtam valaki. Sosem voltam egyedül. Most is alig tudtam elszabadulni. Ajjaj, talán egy kis magányra vágyom!

Holle anyó: Tavasztól télig akár ismerhetném is ezt az érzést. De lányom, hallgass rám! A magány lehet építő is. Amikor eljön a kikelet és már nincs szükség a Földön a hóra, elmegyek egy távoli helyre. Miközben a célom felé tartok, sosem érzem magam egyedül. Sőt! Egyre inkább megismerem magam.

Hamupipőke: Jó kérdés. Talán éreztem már azt, hogy magányos vagyok. A gonosz mostohám és mostohatestvéreim társaságában az voltam. Nem voltam egyedül, de mégis. Ha valaki nem hallgat meg, akkor érezheted magad magányosnak.

Gonosz Boszorkány: Magány? Ugyan már! A legjobb dolog egyedül lenni. Ilyenkor kelnek életre a legkülönlegesebb varázslatok.

3. gondolat Szerelem. Boldogan élnek, míg meg nem halnak?

Csipkerózsika: Az első csók, hát az mámorító volt és kijózanító. Felébredtem. Megismertem a királyfit, akire száz évet vártam. Szerelem volt első csókra. Azóta mi történt? A férjem minden reggel csókkal ébreszt. Így fent tudjuk tartani az elmúlt időket. Még mindig szerelmes vagyok…

Hófehérke: Boldog vagyok. A király építi a Birodalmat, és amikor este hazajön, boldogok vagyunk. Nincs időm erre gondolni. Vannak barátaim. A törpék nem engedik, hogy ezen töprengjek. Azt hiszem, hogy boldog vagyok.

Holle anyó: Hallottam már ilyenről. Talán még igazat is beszéltek. De lányom! Legyünk őszinték! A szerelem elmúlik. No, igaz, hogy ezt is csak hallomásból tudom. Az az igazság, hogy nem tudom. Egyszer voltam szerelmes, viszont az illetőt nem érdekelte a hó, a fehérség, így elment. Az érzés elmúlt.

Hamupipőke: Ahogy megláttam, szerelmes lettem. Ha jobban meggondolom, azóta élünk, mint hal a vízben. Boldogan? Boldog vagyok. Szerelmes? Jól meg vagyunk együtt. Élünk egymás mellett.

Gonosz Boszorkány: Van ilyen varázsszer, ami ezt lehetővé teszi. Varázsige is akad. Az életben még nem hallottam ilyenről, hogy valami csoda nélkül örökké tartana a szerelem.

A lány arra ébredt, hogy a mesekönyv, amit este olvasott, kiesett a kezéből.

Szentlörinczi Kelemen Péter

A mosókonyhából nézve…

Ott ültek lenn , a Sas hegy tövében a budai kertes bérház mosókonyhájában. Csak a madarak csivitelése hallatszott be, valaki a házak közti porolón éppen egy öreg perzsaszőnyeget porolt. Nem messze a Villányi útról beszűrődött a villamos csilingelésének hangja,majd fokozatosan teljes csend lett pedig még delet se ütött a mosókonyha rozsdás faliórája. Ők a gyerekek a szüleik suttogásából érezték, hogy a városban valami komoly dolog történik,de persze úgy igazából nem értettek semmit. A szokatlan körülmények,az a tény hogy ott vannak lenn a ház alagsorában jelzés értékű volt számukra. Nem féltek csak kíváncsian figyelték a felnőttek reakcióit. Időnként valaki benyitott ,s egyre többen lettek a lakók közül ott lenn.

Volt aki ideges volt,volt aki aggódó s azért érezni lehetett a feszültséget. Pár nappal korábban azt tapasztalták,hogy szüleik boldog arccal jöttek mentek suttogtak valamiről és hallgatták halkan a Szabad Európa rádiót. Felkelésről nagy változásokról beszéltek mindig csak nagyon halkan hogy a házmester –akit házfelügyelőnek is hívtak időnként-meg ne hallja. Nekik kedves pirospozsgás arcú bácsinak tűnt nem értették ezt se-hiszen még iskolások se voltak- hogy neki miért nem szabad meghallania ?

Sokszor látták amit beleselkedtek a házmester lakás földszinti ablakán,hogy ő is azt hallgatja.

Apa sokszor elrohant ,nem úgy mint máskor mikor munkába ment,hanem valahogy izgatottan másképpen. Mikor boldogan visszaérkezett mindig hozott valahonnan friss tejet – kandliban - meg  kenyeret .Újra és újra felkelésről suttogott. Aznap sokkal többet hozott,anya egy zsákban felkötötte a plafon magasságában futó gázcsövekre egy hálós szatyorban. Ott nem látszik hogy sok van,az se baj ha kicsit kiszárad a lényeg hogy legyen később is.

Érezték hogy egyre nagyobb az aggodalom. Az egyik lakó aki ki tudja hol volt eddig,ziláltan benyitott a mosókonyhába :

- Hallják ezt a dübörgést?

Csend lett, mindenki fülelt. A csomagoló papírral meg Népszabadsággal beragasztott ablakok halkan rezegni kezdtek. A Hegyalja út Villányi út sarka felől erősödött a zaj. Ez már nem a villamosok,vagy a drótos tót lovas kocsijának és a nagy néha elhúzó személyautók zaja volt ez más volt. Most már ők hárman a testvérek is összebújtak ,kicsit félni kezdtek.

Benyitott a házmester.

• Na végre itt vannak !

Mindenki villogó szemekkel nézett rá. Egy ilyen budai bérház lakói közül mindenki tudta hogy Ő komcsi spicli,párttag meg ilyesmi.,hiába a mosolygós pirospozsgás arc

Maga csak ne örüljön  ezeknek ,mondta egy bátrabb idősebb lakó. Nem volt elég bajunk eddig is belőlük.

Válasz nem volt. Hirtelen hatalmas dörrenés hallatszott. A Sas-hegy felől jött,majd hirtelen folyamatos gépfegyver kelepelés.,amit újabb ágyúdörgések követtek. Valaki beszólt gyorsan kéne szólni mindenkinek hogy jöjjön le az alagsorba . Úgy látszik –hála Istennek a mieink  magyar honvédek  lőnek a Sas egyről. Többeknek megelégedett mosoly ült az arcára. A dübörgés előttük a villamos vonalán egyre erősödött  

A házmester is összehúzta magát ,s egyre csak motyogott magában valamit.

.Arcán bosszúság és félelem látszódott. Valaki vigasztalni próbálta :

- Mt aggódik Tibor ? Maga is csak a munkáját végezte,megtartjuk . Ne féljen.! Volt aki mosolygott,volt aki mondta :

- Na ez is nyal az öregnek. 

A ház előtt egyre hangosabb  a dübörgés mintha vonatok mennének. Ők hárman sokat hallották a vonatok zaját korábban mikor a Déli pályaudvar előtti hídhoz jártak nézelődni. De ez mégis más volt. –Csak a házunkba be ne lőjenek .

.Pedig úgy tűnt egyre több lövedék süvített a Hegyalja   úti  ház felett.           A szomszéd

Nagyfiú    felpattant,ő kimegy megnézi mi ez,meg szól mindenkinek hogy gyorsan jöjjenek le. Anyja hívta vissza,de már nem hallotta kirohant. Kis idő múlva izgatottan visszarohant.

-  Kinéztem az erkélyünkre vonulnak a tankok a Villányi úton.

- Jézusom  !Akkor mégis igaz itt vannak megint az oroszok –suttogták többen.

A testvérek közül a nagyobbik fiú is felállt ,hogy hűha ezt én is megnézem ,de anyja visszahúzta

- Nem  hallod  a lövedékek süvítését ?

Mi pont a tűzvonalban vagyunk. Újabb nagy dörrenés hallatszott,de ez most a tankok felől jött.

Úristen !  ,az oroszok visszalőnek !

- Na persze ,mondta a házmester üdvözült arccal.  Tudták ,hogy Ő ilyen,így már nem is néztek rá szinte nem is haragudtak rá. Most már Ő nem volt fontos.,neki ez a dolga hogy örüljön a ruszkiknak.

Egyszer csak a 3 testvérhez beállított a nagybátyjuk. Anya testvére Imre bácsi –nem itt lakott-de nagyon izgatott volt. Fiatal ember volt,de nekik csak Imre bácsi. Halkan és sokat mesélt anyának majd megsimogatta a fejűket és mondta megy vissza. De hova vissza ?

Később tudták meg –úgy 10 hónap után ,hogy nem vissza ment hanem előre. Amerikából jöttek képeslapok,csak rövid szövegekkel Élek anyu és testvérem. Nyugalom

Több nem volt a lapokon,se cím és a képeslap minden alkalommal ugyanolyan

Amerika nagy mondta a nagymama. Ott  van  biztonságban. Ez az egész családot megnyugtatta. Ők a gyerekek azért szerettek volna látni képeslapokat a fantasztikus amerikai városokról de mindig csak a lóversenypálya volt rajta. Anya azt mondta egyszer,ez így biztonságos.

Már nem hallatszottak lövések se a Sas hegy,se a Villányi út felől. Elvonult a tank hadsereg. A lakók félve de visszamentek a lakásaikba. Anya engedélyével ott maradtak lenn a mosókonyhában játszani pár másik gyerekkel. Anya mondta nekik muszáj elmenni megnézni nagymamákat-akik Körtérnél laktak

- Megvannak e ezekben zűrös időkben ?

Megint feltűnt a szomszéd nagyfiú ,koszosan,borzosan

- Képzeljétek dobtam petróleumos üveget a tankok elé néhány sráccal a másik házból.

- És mi történt ? Bekrepáltak ?

- Nem tudom ,mert aztán mi elrohantunk,de még láttuk hogy ugrálnak ki a katonák.

- Na azok nem katonák voltak,hanem ruszkik,de olyan furcsa sötét arcúak  ,mondta egyedi értelmezésben az egyik szomszédházi fiú aki vele jött .

- Most verik le a forradalmunkat-ezt még hozzáfűzte.

Értették is meg nem is a maguk gyermeki  agyával ,de megértették hogy elég nagy a baj.

1956 novemberét mutatta a koszos falinaptár ott a mosókonyhában .Utána mind együtt kimentek az egyik lakás erkélyére  s onnan nézték az ismét feltűnt tankoszlopokat előttük a villamossíneken. A szülök nem voltak ott hogy beküldjék  őket. Az ablakok újra belerezegtek,de a Sas hegyről már nem lőtt senki.

- Srácok ezek újra megszállnak minket.

- Meg bizony. Szegény anya meg apa megint szomorúak lesznek ,mondta a legkisebb  testvér így összegezve a történések lényegét,s egy könnycseppet törölt el a szemében..

Tükörkép

Egy ideje csak az álláshirdetéseket nézte. Munkát keresett. Fiatal ember volt,érettségi  végzettséggel,de még nem tudta hogyan tovább ? Addig is míg megérik benne a gondolat a cél,s hogy szüleit is megnyugtassa ,úgy döntött valahol megkóstolja a munka világát. Szabad de mégiscsak pénzkereső megoldásra gondolt. Már hónapok óta csak tengett-lengett. Hogy fizikailag rendben tartsa magát,elment futni minden másnap,meg sokat biciklizett Hiányzott ennek ellenére a rendszeresség az életéből és főleg a munka. Úgy döntött,neki most továbbtanulás helyett az kell. Dolgozott ugyan már áruházban éjszakai árurakódóként,de az nem volt az igazi.

Valahogy egészen másra vágyott. Megint jött egy nap ,elég reménytelenül ébredt. Valahol talált egy újságot,amiben  volt egy hirdetés ami érdekelni kezdte. Először mikor átfutotta még észre se vette. Mikor unalmasan újra lapozta akkor tűnt úgy neki hogy ez érdekes lehet. Úgy döntött megnézi ezt a lehetőséget,hátha működik. Ez talán olyan munka ami neki való.

A szomszéd településen egy autómosót hirdettek bérbe adni üzemeltetésre. Nem is igazán bérbe - ahogy nézte a szöveget-hanem csak a hirdetmény szerint,ugyanazon a színvonalon mint eddig,működtetni kéne. Ez tetszett neki így első ránézésre. Szabad élet,önmaga ura lehet. Mindenféle autók tisztogatása. Az autókat mindig is szerette,az emberekkel is lehet majd dumálni és furcsa mód látszólagos céltalansága mellett a rendet a tisztaságot is becsülte.

Ha majd igazán lesz ott forgalom,lesz munka és rend a tisztaság szeretetét is kiélheti.,nem megvetendően pénzt is keres majd. Biztos lesz majd egy kis borravaló is,sokféle ember jó kocsik,szóval nem lesz unalmas. Ez neki való.

Elment a hirdetés feladójához. Kis köpcös nem túl barátságos erősen kopaszodó ember volt aki tulajdonosként mutatkozott be. Nem sokat teketóriázott felé, elmondta mik az elvárásai,mennyit tud fizetni. A lényeg hogy szívélyes legyen a vendégekkel, precíz munkát végezzen és minden ugyan úgy működjön mint eddig. Ő maga is így képzelte hogy itt így kell majd dolgoznia,de azon elcsodálkozott hogy ez a barátságtalan ember pont a szívélyességet hangoztatja alapkövetelményként. De sok gondolkozni valója több nem volt,megegyeztek.

Együtt elmentek a szomszéd falu határában lévő autómosó állomásra.. Ott helyben újra mindent megnéztek, egyeztettek megkapta a kulcsokat.

Másnap izgalommal telve,az új élethelyzetbe vetett bizalommal elkezdte a munkát. Várta hogy jön e valaki hétköznap is. Túl nagy forgalomra nem számíthatott,de az a néhány autós

Aki jött az jó volt arra hogy gyakoroljon Így teltek a napok. Kezdett belejönni s örömet okozott magának ha a tiszta kocsiknak örültek. Szóval ha jó munkát végzett. Többnyire férfiak hozták a járgányaikat. Koszosan félig koszosan,de amikor csillogva-villogva visszakapták szinte mindegyik még férfiasabb lett. Többekkel közülük beszélgetni is tudott. Kivel miről ahogy a nap vagy az élet akkori állása hozta A második hét vége felé jött egy nő is. Egy átlagos 10 éves forma autóval. A nő viszont nem volt átlagos. Rövid sportos hajú és sportos testalkatú. Kicsit szélesebb vállakkal,de feszes formásan izmos mellekkel,izmos fenékkel. Mindezt rögtön megfigyelhette rajta, egyszerű ruházata ezt lehetővé tette számára.

Mosolyogni is nagyon tudott. Nem rohant nem sürgette őt,sőt ott helyben megvárta míg tisztogatja a kocsiját. Röviden beszélgettek is valami lényegtelenről. Csinos nő volt ez egyértelmű volt számára. Néhány nap múlva újra jött. Úgy tűnt neki szinte logikátlanul,mert alig volt koszos a kocsija. Persze a megrendelő kívánsága a döntő,hát újra lemosta. A nő megint végig ott maradt. Nem ment át a közeli étterembe mint a többi megrendelő. Nem ment el vásárolni mint mások. Ott a korláton ülve,néha telefonálva fel alá járkálva megvárta megint míg befejezi a mosást.

Közben tekintetük csak találkozott. A nő gondolkozó tekintettel ,de halvány mosollyal többször ránézett. Elvileg zavarhatta is volna őt,mert nem szerette ha nézik munka közben,azt egyfajta ellenőrzésnek vélte. De ez a helyzet más volt. A nő vonzó volt. Úgy tűnt talán pár évvel idősebb nála,s ahogy telefonálás közben a pólóját igazgatta nem lehetett nem észre venni, sudár sportos alakját,s azt az egyszerű tényt hogy ezen a meleg napon melltartó se volt rajta.

Mosta tovább az autót már a belső részt porszívózta mikor a nő közelebb jött .Beszélgetést kezdeményezett,hogy mennyi ideig tart még ez a munka , meg milyen is ez az egész,milyen a forgalom stb. Van e elég megrendelés mindennap,meg hogy van az ez az egész a megrendelők csak úgy a kulccsal együtt itt hagyják az autóikat ?

- Tudja ez is egyfajta bizalmi munka-mint a szervizekben,vagy az órások mondta most már oldottabban.

A nő közben már ott volt mellette és valami piszokfoltra hívta fel a figyelmét az üvegen,de most már annyira közel ment az autót buzgón mosó férfihoz ,hogy mellei odanyomódtak a férfi karjához . A kellemes parfümillat és a testközelség egy halvány pirulást hoztak a fiúnak és közben egy pillanatra megakadt a munkával. Hátrafordult és a nő szemébe nézett,az mosolygott majd kezét a nő derekára téve megkérte ha kicsit odébb menne,mert be kell fejeznie a munkát. Jaj bocsánat,és félrehúzódott a nő. A tisztára mosott kocsival elhajtott,de Ő benne rögzültek a mosolygó nagy szemek és az a futó testérintés. A további napokon is eszébe jutott ez a nő,nem tudta pontosan miért ,vagyis időnként pontosan tudta miért. Volt mikor az autómosó sampon kommersz illata helyett a nő parfümjét érezte.

Néhány nap múlva újra megjelent a nő. Most nem akart autót mosatni,csak beszéljék meg hogy hétvégén mikor valami fontos programja lesz előtte szombaton mikor is lenne alkalmas egy alapos mosatás. Majd szinte kérdezés nélkül és témát váltva mesélni kezdett arról hogy mit látott a tv-ben ,meg mit olvasott valami pletykalapban ,meg közben hogy milyen érdekes hogy ide mennyien járnak. Kérdezgette csak úgy kíváncsiságból,hogy milyen autók jönnek ide? Előzőleg egyeztetnek e ,úgy mint Ő vagy csak úgy beállít mindenki . Beszéd és kérdések között igazgatta rövid haját,pedig nem sok igazgatni való volt,s nagy szemeivel mélyen a fiú szemébe nézett..

Most már elgondolkozott,mit is akarhat ez a csinos nő tőle,mitől lettek ilyen nagy haverok,bár igazán nem volt ellenére. Régóta nem volt barátnője  ,így bármit is gondolhat erről a helyzetről,de ez a nő kezdte erősen izgatni. Ha már munkája van,igencsak passzolna hozzá ez az élmény is. Gondolta bemutatkozik most már végre. Megismerte a nő keresztnevét is,hogy Linda. Elmesélte neki – kérdésére- igen van mikor több autó is jön egyszerre,van mikor előre egyeztetnek,és sokan itt hagyják a kulcsokat és elmennek a szomszédba vagy ki tudja hova de időpontra visszajönnek. Most éppen egy autó se várt mosásra,így ráért beszélgetni. Egy jó darabig még beszélgettek a mosoda működéséről meg izgalmasabbnak tűnő  témákról is életük apró történeteiről. Tekintete sokszor és kihagyhatatlanul Linda  felsőtestére tévedt a pólója alatt elődomborodó kellemes  bimbókat figyelte.

Félig figyelt csak a beszélgetésre. Valaminek itt most már történnie kéne . A   lehetőség és a hogyan , viaskodtak az agyában. Közben az óráját is figyelte,meg ki-ki nézett az udvarra nem jön egy újabb vendég. Bevallva vagy bevallatlanul fejben már vetkőztetni kezdte a nőt.

- Akkor most nézzük meg mikorra is van az előjegyzések között ,szabad hely.

- Menjünk be az irodába.

A falon egy nagy parafatáblára voltak kitűzve az előrendelések.,mellettük egy kulcstartón lógtak volna a kulcsok,de most üres volt. Linda is közelebb jött a fali táblázatott figyelni,s ahogy együtt tanakodtak az optimális időponton,úgy hátulról egészen hozzásimult a fiúhoz.

Érezte megint az a jó parfümillatot,a női test közelségét,csupasz munkásruhás karján újra a nő mellének simulását.

Ha már tegeződünk…- szólt Linda és egy határozott mozdulattal maga felé fordította a meglepett  fiút . Közelhajolt és szájon csókolta. Ízletes csók volt amilyen meglepő olyan jó is. Nem tudta a fiú hogy most pontosan mi is van kettejük között,de ez a csók egy határozott jelzés volt talán. Így magához húzta a nőt. A keze se volt rest,a nő pólója alá tévedt. Megnyugodott . Korábbi óvatos megfigyelése  helytálló volt,melltartóba nem ütközött. Kellemes forróság öntötte el a markában érzett selymes tartalomtól. Nem volt túl nagy de bizsergető,s most már úgy érezte joga van simogatni. Boldogság söpört rajta végig, talán  nem csak munkát hanem egy izgalmas nőt is lelt,talán egy társat is,bár ezeket a gondolatait még korainak tartotta. Egy újabb csók,közben egy óvatos kitekintés az ablakon,mintha egy autó érkezett volna. Kezei ösztönösen haladtak lefelé elöbb a köldöknél finoman elidőzött ,de Linda finoman apró csókkal kisérve eltolta magától .

Ne most,ne itt akkor hétvégén jövök újra a megbeszélt időpontra ,egy alapos mosásra. Nyugi-nyugi, akkor majd mindent megoldunk. Ez biztatóan és kétértelműen hangzott,de ezúttal igen kellemes kétértelműséggel. Közben kacéran visszanézve el is ment. Valóban 2 autó is érkezett,így aznap úgy vette észre önmagán gyorsabban mosta a kocsikat.

      A hétvégéig már alig bírt magával. Végezte a napi munkát,mosta a kocsikat,de gondolatai Linda körül jártak. Szinte semmit se tudott róla,hogy igazából ki ő ,hol lakik,de a vágy logikátlanná teszi az embert. Csak a sportos testét látta maga előtt,s képzeletben újra és újra érintette. Valahogy mindig úgy érezte ,hogy az autósamponok helyett is az ő illatát érzi. Nem tudta hol lakik,mit is csinál tulajdonképpen csak itt volt,s egy kicsit már az övé volt. Ha túl gyorsnak is tűnt minden, nagyon akarja,nagyon várja hogy újra jöjjön.

Eljött a szombat. Már nagyon korán kinyitotta a műhelyt. Ennek sok értelme nem volt mert olyan korán még úgyse hozzák a kocsikat. Rakosgatott,rendezgetett az irodában és magában izgult,mi is lesz, hogy lesz majd az újra találkozás. Lassan érkeztek az autók,előjegyzettek és váratlanok. A váratlanoknak csak azt tudta mondani hogy majd úgy kora délutánra elkészül velük jöjjenek vissza 2 óra körül. Többek között Linda autója is 9-10 óra kőzöttre volt előjegyezve,de ott hagytak pár méretes terepjárót is,hogy majd jó lesz délután. Érte jönnek. Kulcsokat elkérte,megkapta,felakasztotta a helyükre a tábla mellé. Igényes ,drágább kocsikat úgy tapasztalta mindig szombaton hozzák mosatni. Rutin szerűen mosta a kocsikat és gyakran nézett az órájára miért nem jön már,lehet csak könnyű heccelő flört volt mindez a múltkori történet és nem jön többet ?Vagy csak egy szeszélyes nő aki kábította őt,aztán ennyi volt. Rettentő meleg nap volt,nem csak az autók izzadtak a mosodában,hanem  róla is folyt a víz. Ahogy nyugtalanságában munka közben gyakran körbenézett,a szomszédos étterem nyáridőben kirakott asztalainál sok embert látott ücsörögni,italokkal hűsítették magukat. Ahogy gondolataival viaskodva többször odanézett,úgy tűnt neki mintha az egyik ember csak úgy az intézmény falának támaszkodva állandóan őt figyelné. Zavarta is mit bámulja őt az a férfi mikor Ő itt izzad és melózik a kocsikkal.,de aztán visszatért fő gondolatához,miért nem jön már a nő.

Végül ha nagyot késve is csak megérkezett Linda,öreg kocsiján .Éppen nekilátott volna az egyik nagy terepjáró mosásának,de a hirtelen örömtől abbahagyta,a kocsival kitolatott a mosóplaccról,és mosolyogva várta hogy behajtson a várva várt Nő. Linda a legnagyobb természetességgel kipattant a kocsiból,mosolyogva a fiú nyakát átkarolta. Itt vagyok mosatásra jelentkezem mesterem. Ő boldogan a nő nyakához szorítva arcát a nő nyakát csókolva megint csak véletlenül az étterem felé nézett,s úgy tűnt neki az a pofa még mindig bámulja. De nem érdekes. Sőt semmi se érdekes itt van Ő. A nagy melegben feszes,mellre feszülő ujjatlan pólójában,fenékre simuló halásznadrágjában maga volt az erotikus kihívás. Egyszerűen lenyűgöző látványt nyújtott számára ,hozzá még a mostani csókja,és hozzásimulása megint. Ez már szinte őrjítő volt. Igyekezett szigorú arcot vágni.

 –Kár hogy késtél így felborult az előjegyzési rend,. Mindjárt jövök  az irodában meg kell néznem hogy is legyen most. Nem is gondolta át mit is mond evvel,de zavart örömében ezt tette. Elindult az irodába a nő meg után,s vele jött az izgató parfüm illata.

 A fiú lapozgatta a papírjait meg a fali táblát böngészte,látszólagosan morgott magában : látod ha nem késtél volna.. Linda megint szó nélkül hozzásimult,ugye azért még így késve is lemosod…?Amúgy meg ne vacakolj itt a papírokkal inkább zárd be kicsit az iroda ajtót,látom az ablakok nyitva vannak kell egy kis légmozgás nekünk,mert amúgy jó levegőtlen ez az irodád. Fordult a kulcs a zárban,s Linda minden teketória nélkül lekapta a pólóját. Izmosan formás lebarnult mellei  a teljes támadást és kihívást jelentették a fiúnak. Hozzá a kérdés,neked nincs meleged ? Majd közelebb ment és becézgető szavak kíséretében ellenkezést nem tűrő mozdulatokkal ,szinte teljesen levetkőztette a fiút,ő meg aggódásait veszítve a nőt. Közben azért körbe nézett de megállapította,már amennyire ebben a helyzetben bármit is meg lehet állapítani,hogy az iroda ablakok magasan vannak - bár ezt eddig is tudta-s így nem lát be senki. De mi lesz addig a munkával ? Ezt felülírta a Nő itt léte, sugárzása ,vonzása. Úgy igazából nem értett semmit,csak azt hogy most válik egy álma valóra. A miértek elhalványultak a felhőtlen örömérzés árnyékában.

Linda férfias mozdulatokkal az íróasztal széléhez szorította,majd szinte ráültette,s kényeztető ajkaival végig ment a testén ,a legérzékenyebb pontján lelassulva szerető alapossággal,ajkaival kényeztette.. Okos szavak már semmiképpen nem jutottak eszébe ,csak szorította a nőt ahol tudta,és ujjainak ,ajkainak játékát igyekezett követni,viszonozni figyelmességét ,felfedezni a nöi test rejtett tájékait és izeit.. Kicsit később a nő az íróasztalra hajolva maga mögé tessékelte gondosan felkészített férfit  s segítette hogy a fiú hímtagja  belecsusszanjon .Csípőjük  egy közös harmóniában találkozott.. A fiú csak bánta hogy mit is aggódott eddig és az öröm robbanása készült betölteni egész lényét . Ha még nem is ismeri eléggé,sőt szinte semmit se tud erről a nőről de ez az erotika bomba most az övé. A fiú csak szorította a nő kellemes csípőjét míg másik keze az izmos mellek simogatásában lelt megnyugvást  . A miértek és a hogyanok most végképpen nem foglalkoztatták.

Nem tudta mennyi idő telt el , a többi autó a munka amiért itt van most nem foglakoztatta,csak ez a test,ez a nő,ez a Linda. Most teljesen az övé,s e szokatlan helyszínen is minden porcikáját és mindenét birtokolhatja érezheti simogathatja. Most úgy érezte de jó volna ha ez az érzés sokáig tartana nagyon szeretné a  személyiségét is megismerni,majd . Most csak a tűzét élvezi. Érintette ízlelte ahogy jött ,benne volt teljesen a félhangos sóhajok igazolták gondolatait . Vele volt a teljesség minden érzésével. A nő csak halkan biztatta, mester te igazán jól vagy itt bennem,s fél kézzel szorította a fiút. Úgy látszik legalább olyan mester vagy ebben is mint az autómosásban.  A fiú finoman beleharapott a vállába,és az öröm csúcsán mindketten célba értek..

Vissza kellett térni a valóságba. A faliórán észrevette mindössze 20 perc telt el ,bár úgy érezte hosszabb volt a közös élményük .Szerencsére senki nem jött közbe,nem kopogtak az irodaajtón. Szedelődzködni kezdtek,mosolyok és egy két kedveskedő érintés volt még , igazi szavak nem hagyták el őket . A munka frontja is eszébe jutott,bár még fel se tudta fogni magában a nőtől kapott élményeket és a hozzá kapcsolódó miérteket

Linda meg ép csak elkezdett volna öltözni,majd megkérdezte:

- Engem nem akarsz lemosni,mindig csak az autókat ? és hozzá kacéran mosolygott. Nem kifogástalan,de nagyon vonzó alakját ,az ablakokon beeső délutáni fényben a fiú újra megcsodálta.

- Nincs itt egy zuhany ?

- Akár együtt is zuhanyozhatnánk,az volna csak az igazi,s közben körülnézett. Ez az ötlet neki is tetszett volna,és  csak a viszont dicséret okán finoman megpaskolta  a nő fenekét .

- Azért ez se egy hétköznapi járgány ,s közben újra csókolta a vállát.

A fiú már szinte minden logikát veszítve nyúlt volna ki az üzemtérbe az autómosó slagért,hogy szaván fogja a kedvest a helybeni egyedi zuhanyozás ürügyén ,de hirtelen Linda úgy meztelenül felpattant egy székre és kinézett a magasan levő ablakon a szemközti étterem felé. Furcsa volt ez a mozdulat ,meglepő a látvány de kellemesen izgató is. Igy minden korábbi gondolat elveszett.

- Itt bizony csak egy kézi mosdó van ,de csak lesz majd még alkalmunk zuhanyozni. Az autómosó slaggal mégse moshatlak le.-tért vissza a realitásba.

- Na jó ,de úgy megszomjaztam.

A nő leguggolt a széken és csupasz melleit játékosan a fiú arcához simította, míg ő meg csak úgy szinte búcsúzóul  finoman szájába véve a bimbókat megcsókolta azokat egyenként ,szeretettel.. Oldalra pillantva az irodai tükörben meglátta magukat.

Na ez is egy olyan pillanat amire emlékezni fog. Szerette elraktározni magában élete  emlékezésre érdemes pillanatait,mint egy jó fotót. A széken guggoló meztelen izgató  nő,és ő a melleihez hozzásimulva. Fejben lefotózta. .Ha majd  rátör a magány ezeket hívja elő gondolataiban.

- Ha már nincs zuhany nagyon szomjas vagyok,csak megérdemlem, kedveskedett nyugtalankodva Linda. Ha visszajössz majd segítek én is azt a pár autót amiért majd jönnek,meg persze a sajátomat lemosni. Tudod nagy családi rendezvényre kell mennem este,majd mesélek róla ha visszajöttél.

- Hű ez jól hangzott.

- És persze ne haragudj,tette hozzá a nő alig halhatóan .

Ő ezt már nem is  hallotta . Magára kapta a dolgozós ruháját s közben mosolyogva arra gondolt,hogy mint egy régi amerikai filmben ,majd Linda is besamponozza a felsőtestét és úgy fognak autót mosni.

-Ha lehet valami élénkítő üdítőt hozzál,mert látod jól lefárasztottál. Átment a szemközti étterembe valami jó hideg üdítőt hozni. Próbált sietni. Az étterem előtt az asztaloknál már nem ült senki,csak egy férfi. Mintha ugyanaz a pofa lenne mint aki korábban is támasztotta a falat. Mire odaért a pulthoz,kitalálta hogy nem csak egy egyszerű üdítőt visz ,hanem valami különleges alkoholmentes koktélt. Biztos Linda értékelni fogja. Pár percig eltartott míg a pultos összehozta rendelését,. Még egy kis fagylaltot is kért kehelyben,gondolta csak sikere lesz avval is. Közben az elmúlt fél óra élményei és a jövő tervei zúgtak a fejében. Ha tényleg többször is segíteni akar majd  neki nő,akkor elintézi a kis köpcös tulajnál valahogy őt is vegye fel állományba,s akkor együtt fognak dolgozni,s a többire gondolva meg már el is mosolyodott magában . Igaz hogy még mindig alig tud valamit Lindáról,de a testét, a tűzét már jól ismeri. Kezdetnek így is gyönyörű a helyzet. Közben hallotta hogy kinn az étterem előtt mintha új autók jöttek volna, Hü ha sietni kell,lesz még munka. Fizetett és egy kölcsön tálcán   ügyeskedve vissza indult az itallal meg a fagyival.

Az iroda ajtó nyitva volt boldogan bement, Körbenézve kereste Lindát. Talán még mindig mosakszik ? A mosdó ajtaja is nyitva volt,de ott se volt senki. Kinézett a műhely   előtti  parkolóba,bár idefelé csak látnia kellett volna, ott se látta a nőt. A kocsija pedig ott volt,az az öreg koszos kocsi . Ekkor hirtelen villámcsapásként érte a felismerés,hol van az a két terepjáró amikért nemsokára jönnek a tulajok ,s amiknek a lemosásában Linda fog segíteni?  Megrémült,visszarohant az irodába,a tábla mellett a kulcstartót nézte. Üres volt. Most döbbent rá ellopták a kocsikat. Ez az egész „Lindás roham”- ahogy magában nevezte ezt a váratlan élményét ,ezek szerint mind átverés volt.? .Elhomályosult előtte a világ. Magába roskadt. Felajzott közelmúltbeli élményei és ez a „villámcsapás” kavarogtak benne keservesen. Vagy tíz percig mozdulni se tudott,csak ült a széken majd sírt. Később hívta a tulajt,majd jöttek az autótulajdonosok . Hatalmas botrány kerekedett, Kiszállt a rendőrség,.Kellemetlen vizsgálódások után sok  milliósra becsülték a kárt, a bűnesetet . Égő arccal személyleírást kellett adnia Lindáról. Az otthagyott öreg kocsi persze lopott volt. Az is kiderült hogy az a bámulós pofa ott szemben az étteremnél,az volt a segítője. Rendőrség már azt ismerte,de a nő új volt nekik a lajstromban. Ahogy leírta Linda arcát ,alakját ,újra átélt mindent magában és nem értett semmit. A tulaj azonnal felmondott neki,de előtte még a felháborodott,elkeseredett autótulajdonosok rohamát is állnia kellett. A rendőrség később –a tettes ismeretlen aktával - lezárta az ügyet és sohase lelt a tolvajok nyomára. Komoly pénzbüntetés terhelte az életét –valamennyit a biztosítók is átvállaltak- de még évekig törlesztenie kellett a tartozást. Főiskolán tanult tovább ,jöttek nők az életében de a rettentő csalódást okozó  átverés , az anyagi és erkölcsi teher ellenére  Linda érintését , illatát,a tudatában rögzült képet a tükörben sohase felejtette el.

AZARY KITTI VIRÁG

Amíg a barátom voltál

  A nevem Zsombor. Tizenhárom éves vagyok és a legjobb barátom, akit valaha is megismerhettem Dani. Az osztályban ő a padtársam már kis alsós korom óta.

  Azóta is elválaszthatatlan játszótársaknak tartanak minket. Emlékszem, amikor az osztályba először belépett és arra is, hogy a tanárnő milyen szívéjesen fogadta, karolta át a vállánál, majd a tanterem közepébe vezetve mutatta be az új diáktársainak.

• Ő itt Dani – szorítja meg a vállát akkor, hogy biztassa. – Igaz, hogy ő csak a második félévre csöppent be ide, de szeretném, ha összebarátkoznátok vele, úgy ahogyan ti szeptemberben egymással – tekint körbe az osztályon, majd felém és a mellettem lévő üres székre mutatva, közli vele az új helyét a tanteremben.

Dani egyetértve az ötlettel, hogy hozzám ülhet, még ha nem is ismer, sohasem láttuk egymást bólint és halvány mosollyal az arcán mellém lerogyik.

• Szia! – köszön nekem.
• Szia – morgok neki én is oda valamit, majd ezután az osztályfőnöki óránk kezdetét is veszi.

Akkor még nem hittem, hogy egyszerű osztálytársaknál is lehetünk majd többek. Azonkívül, hogy minden reggel köszöntünk egymásnak, és amikor haza mentünk délután nem történt olyan nagy és jelentős cselekvés. Ez így is ment egy darabig, addig a napig, amíg a tanárnő meg nem kért arra, hogy Dani mivel egy kicsit nehezen barátkozik másokkal, próbáljam meg a játékokba, amiket ebéd után csinálunk bevenni.

• Hé, Dani! – sietek a focilabdával a honaljam alatt felé. – Akarsz velünk focizni a ketrecben? – kérdezem és ekkor ő a kispadon, a könyvéből föltekintve.

A tekintette komor a csillogó aranybarna szemei miatt. Az arca sápadt, mint mindig így felálló, bronzságra tincsei igen feltűnőek mégha, mindig is egyedül van.

• Nem durva sport egy kicsit? Úgy értem… nem veszélyes?

Ha nem a tanárnő kért meg volna avval a feladattal, hogy barátkozzak, egy kicsit vele össze akkor biztosan a fejét teljes erőmből leüvölteném. Még ilyet? Egy fiú aki, nem szereti a focit, még ha nem is tudja olyan tökéletes játszani.

• Hát… tudod mi azért, még nem vagyunk olyan profik – nyögöm ki ezeket a nehéz szavakat, szembesülök avval, hogy tényleg nem tudok olyan jól játszani, mint a példaképeim és talán nem is fogok soha, de Daniért most kénytelen vagyok. – De szívesen passzolunk egymásnak és próbálunk meg bele találni a kapuba, ha még nem is sikerül elsőre.

Rövid csend. Dani egy utolsó pillantást vett a sötét bordó borítású könyvére, majd mélyen felsóhajtva így felel:

• Jó! Rendben van, ki próbálom! – aratok ezekkel a sorokkal dicsőséges győzelmet.

Ahhoz képest, hogy akkor mennyire visszakozott a foci miatt egészen jól csinálta. Az idő is szép napsütötte, a szél lágyan a sok rohanásban kipirosodott arcunkat simogatta és még a felhők is csak akkor bukkantak már elő, amikor már nagyon melegünk volt. Ez így is ment egy darabig, amikor a fehér, bárányfelhők mellett egy szürke, eső felhő társuk is meg nem jelent az idáig ragyogó kék égen. Az eső csak úgy hirtelen szakadt le ránk. Kopogtatta meg fejünket, siettünk ezért, a tanteremben ahol a napközi folyt és a gyerekek kézművesedtek, de én a sarokban megbújva a foci labdámat pattogtattam.

• Zsombor ne a tanteremben játsszál a labdával, inkább gyere és segíts a többieknek a rajzokat a falra föltenni – szól rám a tanárnő, egy idő után.

Befejezve a labda pattogtatását, mit csak addigra az időre szántam, amíg értem nem jönnek, a parafatábla elé állok. Várom, hogy a kezembe nyomhassanak egy rajzot, de csak egy könyv kerül a tenyerembe, minek sötét bordó borítása van.

• Nyisd ki az első oldalnál – mutat rá a könyvre Dani, kicsit már érezhetően rajta, hogy már bátrabban beszél az osztálytársaival.

Ezért eleget is téve neki kinyitom az első oldalt, ahol ő mondta nekem és ekkor egy olyasvalamit pillantok meg a papíron, mitől az arcomra egy lelankaszthatatlan széles mosoly kerül. Mi nálam a legszívesebben örökre is fönn maradna, azok után amit, a könyvben láttam.

• Mióta olvasol te a fociról? És Puskás pályafutása? – kérdezem, ekkor nem habozva tovább és a többi oldalon lévő képeket és sorokat felkutatva.
• Hát tudod… igazából mindig is csodáltam a focit, viszont féltem, hogy nehéz. Legalább is én ezt állapítottam meg, ahogyan ezt a könyvet olvastam kivéve egy embernek.
• Már ilyen jól ki ismered magadat a betűkben?

Csodálkozom rá, igaz, hogy már az első évünk vége felé járunk, de még sok barátom és én is a példa vagyok rá, hogy akadnak néha gondok a nyelvtannal.

• A képek, érdekesek szóval megpróbálom – feleli, majd kicsit félénken a füle tövét megvakarva. – Kölcsön adjam?

Ezzel a könyvvel nem, hogy képességet adott nekem ahhoz, hogy könnyedén megírhassam a nyelvtanban gyakran előkerülő házi feladat sorokat, de még egy barátot is szereztem, akiről még álmomban sem hittem volna, hogy ilyen is ő valójában. Egy amúgy roppant kedves, osztálytársai felé figyelmes diák. A testnevelésnél főleg a fociban, de még a többi nehezebb tantárgynál is kiemelkedik, tehetséges a jövőjével szemben. És… hát még nem tagadhatom le, hogy az egyik… sőt talán az iskolai éveim során a legjobb barátom is egyben, amikor… hetedikben az utolsó óránkra, ami osztályfőnöki volt becsöngettek. Még akkor is feltűnően bronzságra haja volt, viszont már nem úgy álltak fel neki, mint régen alsóban, hanem a homlokára fésülte le minden reggel. Olyasmire, mint az én sötétbarna hajamnál szeretem, és evvel csak talán még szorosabbá vált, ami baráti kapcsolatunk. Legalább is én úgy éreztem.

• Gyerekek! – áll föl a férfi osztályfőnökünk felsőben, mikor már az órából már csak néhány perc maradt hátra. – Szeretnék nektek most a nap végére egy számomra és az illető családjának is egy nagy örömhírrel szolgálni. Danit, a hétvégi focimérkőzési szereplése miatt beajánlották őt egy sport akadémiára. Szerintem már most meg is érdemli a tapsot.

Az egész osztály tapsviharba tör ki, páran még fütyülnek is a barátjuk magas szintű teljesítménye miatt, de főleg a lányok a hátsópadsorokban adják a legnagyobb hangzavart. Igen. Dani a hét év során igen más színben tűnik föl az osztályteremben. Mindenki ököl pacsival köszönti őt, amikor reggel a terembe belép és minden egyes osztálytársa, főleg a lány diáktársai fordulnak hozzá segítségért, ha valamit az egyik tananyagban nem értenek. A mellett, hogy milyen magas szinten teljesít fociban még a kémia, matek és angolnyelv órán is ő szerzi az osztályból a legjobb ponteredményeket. Az egész évfolyamban népszerű, de mégis velem akarja eltölteni a szabadidejét, amikor nincsen edzésen vagy éppen nem tanul.

A tanár úr ezután csendre intve az osztályt csak ekkor jön az a része, ami eddig még eszembe se jutott.

• Viszont ehhez kapcsolódik még egy sajnálatos hír is. Ahhoz, hogy Danit tényleg alkalmasnak találhassák az akadémia új tagjaként még sok kemény edzésen és felmérésen kell átmennie. Ezért a családja úgy döntött, hogy külföldre utaznak, ahol egy ismerősük egy elismert oktató és onnantól ő magántanulóként fog tovább tanulni az edzései miatt. Igazam van? – kérdezi, a mellettem lévő széken ülő fiútól.
• Igen. A nyáron fogunk kiutazni, hogy még mielőtt az edzéseket elkezdhetném, a nyelvvel addig megbarátkozzak – válaszolja Dani és én ekkor döbbenve rá, hogy már május közepe van.

Mindjárt évvége és a legjobb barátom csak most közli, hogy elfog menni. Biztosan nem egy év turnézásról van szó, hanem annál többről. Jóval többről. Ezután a tanár úr hiába próbált lelket önteni a diákjaiba nem tudott. Mindenki teljesen maga alatt volt és még a népszerű Dani sem avval, hogy odament hozzájuk nem tudta őket megvigasztalni. Az osztályfőnöki óra után csendben, a táskámmal a hátamon szerettem volna haza surranni, de azaz egy ismerős hang, amit már többé nem akartam hallani mögülem megszólalt.

• Hé, Zsombor! – fut utánam Dani. – Nem arról volt szó, hogy együtt megyünk haza?
• De igen – válaszolom és ezek után a tempómon még inkább gyorsítva. – Így volt, amíg a tanár nem közölte velem, hogy lelépsz.
• Nem lépek le! – siet utánam, hogy megállíthasson egy percre. – Csak egy kis időre elmegyek, de nem maradok kinn örökre. Hiányozna nekem az otthonom.
• De nem egy hónapra mész ki, ugye? Hanem egy évre. És mikor már vissza jönnél, már én megyek a számomra kiválasztott gimnáziumba, míg te a hű szeretett akadémiádra – csak úgy jönnek ki belőlem a szavak, mintha sorra az érzéseimet önteném ki, de a következő percben a táskám oly hirtelen nehéznek bizonyul. – Még mindig nálam van – suttogom neki, egy rövidke kis néma csönd után.
• Micsoda? – mered rám kérdően, majd a következő percben ő is, ahogyan én is elsőben mikor a kezeimbe vettem döbben le a könyv láttán.
• A könyv, amit aztán születésnapomon nekem adtál – válaszolom, majd az ajándékát nála szeretném hagyni, akarok sarkon fordulni, mikor ő utánam kiált.
• Hé, várj! – ragad meg a táskámnál fogva és a mélyébe kotorva csinál helyet a könyvnek a tancuccaim között. – Ezt neked adtam. És nálad is marad mivel neked nagyobb szükséged lesz mikor, majd elmegyek – feleli, ekkor egy halvány mosolyt kanyarítva fel sápadt és komor arcára. – Köszönöm, hogy akkor elhívtál engem focizni. Ha nem tetted volna most nem mehetnék külföldre, hogy bejuthassak az akadémiára – válaszolja és én ekkor döbbenve rá, hogy az egészről én tehetek.

Ha akkor nem kért volna meg a tanárnő és én nem mentem volna oda Danihoz, hogy focizhasson velem, talán soha sem próbálja ki máskor, döbben rá arra, hogy szereti, amikor a kapuba végül könnyek és izzadtság mellett beletalál. Lehet ebből pályafutása. Én tehetek róla, én miattam mehet most külföldre. Én miattam sír az egész osztály, búslakodik az összes lány, hogy most egyikük sem próbálhat meg a közelébe férkőzni. Ezért én a táskámat becipzárazva, amikor a könyvet a mélyébe becsúsztatta én is halványan elmosolyodok, mint most ő és vállalva azt, amit tettem így felelek: - Szívesen!

Göndics Vivien

Örökké

Ez lesz életünk legjobb nyara – emeli magasba a poharát Noel.

Remélem – koccintok vele.

 Nemrég összejött egy jó kis társaság. Tavaly nyáron egy bárban dolgoztam a tengerparton és ott ismertem meg Noelt, aki most végzős nálunk a suliban, én pedig most leszek tizenegyedikes. Néhányszor elmentünk együtt bulizni, jöttek az ő barátai meg az enyémek is és egészen jól kijöttünk egymással, ezért kitaláltuk, hogy idén nyáron együtt elmegyünk nyaralni. A társaságunk körülbelül tizenöt fős, olyanok vagyunk, mint egy jó nagy család.

Akkor hétfőn indulunk, négy autóval. Noellel megy Kat, Monica, Sarah és én. Adammal megy Natalie és Rita. Tommal Ben, Macy, Robert és George. Tonyval pedig Arnold és a legtöbb csomagot is ők ketten viszik el. Megfelel mindenkinek? – kérdezem az asztalon állva.

Igeeeeeeeeen – kiabálja mindenki.

Hé, Olivia – lép mögém Noel.

Igen?

Köszönöm, hogy összehoztad nekünk ezt a nyarat – mosolyog rám.

Ugyan, nincs mit.

 Miután mindenki elindult haza a lányok átjöttek hozzám és hozták a csomagjaikat is. Igaz, hogy heten voltunk, de elfértünk az én szobámban és a vendégszobában.

A fiúk idejönnek reggel hétre kivéve Tonyék, úgyhogy szedjétek reggel össze magatokat és majd a kocsiban aludhattok.

Igenis anyuci – viccelődik Monica.

Nagyon vicces vagy Mo, de ha nem kelsz fel időben, akkor itthon hagyunk – jelentem ki.

 Korán elmentünk aludni, teljesen leszívott a nyaralás megszervezése és az este a bárban sem tudtam sokat pihenni. Egyszerűen egy perc nyugtom sincs a barátaim mellett, amit persze nem bánok, de jó lenne egyszer kipihenten ébredni. Talán majd a nyaralás alatt. A fiúk szerencsére időben jöttek és mi is elkészültünk, mire a ház elé értek.

Sziasztok – adott puszit mindenki mindenkinek.

Gyertek, szálljatok be – mondta Noel.

Várjátok az utat leányzók? – fordulok hátra.

Még szép.

 Azt hiszem, teljesen megőrülünk ezalatt a három nap alatt. Annyi programot beterveztem, de az sem baj, ha nem jut idő mindenre, vagy egyszerűen nem csinálunk semmit, csak fekszünk és pihenünk. Röpke tizennyolc óra alatt odaértünk az apartmanhoz és kipakoltunk. Négy hálószobában a fiúk 4-4 főre osztották magukat, mi pedig 3-4 főre.

Oké. Akkor miután kipakoltunk, a fiúk összerakják az asztalokat, felfújják a matracokat meg ilyenek, szóval foglaljátok le magatokat, de felőlem le is ülhettek, csak ne zavarjatok minket a konyhában, mert tudom, hogy nem tudtok főzni.

Igenis főnökasszony – kacsint Tony.

 Ebédre összedobtunk néhány pizzát, persze bolti tésztából és miután mindenki jóllakott elmentünk körülnézni a városban. A többiek már most nem bírnak magukkal, mi lesz később. Szerencsére megérkeztünk a tengerhez és mindenki vetkőzött, hiába nem volt rajtunk fürdőruha, azért belementünk. Picit hidegebb volt a vártnál, de a fiúk nem hagytak minket finnyáskodni, belevágtak minket a vízbe, mi meg persze lefröcsköltük őket és egymás nyakába ültünk. Egy egész napot eltöltöttünk a tengerparton és nagyon jól éreztük magunkat, de el is fáradtunk. Visszafele beugrottunk egy boltba vacsoráért és reggeliért és mentünk is vissza. Mindenki kipurcant, a vacsorához alig volt erőnk. Vacsora után mindenki el is ment aludni.

Na, lányok, hogy tetszik a hely? – kérdezi Mo.

Egészen jó – válaszolom.

Egészen? Ez a hely fantasztikus – mondja Macy.

 Kat pedig már alszik is. Nekünk is illene már, ki kell pihennünk magunkat a holnapi túrázáshoz, már alig várom, úgy tűnt ma, hogy a lányok kezdtek egy kicsit közelebb kerülni a fiúkhoz. Ki tudja, mi lesz itt még a nyár végéig. Szerencsére addig még sok időnk van, és nem kell attól tartanunk, hogy mindjárt megint itt a suli, bár ott is lehetünk együtt, még egy évet.

 Másnap reggel megleptek minket a fiúk, reggelivel rontottak be a szobába. Készítettek omlettet és palacsintát.

Tehát hazudtatok arról, hogy nem tudtok főzni? – kérdezem.

Nem, de a többségünk a kettő közül az egyiket meg tudja csinálni, így közösen dobtuk össze nektek csupa szeretettel – mondja Robert.

Egész jó – kóstolja meg Rita.

Köszönjük, fiúk – mosolygok rájuk.

Igyekezzetek, lassan indulnunk kell – szól ránk Ben.

 Kényelmesen megreggeliztünk, aztán felöltöztünk, összeszedtük magunkat és indultunk sétálni. Többnyire csak az utcákban sétáltunk, de voltak nagyobb lejtők és dombok, ahol nem volt olyan egyszerű menni. Több csoportra oszlottunk, nem tudott mindenki gyorsan sétálni és én zártam a társaságot. Noel hátra jött hozzám.

Minden oké? – kérdezi.

Persze, csak nem tudok olyan gyorsan menni, mint ők – lihegem.

Megálljunk egy kicsit?

Nem szükséges, így is le vagyok maradva.

Majd beérjük őket.

Oké – adom meg magam.

Fel fog nekik egyáltalán tűnni, hogy már nem sétálunk mögöttük? – kérdezi, miközben utánuk néz.

Remélem, és talán akkor lassítanak – válaszolom.

Köszönöm, hogy összehoztad nekünk ezt a közös vakációt – mondja.

Ugyan már, megköszöntétek elégszer.

Indulhatunk? – nyújtja a kezét.

Igen – megfogom a kezét.

 Azt hittem csak addig fogja a kezem, míg nagyjából utol nem érjük a többieket, de mikor láttuk, hogy megálltak, még mindig fogta a kezem és ez a többieknek is feltűnt.

Hova tűntetek haver? Totál frászt hoztál ránk – szidja le Noelt George.

Bocs, Oliviának szüksége volt egy kis pihenésre és amúgy is le voltunk maradva.

Jó, mindegy a lényeg, hogy megvagytok. Lassan indulhatunk is vissza. Mit szólnátok egy kis tábortűzhöz? – ötletel Adam.

Nem rossz ötlet – válaszol neki Noel.

 Elindultunk vissza és már jobban bírtam velük a lépést, a visszaút sokkal rövidebbnek tűnt. A fiúk tényleg raktak tüzet és mindenki leült köré.

Mi lenne, ha játszanánk valamit? – hozta fel Sarah, de nekem nem volt jó érzésem vele kapcsolatban, mármint a játékkal.

Mire gondolsz szöszi? – kérdez vissza Tom, és érezhetővé vált, hogy van valami köztük.

Mondjuk, hogy tabuk nélkül, megyünk egy kört és mindenki kérdezhet valakitől valamit.

Ez jó ötlet – örül Mo.

Oké, akkor kezdem – mondja Tom – Sarahtól szeretném kérdezni, hogy amik tegnap történtek a parton azokat komolynak kell vennem vagy szimplán csak egy kaland?

Semmiképp sem kaland, de meglátjuk, mennyire leszünk komolyak – válaszolja és elpirul.

Az én választottam Olivia – mondja Sarah – szerintem ezt ma mindenki meg akartja kérdezni tőled vagy Noeltől, de én kaptam a lehetőséget, miért jöttetek a túrán egymás kezét fogva? Mármint, ha szabad tudnunk.

Csupán azért, mert én nem bírtam a tempótokat és Noel segített felzárkózni, majdnem húzott már – válaszoltam – vagy nem így volt Noel? És ezzel meg is lenne a kérdésem.

De így volt. A hátamra mégsem kaphattalak fel, akkor hazafele te hoztál volna.

 A továbbiakban elhangzottak még olyan kérdések, mint például mikor volt az első csókod, mikor veszítetted el a szüzességed, hány fiúval/ lánnyal voltál eddig, volt-e már részed édeshármasban és ilyen perverz kérdések. Ez a játék csak még inkább fűtötte a társaságot, és még mindig nem értettem Noelt, nem az igazat mondta és ezt humorral leplezte, már amennyire sikerült. A játék hajnalban ért véget, már mindenki fázott és álmos volt.

Én nem hiszem el, amit Noel mondott – hajolt le mellém Mo. Ő a legjobb barátnőm, adok a véleményére, és én is pont így érzem, de nem szeretnék elrontani egy barátságot.

Majd holnap beszélünk róla – válaszolom.

 Mivel tegnap reggel a fiúk kedveskedtek nekünk, így ma mi tettük ugyanezt csak egy kicsit gonoszabbak voltunk. A reggeli müzli volt, ami az étkezőben várta őket, mikor mentünk ébreszteni őket, akkor mindenki fogott egy töltött vízipisztolyt és benyitottunk hozzájuk, az ébresztés hamar csatává vált és mindenki tiszta víz lett. A fiúk élvezték, hogy eláztathattak minket, de rajtunk fürdőruha volt, felkészültünk.

Reggeli után strand, szedjétek össze magatokat fiúk – kiabált vissza a fiúknak Kat.

 Ma a strandon kipróbáltuk, milyen szörfözni. Még senki sem próbálta korábban, így jót nevettünk egymáson. Tom és Sarah közt pedig elcsattant az első csók, amit hatalmas tapsvihar követett. Kicsit arrébb úsztunk Monicával, hogy tudjunk beszélgetni.

Szóval, te és Noel? – hozza fel Mo.

Mi van velünk? Nem hiszem, hogy tegnap az igazat mondtuk és tulajdonképpen nem is értem minek fogta végig a kezem, amikor nyújtotta felém, gondoltam felsegít, meg egy kicsit húz, amíg rá nem érzek a tempójára, de fogta végig.

Nem is beszéltetek róla?

Rontsak el egy barátságot, ha úgy gondolja több volt, mint amit tegnap elmeséltem nektek, akkor majd jön és megkeres – fejezem be a témát.

Oké – adja fel Mo.

Gyerekek, hogy eltelt ez a három nap, jövőre mindenképp meg kell ismételnünk, de akkor már több napra jöjjünk le – kezdi a búcsúzkodást már most Ben.

 A nap hátralévő részében még élveztük a közös nyaralást, de már pakolni is elkezdtünk. Tényleg nagyon hamar eltelt. Noellel továbbra sem beszéltünk kettesben. Lehet jobb is ez így. Korán elvonultam csomagolni, aztán gondoltam lefekszem, de valaki kopogott az ajtón.

Gyere be – szóltam.

Szia – les be Noel az ajtón – Zavarlak?

Nem, gyere csak.

Nem láttalak egy ideje kint, gondoltam megkereslek és kit látnak szemeim, megtaláltalak – dobja le magát az ágyra.

Csomagolok csak, nem szeretném hajnalra hagyni és egy kicsit fáradt is vagyok – mondom.

Akkor menjek? – kérdezi.

Maradhatsz.

Oké. Hogy érezted magad? – oldja a hangulatot.

Jó volt, kicsit rövid, de fárasztó, viszont van egy-két dolog, amit nem értek – vallom be mégis.

Micsodát? – ül közelebb.

Tegnap hazudtunk a többieknek? Miért fogtad meg a kezem? Lehet, hogy én dramatizálom túl a dolgokat, mert nő vagyok és a semmin is tudok rágódni akár hetekig, de nem csak én vettem észre.

Nem tudom. Először szerettelek volna felsegíteni, aztán már azért fogtam, mert jól esett. Nem igazán volt köze, ahhoz, mennyire mentünk gyorsan úgy. Igazából nem is siettem – vallja be, és ismét közelebb jön.

Khm… Nem szeretnék megzavarni semmit, de ez a lányok szobája és szeretnénk átöltözni – jönnek be a többiek.

Hova mentek? – kérdezem tőlük.

Éjszakai fürdés. Nem jössz?

Nem, köszi, de vigyázzatok magatokra.

Igenis, anyuci.

 Azt hiszem mindenki elment, úgyhogy lefeküdtem aludni. Reggel Mo ébresztett egy tál müzlivel és leült hozzám, az ágyba, nyilván kíváncsi a tegnap estére.

Milyen volt az éjszakai fürdőzés? – kérdezem.

Jó volt, de nem maradtunk sokáig, bár mire visszaértünk te már aludtál, szerettem volna még akkor beszélni veled – meséli.

Miről?

Szerinted? Noelről.

Megkérdeztem. Azt mondta, semmi köze a sétálási tempómhoz, csak jól esett neki. Ez még nem jelent semmit, úgyhogy ne kombináljuk túl a dolgokat, oké? – mondtam neki.

Oké. Öltözz fel és induljunk, hosszú az út hazáig.

Az biztos.

 A kocsik ugyanolyan felállás szerint indultak el én pedig Noellel utaztam, kínos csendben. Már majdnem hazaértünk, amikor olyat láttunk, amit nem akartunk, sőt ilyet senki sem akar látni. Noel félreállt és tudta, hogy innen csak azután mehetünk haza, ha elengednek a rendőrök. A rendőrök megkértek, hogy fáradjunk be velük a rendőrségre, hogy fel tudják venni a vallomásokat. Noel ment be legelőször, hogy míg rajtunk a sor, addig le tudjon pihenni miután majdnem húsz órát vezetett. A többiek szerencsére jóval előttünk mentek, így ők már otthon vannak. Én mentem be a kihallgató szobába utolsó előttinek.

Üdvözlöm Olivia. Elmondaná nekem mit látott pontosan.

Igen. Bár nem sok mindenre emlékszem, már órák óta úton voltunk, vakáción voltunk a barátainkkal és egyszer csak azt láttuk, hogy a kamion felhajt a járdára és több emberen is átgázolt. Borzasztó érzés volt látni a sok vért, ahogyan a testek élettelenül feküdtek a földön. Azonnal félreálltunk és próbáltunk magunkhoz térni, sokkolt a látvány mindannyiunkat. Sajnálom, csak ennyit tudok mondani.

Semmi probléma, ezzel is nagyon sokat segítettek a barátai. Köszönjük, hogy befáradt.

 Amint kilépek, két kéz ragad meg és húz magához, felnézek, Noel az. Mo bemegy a szobába és rám kacsint. Mint aki azt akarná mondani, hogy én megmondtam.

Beszélgetünk egy kicsit? – kérdezi miután elengedett az ölelésből.

Persze.

 Bevezetett egy szobába ahol addig pihent, míg minket kihallgattak az ágyhoz vezetett és leült mellém. Mély levegőt vett és megszólalt.

Jól vagy? – kérdezi.

Igen, próbálom felfogni mi történt vagy inkább miért. Azt hiszem, egy darabig nem lesznek szép álmaim pónikkal meg unikornisokkal.

Pónikkal és unikornisokkal szoktál álmodni? – csodálkozik.

Nem, csak mondtam valamit, ami a jó és szép kategóriába tartozik.

Jó, megnyugtattál. Szerettem volna elmondani, hogy rádöbbentett ez a baleset vagy nem is tudom, minek kellene neveznem. Szóval arra döbbentett rá, hogy ilyen dolgok velünk is bármikor megtörténhetnek, úgyhogy…

 Nem bírtam már tovább a szövegelését és közelebb hajoltam hozzá, de nem csókoltam meg, ráhagytam és élt a lehetőséggel.

Igen, pontosan ezt akartam megfogalmazni, köszönöm a segítséget – adott egy puszit is.

Sikerült kipihenned magad vagy innentől vezessek én? – kérdezem.

Vezetek szívesen, már nincs messze a végállomás.

De ma nálam alszol. A földön – mondom.

Milyen kedves vagy te a vendégeidhez – mosolyog, és újra megcsókol.

 A második csók után kimentünk megkeresni a többieket, mert valószínűleg már Mo is végzett. Pont egy rendőr beszélt velük, amikor megjelentünk kézen fogva.

Köszönjük, hogy segítették a munkánkat, a sofőr fejsérülései nem komolyak és a kollégák már beszéltek vele, bevallotta, elaludt vezetés közben – tájékoztatott minket, majd elment.

Azt hiszem, mégis neked kellene vezetned – súgta a fülembe Noel.

Igen, szerintem is.

Gyertek lányok, hazaviszünk titeket.

Ti most akkor együtt vagytok? – kérdezi Mo.

Igen – válaszolja Noel, majd megcsókolja a kezem.

 Beültünk az autóba és próbáltuk elfelejteni mindazt, amit nemrég láttunk, arra koncentráltunk, milyen jó nyarunk volt eddig. És szerintem egy kicsit mindenki belegondolt, hogy mit lehetne csinálni ezután, hogy ne essen szét a csapat, mert nagy kár lenne.

Mielőtt megtettem

 Megtöltöm meleg vízzel a kádat és beszállok, eszembe jut, hogy kis koromban sose akartam fürdeni, de végül, ha már a vízben voltam, nem lehetett kiszedni onnan. Eszembe jut, hogy amikor meghalt a mamám, a kádban pörgettem végig magamban a vele eltöltött tizennégy évemet. Annyiszor megnevettetett, szeretett mindenkit és tetőtől talpig csupa jóság volt. A halála óta nem vagyok önmagam. Ha a tüneteimet beírnám a netes keresőbe a depressziót adná ki, talán az is vagyok, de nem szeretnék ezzel foglalkozni. Vannak jobb és vannak rosszabb napok. Ez a nap a rosszabb napok egyike.  Hátradőlök, a kezeimet kilógatom a kád széléről, lehunyom a szemem és végiggondolom, hol is kezdődött el… Megvan.

 Az egyetemen kezdődött. Kreatív írásra jártam és volt egy srác, aki már végzős volt, meg amúgy is másra járt, de feltűnően sokszor találkoztam vele az egyetemen. Aidennek hívják. Magas vörös hajú, barna szemű fiú, akinek nagyon jó humora van. Az élet megáldotta vele, minden csajt levett a lábáról, engem is. Az első pillanattól éreztem valamit kettőnk között, de csak később vallottam be magamnak. Elhívtam randizni. Hiába vagyok hagyományszerető, nem bírtam volna elviselni, ha sosem történik meg felőle ez a lépés.

- Szia, jól nézel ki – várt a kapuban, miután megadtam üzenetben, hogy hova kell jönni.

- Köszönöm, látom idetaláltál – jegyzem meg.

- Igen. Az inged alatt van még valami? – néz rám elkerekedett szemekkel.

- Van – húzom fel a hosszú inget, ami alatt ott bujkált a rövidnadrágom, nem is vettem észre, hogy nem látszik.

- Nem akarok perverznek tűnni vagy valami, csak fura lett volna, ha nincs alatta nadrág – mentegetőzik.

- Jó, nyugodj meg, van alatta nadrág – nyugtatom meg.

 A randink mindössze annyiból állt, hogy egy nyári éjszakán elmentünk egyet sétálni. Jót beszélgettünk, hazakísért és ennyi. Nagyon izgultam és talán egy picit féltem is tőle.

 Az első randit követte egy újabb és egy újabb, teljesen elcsábított és úgy éreztem, én is őt. Öt hónappal a megismerkedésünk után, engedtem a vágynak és lefeküdtem vele. Nagyon gyengéd volt és törődött velem. Kipróbáltunk izgalmas dolgokat, amikre mindig mosolyogva gondoltam vissza.

- Biztosan akarod? – áll meg és néz fel rám.

- Igen – válaszoltam szaggatottan.

- Szólj, ha fáj vagy kellemetlen – mondta és adott egy puszit.

 Életem egyik legszebb élménye volt még úgy is, hogy eleve nem így terveztem el, ahogy megtörtént, de nem lehet mindent előre megtervezni.

- Milyen volt? – kérdezi.

- Ha arra vagy kíváncsi, hogy fájt-e, akkor azt mondanám egy kicsit, de amúgy minden más nagyon jó volt – válaszolom és egy pillanatra eszembe jut az érzés, kedvem lenne hozzá újra.

- Én is élveztem, próbáltam fájdalommentesen, egyáltalán nem olyan, mint azt a filmekben mutatják, mi? – mosolyog.

- Akár ilyen, akár nem ez jó volt és örülök, hogy nem uralkodott el rajtam, az izgulás, mert akkor nem lett volna ilyen szép az esténk – mondom.

 A következő tanév mást tartogatott a számunkra. Ő elkezdett dolgozni, én pedig továbbra is tanultam az egyetemen. Sokkal kevesebb időt tudtunk együtt tölteni, mint a nyáron. Lelkileg nagyon megviselt a távolság és szereztem egy csúnya szokást. Vagdostam magam. Nem akartam meghalni, csak el akartam nyomni a lelki fájdalmamat. A tanévet úgy ahogy, de átvészeltünk és egy újabb nyár hívogatott minket.

 Azon a nyáron rengeteget találkoztunk. Volt, amikor moziba mentünk el, vagy csak sétálni, de volt olyan is, hogy együtt vacsoráztunk. Főztem neki egy nagyon egyszerű ételt és áthívtam, kettesben megvacsoráztunk a gyertyák mellett, majd a hálószobában egy film alatt a desszertet is kiélveztük. Mellette nem féltem semmitől. Csak, hogy elhagy.

- Gyönyörű vagy, mint mindig – bókol, amibe kicsit belepirulok.

- Köszönöm, te se nézel ki rosszul, gyere be – invitálom a konyha felé.

- Milyen napod volt? – érdeklődik.

- A nap legnagyobb részét a konyhában töltöttem és főztem neked a vacsorát – mondtam és közben a konyhapult felé mutattam az ételre.

- Ennyi munka után, biztos nagyon finom lett – mondja, amibe megint belepirulok, mi van velem.

- Neked milyen napod volt? – kérdezem.

- Dolgoztam, aztán hozzád készülődtem, nem tudtam mit vegyek fel, de végül ezt az inget választottam, mert tudom, hogy imádod – válaszolja, majd elindulok az ételért.

- Csirkehúsos All’ Arrabbiata van, remélem, ízlik – rakom le elé a tányért, majd én is leülök.

- Nagyon finom lett – dicsér.

- Nem nehéz elkészíteni, majd egyszer megmutatom – ajánlom fel.

- Benne vagyok.

- Gyere, menjünk fel a szobámba, majd később elmosogatok – fogom meg a kezét és vezetem fel.

 Elindítottam egy filmet, mert nem szerettem volna teljesen sötétben lenni és villanyt sem akartam kapcsolni, így maradt ez a köztes verzió. Eddig nem volt rá panasz.

 Aiden egy fekete ingben és farmerben érkezett meg hozzám. Tudja, hogy gondban vagyok a gombokkal és mindig megszenvedek velük. Próbáltam higgadt maradni és nem letépni az egészet a fenébe. Rajtam egy pántos kék mini ruha volt, amit könnyen le tudott venni.

- Tetszik ez a ruha, Melissa – súgja a fülembe, majd megcsókol, felkap és máris az ágyban találom magunkat.

 Szerettem vele feküdni az ágyamban. Csak hozzá bújni, még akkor is, ha nem beszélgettünk semmiről, nem volt szükségünk szavakra. Vagy csak elfáradtunk. Ezek azok a pillanatok, amiket nem mondanak el, ha valaki a szerelemről beszél neked.

 Nagy nehezen sikerült, rávennem, hogy találkozzon a szüleimmel. Izgult, de próbáltam nyugtatni, a tesómnak már volt egy ilyen bemutatkozásos dolga anyámékkal és akkor sem volt semmi probléma, most miért ne menne olyan simán.

- Nem lesz gond – nyugtatgattam még utoljára, mielőtt bementünk.

- Anya, apa, Joe, ő itt Aiden – mutatok be mindenkit mindenkinek.

- Nagyon örülök, hogy végre megismerhetlek, Melissa már nagyon sokat mesélt rólad – veszi kézbe a dolgokat anya.

 Apa és Joe csak kezet fog Aidennel és már mehetünk is ahova akarunk. Ennyiből áll nálunk egy bemutatkozás semmi olyan, hogy apám leülne Aidennel, hogy mik a szándékai az ő lányával vagy ilyesmik. Az kéne még. Csináltam popcornt és vittem fel üdítőt, kivételesen most csak tényleg filmeztünk és jó érzés volt végre teljes mértékben boldog lenni. Mindenem megvolt. Volt egy csodálatos barátom, aki bemutatkozott a szüleimnek, hogy igen én lennék a lányuk pasija, aki olyan édesen bújt hozzám. Volt egy csodás testvérem, akivel néha nagy vitákba keveredtünk, de azért próbáltunk törődni a másikkal. Voltak csodálatos szüleim, akik bár sosem mutatták ki az érzéseiket és nem is beszéltek róla, azért ott voltak nekem és volt egy varázslatos kiskutyám, aki nem is volt olyan kicsi, de annál aranyosabb és édesebb. Voltak jó barátaim is, akik néha törődtek velem, de más mindig fontosabb volt.

 A szeptember ismét változást hozott az életünkbe. Még kevesebbet találkoztunk, mint előző szeptemberben, persze másokra jutott ideje. Egyre többször borultam ki és egyre többet veszekedtem vele. Nem akartam mást, csak, hogy végre úgy érezzem, valaki számára fontos vagyok, és nem csak egy vagy két nyár erejéig. Nem zavart, ha a barátaival találkozott, az zavart, hogy csak rám nem tudott időt szakítani. Gyakoribbak lettek a vágások és a számuk is gyarapodott.

 Karácsonykor írtam neki egy üzenetet, hogy döntse el, mit szeretne, mert már nem bírom tovább. Azt kérte találkozzunk és mindent megbeszélünk. Átmentem hozzá és nem számítottam túl sok jóra, rideg és idegen volt hozzám.

Elkezdett beszélni.

- A kérdésedre, hogy mit is szeretnék tőled, a válasz az, hogy nem tudom. Át kell gondolnom egy csomó dolgot és én most egyelőre nem szeretnék semmit. Remélem megérted – jön közelebb és a vállamra teszi a kezét.

- Mi volt ez az egész közöttünk? – csattanok fel.

- Csak jól éreztük magunkat. Ennyi – vágja le magát a kanapéra olyan lazán, hogy majd szétesik.

- Akkor örültem, hogy jól érezted magad – fordulok meg és a lehető legnagyobb erővel csapom be magam mögött az ajtót és még az sem érdekel, ha kiszakad a falból.

 Zokogva futok hazáig és azon gondolkozom vajon mit rontottam el. Vagy, hogy mit kellett volna másként csinálni, hogy ne találkozzak össze vele és most némiképp máshogy élném az életem. Valahogy erőt kell merítenem a továbblépéshez.

 A szobámban előveszem a dobozt, amiben a közös képeinket tartom. Nem csináltunk sok közös képet, mégis a doboz majdnem megtelt az emlékeinkkel. Volt kép arról, amikor együtt sétáltunk, az első évből, amikor még egy suliba jártunk, a közös vacsoráról, a moziról és rengeteg olyan kép, amit ő küldött az évek során magáról akkor, amikor nem tudtunk huzamosabb ideig együtt lenni és találkozni. Az összeset beledobálom az iratmegsemmisítőbe, de a végére már alig látok a könnyeimtől. Eszembe jut, hogy van valami a szekrényben, ami segíthet lenyugodni. A mamám halálakor kaptam egy doboz nyugtatót és csak néhány szem hiányzott belőle, gondoltam ez majd segít nekem. Az üveg kicsit megborult és a fele a markomban kötött ki. Nem haboztam, bevettem mindet, majd megkerestem a pengémet, amit már néhány alkalommal felkészítettem egy ilyesmire. Két hosszú csíkot húztam a kezeimen és megnyitottam a kádnál a csapot.

 Belefeküdtem a vízbe, hátradőltem és elengedtem magam. Csak arra vágytam, hogy szeressenek, megbecsüljenek. Csak valaki végre…

FÉLEGYHÁZI JÁNOS ( Budapest )

PIACON

Tele a piac emberekkel. Első ránézésre boldogan tekintek a sokaságra.

- Mégsem élnek olyan rosszul. – fogalmazom meg magamban.

Közelebb megyek az árusokhoz, mivel én is vásárolni jöttem.

Eszembe jut egy régi emlék, még gyerekkoromból. Hódmezővásárhelyen, a kispiacon, – így hívták, mert volt egy másik is, az volt „a” piac – állok az árusoktól kicsit távolabb. Talpamat melegíti a simára taposott poros talaj. Mezítláb vagyok. Akkoriban nyáron nem pazaroltuk a pénzt cipőre. Nézem a földre terített pokrócokon kínált zöldséget, gyümölcsöt. Nem sok a vevő, mert mindenkinek van otthon konyhakertje. Asszonyok, emberek külön csoportokban beszélgetnek. Nem mindenben értenek egyet, de mosolyogva igyekeznek meggyőzni egymást, igazukról. A piac hátsó részében, karámban a nagyobb állatok, borjú, birka, disznó, még egy ló is. Kevesen alkudoznak rájuk. Némelyik kofa előtt ketrecben élő tyúk, csirke és galamb. Ezeknek nagyobb a keletjük, minta a termetesebb állatoknak. Kisméretű teherautón dinnye van felhalmozva. A legjobban fogyó áru ebben a melegben. Bátyám megnyugtató, és óvó kezét fogom. Egy évvel idősebb nálam, egyforma magasak vagyunk, mégis felnézek rá, és biztonságban érzem magam mellette. – Menjünk haza – mondja – nem soká vége a piacnak. Tudom, miért siet. Ilyenkor nagymamánktól kapunk egy-egy forintot, visszaszaladunk a piacra, és azt veszünk érte, amit akarunk. Gyorsan megjártuk, oda-vissza, és már ott álltunk a dinnyés autó mellett. Minden piaczárás előtt egy forintért egy egész dinnyét vehetünk. Megvesszük a két dinnyét, akkorák, hogy felemelni nem tudjuk, de leleményes a paraszt gyerek. Görgetjük a földön hazáig, ahol lehet ott a fűben. Nagymamánk boldogan fogad minket, de azért, mérges képet vágva korhol – Ki eszi meg ezt a rengeteg dinnyét? – kérdezi, de már mosolyog, mert halja a választ.

- Hát, mi.

Visszazökkenek gondolataimból, és látom, ez már nem az a piac. Feltűnik, hogy mindenki milyen szomorú. Pedig szépen süt a nap, bárányfelhők úsznak a bársonyosan kék égen, langyos szellő lobogtatja az elárusító asztalokról lelógó terítő szélét. A rajtuk lévő élelem hívogatóan, ínycsiklandóan van kirakva, mégsem látom, a tolongást, hogy megvásárolják. Legtöbben csak nézelődnek, mintha múzeumban lennének, nem mernek nyúlni semmihez.

- Tessék, tessék. Friss zöldség, hajnalban szedtem. - hallom egy kofa reklámszövegét. – Nézze aranyoskám, még harmatos. – szólít meg egy nézelődőt.

- Tényleg, milyen friss, – fordul oda férjéhez a megszólított – mennyibe kerül egy szál fehérrépa? – kérdezi az árust.

- Kétszáz forint, de nézze meg milyen nagyok. – dicséri portékáját.

Férjére néz, és bánatosan elhúzza a száját.

- Legalább kettő kellene a bablevesbe, de az már négyszáz forint – fordul kérdő tekintettel a pénztárcát szorongató férfihez, bízva benne, hogy rábólint a vásárlásra.

- A sárgarépa, és a karalábé is legalább ennyi lesz – nézett szomorúan a sovány műbőr tárcára – és még babot nem is vettünk. A füstölt csülköt már nem is említem.

- Akkor vegyünk csak egyet, - nézett a vagyonukat féltőn óvó kézre – dolgozol, fizetést kapsz, ennyit csak megengedhetünk hétvégére?

- Igen, dolgozom, – dugta zsebre az egyre jobban remegő kezet. – de hó vége van, és csak jövő héten kapok ismét pénzt.

Azt mondta, PÉNZT, mert fizetésnek nem merte nevezni a minimálbért, amiért a napi nyolc óra munka sokszor nem volt elég.

Rendszeresen túlórázni kellett, persze nem plusz pénzét.

- Munkahely megtartás. - főnöke így nevezte.

Riport az Alkotóval

A stúdióban minden elő van készítve a felvétel megkezdéséhez. A kamerák kereszt tüzében két kényelmes fotel, közöttük ovális asztal. A jobb oldalon – már a kontroll képernyőkön – lévő fotelben Alexandra ül. Előtte az asztalon könyvek, melyből egy nyitva a kezében van. Így várja a „beszámolást” ami a felvétel kezdetét jelenti. Idegei már feszültek, pedig ez már nem az első ilyen adás. Fiatalsága ellenére nem véletlenül ő vezeti ezt a műsort. Az irodalom területén, már alkotott maradandót, és ezt meghívott vendégei, és a stáb is elismeri. A képernyőn a kezében lévő könyv borítójából csak annyit látni, hogy naplemente van rajta. A rendező felemeli három úját, és sorban egymás után behajtja, és sorolja.

- Három, kettő, felvétel.

Alexandra felemeli tekintetét, bele néz a kamerába, és elkezdi a regény szerzőjének bemutatását.

- Üdvözlöm, a kedves nézőket – mosolyog kedvesen, még is titokzatosan a kamerába – a kezemben lévő könyv az első, és remélem nem az utolsó, a hamarosan megérkező alkotó tollából. Kérem, önöket szenteljenek egy kevés figyelmet, a hamarosan beérkező alkotónak aki, már nem fiatal, de az írók között még kezdőnek számít. Regénye, ami még csak egy hete jelent meg, felkeltette érdeklődésemet, iránta.

- Üdvözlöm, az Alexandra pódium mai vendégét – mondta, széles mozdulattal a belépő alkotóra mutatva. Kérem, foglaljon helyet – intett az egyetlen üresen lévő fotel felé.

A beérkező vendég, kifejezetten jól öltözött. Sötét öltöny, fehér ing, fekete nyakkendő, sötét bordó mintával. Tartása egyenes, tekintete nyílt, és barátságos. Haja rövid, fiúsan elválasztott. Hátul a forgónál pár szál rakoncátlanul égnek áll. Feszültség érződik mozdulataiban, látszik, hogy eddig még nem volt riport alany.

- Én is üdvözlöm Alexandra, – ül le a felkínált fotelbe – és üdvözlöm a nézőket is.

Alexandra rámosolygott, csak azért, hogy a benne lévő feszültséget megpróbálja oldani, ezzel elősegítve a riport jó kimenetelét.

- A kezemben lévő könyv, – vágott bele a közepébe – valóban az első könyve?

Az alkotó kicsit zavarban, tekintetét, hol a kamerára, hol Alexandrára fordította, és közben nagyot nyelt, ettől nyakkendője kissé megemelkedett.

- Igen, - mondta ki kicsit remegő hangon – eddig ezen kívül semmit nem írtam.

- Honnan jött a történet – kérdezte Alexandra.

- Erre konkrétan nehéz lenne válaszolni – kezdett kicsit feloldódni az alkotó – távolabbról kellene kezdenem a választ, ha a műsoridőbe belefér.

- Kérem, kezdje ahonnan Ön szerin már érthető lesz a nézők számára.

- Onnan kezdeném, - nézett félve Alexandrára – hogy gyerekkorom óta alkotás vágyban szenvedek.

Alexandra kicsit félve kinézett a rendezőre, aki tenyerét lefelé fordítva mozgatta a kezét, jelezve, hogy várjuk mi alakul ki ebből.

- Rajzoltam, később festettem, kipróbáltam a szobrászkodást is, de mindig csak egy dolog hajtott. Valami maradandót alkotni.

- Ön szerint sikerült – ragadta magához ismét a kezdeményezés Alexandra.

- Igen, - jött a válasz, gondolkodás nélkül, de utána kicsit eltöprengett az alkotó - többször is, de azokról csak én tudom, hogy benne voltam.

- Ezek is irodalmi művek volta? – kérdezet Alexandra.

- Nem egyik sem, - nézett a távolba, elgondolkodva az alkotó – az egyik egy köztéri szobor – mondta büszkén. A többi, szakmai jellegű alkotás. – folytatta – Gépész vagyok, és szakmámban is vannak olyan alkotások, mert én annak nevezem őket, amikre nyugodtan mondhatom, hogy maradandó.

- Kicsit mesélne ezekről? – nézett egyre kíváncsibb tekintettel Alexandra – kezdjük talán, először a szoborral.

- Még középiskolás koromban történt, - kezdett mesélni az alkotó – akkor épen a szobrászat érdekelt. Kiss István szobrászművészhez jártam, gondoltam ellesek tőle valamit. Ez a hatvanas évek végén volt. Akkor egy felrepülő madárrajt mintázott meg a balatonfüredi üdülő részére. Nagyon sok madár volt az alkotásban. Én akkor a középiskolában hegeszteni és kovácsolni tanultam. Azt mondta, tudok neki segíteni.

- Miben tudott segíteni? – kérdezet Alexandra már kíváncsi tekintettel.

- Mint tudjuk, - folytatta, már belemelegedve a mesélésbe az Alkotó – Kiss István bronz szobrai nem öntéssel készültek, hanem négy-öt milliméter vastag bronzlemezből voltak kivágva, domborítva, és hegesztve. A sok galambból kettőt én készítettem. Azért az igazsághoz hozzá tartozik, – folytatta szerényen az Alkotó – hogy több galambot is csináltam, de a művész annyira kritikus volt, hogy csak kettőt épített be a kompozícióba. Meg lehet nézni, ma is ott van a füredi üdülőben, a Balaton felé felrepülő madárraj.

- Melyik madarakat készítette?

- Azt nem tudom megmutatni, mert szinte egyformák. Ezért nem fogadta el a többit, mert azok ki lógtak volna a sorból.

- Milyen maradandót alkotott még? – kérdezte Alexandra egyre kíváncsibban.

- Mint már említettem, gépész az igazi végzettségem. Ön, Alexandra, mivel nagyon fiatal, biztosan nem emlékszik azokra a hullámpapírokra, amiket ha meghajlított, recsegve vált lapjaira a hullám ragasztásánál. Azok vízüveggel voltak ragasztva. Hosszas tanulmányok és nyugati tapasztalatok alapján, terveztem egy ragasztó felhordó egységet a hullámpapír gyártó gépre, ami a keményítő alapú ragasztót fel tudta hordani a hullám élekre. A keményítő nem törik, hanem hajlik a papírral, azóta nem esik szét a hullámpapír. De nem ez volt a pályafutásom egyetlen maradandó alkotása – folytatta most már megállíthatatlanul történetét az Alkotó – Terveztem egy hajtóműház öntvényt. A nyolcvanas évek elején, egyedülállóan nyolc magszekrénye volt és a kész öntvény több mint hat tonnát nyomott. Ózdon öntöttek belőle hármat, egyet csak azért, hogy a BNV-n kiállítsák. Azon akkor ott volt a nevem, van róla fényképem is. Legközelebb behozom, megmutatni.

- Az jó lesz, de beszéljünk talán a kezemben lévő könyvről.

Jobb karomat ezer tűvel szurkálták, elzsibbadt, régen rajta fekhettem. Kihúztam a testem alól újaimmal pumpáló mozdulatokat végeztem, hogy megszűnjön az ezer tű szurkálása. Ettől teljesen felébredtem. Elgondolkoztam, még mindig zavaros fejjel, mit is álmodtam?

- Na, ez sem lesz egyhamar adásban – mondtam ki hangosan, és elmosolyodt

Morzsás szórt osztott?

- Adjon isten Józsi bátyám.
- Fogadj isten Károly bátyám. Hova-hova azzal a csomaggal?
- Mariskám küldött a kirakodósra.
- Aztán, mit visz?
- Sütött morzsás szórtat, de sok lett. Azt mondta vigyem ki, és cseréljem el egy tyúkra.
- Osztott?
- Nem.
- Pedig az a kedvencem.
- Hát maga hova indult?
- Nem fogja elhinni. Engem is oda küldött Juliskám.
- És mit visz? Mire cseréli?
- Kevert pottyantottat, és krumpli kellene helyette.
- Körtés?
- Nem.
- Kár, pedig nekem az a kedvencem. Mi lenne, ha cserélnénk?
- Mi lesz a tyúkkal, meg a krumplival?
- Nekem van krumplim a kertben, magának meg tyúkja, azt is cserélünk.
- Tetszik az ötlet. Akkor csak a pipacsig megyünk, és megisszuk az áldomást az üzletre. Már csak az a gondom, hogy ez a kevert pottyantott jóval nagyobb, mint a morzsás szórt.
- Találjon ki még valamit.
- Toldja meg a morzsás szórtat, egy tömet vágottal. A magáé olyan vékony szálú, és illatos.
- Megegyeztünk, igyuk meg az áldomást.
- Szeretek magával beszélgetni, mindig jól megértjük egymást.
- Félszavakból is.
- Az unokámmal nem tudok, mert az mindig ilyen szavakat használ, hogy byte, giga byte, fájl, a fene tudja, miről beszél.
- Én sem nagyon értem az enyémet. Ilyeneket hallok tőle, tablet, lap-top, meg jó ég tudja miket, meg sem tudom jegyezni.
- Lényeg az, hogy mi tudjuk, miről beszélünk. Ez az asztal jó lesz? Mit hozzak áldomásnak?
- Valami pálinkát, csak ne Jägermeister-t, mert azt sem tudom mi az.

BORÓK

A program

Az utolsó ráncot is elsimította a szoknyáján. A tökéletesen steril terem másik végében megnézte tükörképét az ablaküvegen. Még innen is feltűnő volt az a ragyogó szőke tömeg, amit mára csinos kis koszorúban rendezett el a fején. Egy elégedetten induló, félszegségbe hajló mosolyt is megkockáztatott, bár az alkalomhoz illő komolyságát nem akarta veszélybe sodorni. Összesen húsz éves volt, ragyogó kék szemű fiatal lány.

A kis teremben orvosi váróba illő csend honolt, és bár senki nem szólalt meg, a teret mégis valami megfoghatatlan ünnepélyesség hatotta át. Mindenki tekintetében hordozta a nemes célt, amiért itt volt. Kék szemek mosolyogtak egymásra barátságosan, bár a szobában vadidegenek ültek. Volt valami különös izgalom ebben a helyzetben, ő legalábbis így érezte. Még mindig nem merte pontosan elképzelni, mi vár rá, de hatalmas megtiszteltetésnek érezte, hogy rá esett a választás. Százszor is elmagyarázták neki, úgy hitte, pontosan tisztában van vele, hogy mekkora szolgálatot tehet most. Apja még sohasem tüntette ki ennyire figyelmével. Emiatt hessegette el rögtön magától azt a homályos bizonytalanságot, amit az anyja szemét az utolsó pillanatban elfutó könnyek keltettek benne. A szigorúan őrzött épület elsőre szintén nem volt bizalomgerjesztő, de meg tudta magyarázni magának, a nagy cél érdekében bizonyára titokban kell tartani mindent. Bent már megnyugtatta, hogy ugyanolyan emberek vannak körülötte, mint ő maga. Olyanok, mint akiket egész életében látott. a falon is ott voltak az ismert jelképek, nem olyan ünnepélyesen, hivalkodóan, mint a felvonulásokon, épp csak jelzésszerűen, de ott voltak. Jó helyen volt.

Vajon ki lehet az…? Csak most kezdte komolyan szemügyre venni a teremben ülő férfiakat. Bár mindegyikük magas és szőke volt, arcvonásaikban azért különböztek egymástól.  Balra nála alig idősebb férfi halkan beszélgetett két másikkal. Teljesen nyugodtnak és elégedettnek tűntek. Pár ismerősen csengő nevet is ki tudott venni, ezeket mostanában sokszor hallotta apja szájából is, amikor otthon összeültek barátaival egy italra. Ő is pont ugyanilyen lelkesen beszélt ezekről az emberekről, látszott rajta az a mély nyugalom, amit a bizalom szül az emberben. Tőle jobbra egy fiatal, magas fiú ült, enyhe izgatottság látszott rajta, ujjaival folyamatosan dobolt a térdén. Igazán kedvesnek tűnt. Valahol olvasta egy könyvben, hogy milyen fontos az első benyomás. Az ember általában megérzi, ha hozzá illővel találkozik. A fiatal lányok legalábbis mindig megérzik.

Ez a kellemes izgatottság látszott a többi lányon is, ahogy körbenézett. Mindegyikük kiöltözött az alkalomra, hajuk illedelmesen kontyba rendezve, ruháik frissen vasalva. A fiatalokkal gyakran találkozott a tekintete, szemük szinte cinkosan nevetett egymásra. Csak pár nő volt, aki idősebbnek látszott, ők kosaraikat fogva csendesen bámultak maguk elé. Furcsa módon rajtuk nem látszott az a fojtott öröm, amit ő maga érzett, ez egy pillanatra elbizonytalanította, de akkor kinyílt ez egyik párnás fehér ajtó, és egy kellemes külsejű asszisztens a nevén szólította.

– Lena Kellner.

Felállt, ahogy körülnézett, a fiatal lányok szemében mintha valami halvány irigységet látott volna megcsillanni. Nem tudta pontosan, hogy csak ő képzelte-e, de még képzelnie is nagyon jól esett. Engedelmesen elindult a férfi után egy hosszú, félhomályos folyosón, és közben próbálta felfogni, mi is történik vele. Igen, ma elérkezett ahhoz a perchez, amire titokban minden lány vágyakozik. Ebbe a gondolatba még mindig beleborzongott, pedig hónapok óta próbált hozzászokni. Hiába, ma olyanná válhat, mint kedvenc hősnői, micsoda pillanat.

Az asszisztens egy tiszta, világos szobába vezette, ahol egy kedves arcú, idős doktor és még két kolléga várta. Leültették egy ágy szélére, és elkezdték kérdezgetni. Neve, születési dátuma, születési helye. A doktor gyors kérdései kicsit zavarba hozták, de igyekezett világosan, értelmesen válaszolni mindenre, bár nagyon zavarta, hogy a két másik valamit folyamatosan jegyzetelt. Anyja neve, születési dátuma, születési helye, az egyik fehér ruhás kolléga felkapcsolt egy lámpát, a fény erősen a szemébe tűzött. Ezek biztosan csak a kötelező adatok, gyorsan túl van rajta az ember. Az asszisztens egy nála kicsivel idősebb férfit vezetett be az ajtón, apja neve, a férfi is enyhén idegesnek tűnt, arcvonásai furcsán eltorzultak, születési éve, a lámpa kezdte megfájdítani a szemét, a két alak a háttérben folyamatosan jegyzetelt, nem csak akkor, amikor beszélt, születési helye, rendben van kisasszony, vetkőzzön. Micsoda? Hirtelen nem tudta hova tenni ezt a felszólítást, itt valami félreértés történhetett. Vetkőzzön le – szólt rá durván az orvos. Érezte, hogy a pír elfutja az arcát, de engedelmeskedett. Hűvösen tapadt a mellkasára a sztetoszkóp fémfeje, de a hideg a doktor gépiesen kimért mozdulataitól kezdte el rázni, kék szeme pontról pontra mérte végig a testét. Közben a két kolléga a férfit kezdte el kikérdezni, neve, születési dátuma, születési helye. Ez nem lehet, ezt a férfit nem is látta a teremben, lehetséges, hogy a másik oldalon ült, és nem vette észre? Anyja neve, a sztetoszkóp már a hátát tapogatta, végre elfordulhatott a fénytől, születési dátuma, ez nem lehet, itt ez a sok lámpa, meg a sok orvos, itt valami félreértés történhetett, születési helye, a férfi arca egyre idegesebb lett, ő pedig hirtelen ráeszmélt, hogy teljesen meztelen, karjait görcsösen keresztbe fonta a mellkasán. Apja neve, születési éve, az orvos valamit lejegyzett a kis füzetébe, őt pedig hagyták a fényben állni egyedül, születési helye. Álljon félre – mondta az orvos, és félretolta, helyére a férfi állt a fénybe, akinek a nevét, bár hallotta, nem tudta megjegyezni. Az asszisztensek megfogták, és lenyomták az ágyra, az orvos teljes csendben vizsgálta a férfit mellette, az egyetlen, ami eszébe jutott, hogy minél jobban eltakarja magát, rettenetesen fázott. Mi lesz, ha vége az ellenőrzésnek? Mi ez a sok lámpa? Dermedten, megfeszült testtel feküdt a steril lepedőn. Az orvos az utolsó adatokat is leírta, majd rá mutatott és szavait a férfihoz intézve ennyit mondott: - Kérem.

Ahogy felnézett rá, egy pillanatnyi bizonytalanságot látott átfutni az arcán, aztán már csak a jéghideg kezeit érezte, ahogy szétfeszítik a combjait. A fájdalomtól hirtelen nem tudott levegőt venni, a könnyei maguktól eredtek el. Azt hitte, megállt az idő, ő pedig megsemmisült. Ahogy kinyitotta a szemét elvakította a fény, az ágy körül három férfi állt, és jegyzetelt. Egy hang sem hallatszott, csak a valami furcsa lélegzetvételszerű hang a jobb válla felől. Mi történik? Ekkor rájött, hogy az idegességtől eltorzul arcú ismeretlen hangját hallja, ami a vákuumos csöndben rettenetesen hangzott. Görcsös combjai egy idegen tömeggel találkoztak, érezte, hogy a teljes teste megfeszül, de olyan erő nyomja le, amitől képtelen lenne megszabadulni. A fájdalom egyenletes hullámokban borította el, de minden ütem elviselhetetlennek tűnt, érezte, hogy valami erős szorítás rángatja a testét. Az egyetlen groteszk hang a férfi egyre gyorsuló lélegzetvétele volt, amely hirtelen egyetlen sóhajban szakadt meg.

A csend egy elviselhetetlen másodpercig mindent beborított, aztán hirtelen az egész szoba megelevenedett. A testét lenyomó súly engedett, az orvos hideg kezei között találta magát, megmérték, lejegyzetelték, tőle nem messze a férfit vizsgálta valaki, közben a másik a lepedőt cserélte, de a lámpa fénye már egyáltalán nem zavarta, patakzottak a könnyei.

Egy másik kijáraton vezették ki, mint ahol jött, két katona kíséretében elindultak a kerítés felé. Az utcán hirtelen nem tudta, mihez kezdjen magával. Valaki beleütközött, a férfi volt. Egyetlen zavart pillantást vetett rá, majd határozott léptekkel eltűnt az utca túloldalán. Fogalma sem volt, hogy sír-e, vagy nem, valami hideg fájdalom járta át az egész testét. Nem értett semmit. Nem tudta, hogy ő most kicsoda. Abban az egyben biztos volt, hogy nem az, aki reggel ide jött. Azt a kislányt csúnyán átverték. Mindenki, aki körülötte volt, egyetlen nagy átverésre játszott. Az ünnepi ebéd, amit az anyja a húgával reggel óta főzött? Az apja bíztató ígérete, hogy ma kap valami különleges jutalmat? A kerítésen integető szomszédok? Mind az átverés része volt csak.

De most ki ő? Mi következik most?

Nagyon lassan, maga sem tudta miért, szégyenkezve indult hazafelé.

Lélek

A lélek legjobb tudomásom szerint, valami egész különleges szerzet. Vegyük sorra legfontosabb ismertetőjegyeit.

A lélek olyan, mint a folyékonyra higított gipsz, vagy a higany. Csak sokkal légneműbb, páraszerűbb, füstszerűbb. De egyáltalán nem vízre hasonlít. Olyan, mint egy méhraj, amit valami titokzatos erő a középpont körül keringet. De azért elég rendes tömege van. Valami hatalmas, tunya tömeg, folyékony, de csak egyben, letört kis darabkái magukban elszáradnak. Valami titokzatos erő tartja a testhez, hogy mi, az egyelőre még tisztázatlan. A testtel egyébként nem egy dimenzióban létezik, emiatt simán elférnek egymásban. Az ember mindkettőben jelen van, ezért érzi mindkettőt. Emiatt az a kényszerképzete keletkezik, hogy a testében kéne tartania a lelkét. Mintha egy agyagból és egy vízből készült, egyébként ugyanolyan formájú szobrot kéne egymásban tartania, egy formában, a térnek egy apró területén. Ugye, hogy lehetetlennek tűnik?

Főleg amiatt ugyebár, hogy a lélek egy idő után elkezd túltermelődni, túlburjánzik, kinövi a test természetes határait. Alapvetően kinek-kinek a saját testére van méretezve a lélek-adagja, de valahol - valószínűleg kamaszkorban - elindul a túltermelés. Mint egy daganat, onnantól csak nő, csak nő, és egy idő után egészen kontrollálhatatlanná válik. Az embernek minden pillanatban egyensúlyoznia kell, hogy ne csorduljon túl rajta a lelke. Ez a tunya tömeg ugyanis vagy nem tudja a test mozgását rögtön lekövetni, vagy pont, hogy megelőzi, magától, saját lendületétől kezd el dőlni, folyni, csordulni.

Van még egy baj azzal, hogy a lélek kinövi a testet, egyre nagyobb felülete lóg ki. Egyre sebezhetőbbé válik. A léleknek pedig az a természete, hogy a legkisebb felületét érintő hatástól az egész felkavarodik. Ilyenkor teljesen kontrollálhatatlan, mint egy megbolydult méhkas. Természetesen a kicsordulás veszélye ilyenkor fokozottan fennáll. Elég nehéz visszarendezni természetes állapotába. Előfordul, hogy kiömlik az egész. Ilyenkor kis darabokban szárad el a földön. Ekkor az egyensúly egy rövid időre helyreáll, de aztán a lélek lassan megint túltermeli önmagát. Ezért tulajdonképpen néha érdemes kilöttyenteni egy kicsit. Persze nem nő a végtelenségig, magát egy idő után lekorlátozza, elfojtja, de azért elég nehéz cipelni mondjuk egy kétszer akkora adagot, mint a test. Van, aki nem kíméli, úton útfélen borogatja mindenkire, van, aki nagyon körültekintően óvja, ennek következtében egyrészt kétszer akkora súlyt cipel, mint ő maga, másrészt kétszer nagyobb felületen válik sebezhetővé.

Bizony, elég kényelmetlen dolog ez a lélek.

„Neveld a gyermeket a neki megfelelő módon,

 még ha megöregszik, akkor sem tér el attól”.

(Példabeszédek)
 

Takács E. Ildikó (Debrecen)

EPERLÁNY

(Naplórészlet)

Eperlány megjött! –mondja, huncut mosollyal a szája szögletében, a hosszú szempillák övezte nagy barna szemeivel rám néz, várva a hatást, közben már bontakozik is ki az édesanyja karjából. Gyorsan öltözve cipőt cserél, siet, hogy a 20 hónappal idősebb bátyját megelőzze a játékok birtoklásában az un. „ játszó szobánkban”.

Eperlány, így mondja egybe, az er-t alig ejtve - a most két éves unokám. Fejét végig simítja, egyelőre még édesanyja dús sötétbarna hajának csak egy gyér változata borítja a kobakját, de a mozdulatai beszédesek. Gondja van, mit ragadjon ki elsőnek a játékok, meséskönyvek közül a bátyja orra elől?! Eperlány, ahogy nevezi magát, pedig a keresztségben két szép nevet is kapott, de ő úgy érzi, csak az Eperlány illik hozzá. Nem régen kezdett el folyamatosan beszélni, kicsit selypítve, ez utóbbi jól áll neki, azelőtt mindent értve gesztikulált, és arcmimikával fejezte ki magát.

A gyermekek 2 év utáni beszédkezdése nem volt újdonság számomra, mert az én kis hercegeim (Princes, ahogy akkortájt japán orvos kollegákkal levelezve így emlegették a fiainkat), szintén későn kezdtek el beszélni. Fontos alapszavaik már voltak: apa, anya, igen, nem és még néhány, mondatba foglalás nélkül. Viszont bármit mondtam vagy kértem, egyből teljesítették, annyira szerették volna bizonyítani, hogy mindent értenek, mintha Heltai  „Néma levente”-jét játszanák. Gyermekkoruknak (bár 11 év korkülönbséggel zajlott) ez az időszaka nagyon kedves emlékként maradt meg bennem.  

Eperlány esetében ez másképpen működött. Nem ő, én értsem meg, illetve csináljam azt, amit ki akar fejezni és nem fordítva. Mókásan grimaszolt, olaszosan, szélesen gesztikulált, rángatott, ha kellett, és nem, nem….  hajtogatta, míg ki nem találtam, hogy mit gondol. Ez akár a hisztiig is fajult, főleg ha más felé próbáltam terelni a játék irányát, éktelen sírásba kezdett, egy világ omlott össze benne az én értetlenségem látván, ezt fejezte ki a kis arca, vagy nem könnyezett, hanem dühösen toporzékolt, olyan sebességgel jártak apró lábai, hogy mindenképpen felvetődött bennem, valaha biztosan jó táncos lesz! Ezzel sokszor elért dolgokat, lefárasztva az őt körülvevőket, ezért a szemfüles bátyja is próbálta  párszor utánozni, de szerencsére nem sokáig. Ő hamar beszélt, mindent megjegyezve, a szeretet áradt belőle mikor felsorolta a család minden tagját, a távolabbiakat is, ki mindenki gondol rá és viszontszeretik, és kimutatta szeretetét minden formában, köszönt, mosolygott, puszit dobott. A bátyus azt sem engedte, hogy becézzék. Ha meglátták az utcán, vagy bárhol és azt mondták, hogy te aranyos, szép kisfiú, akkor kikérte magának, hogy őt nem így hívják, és a teljes nevén bemutatkozott. Nagy kitüntetésnek érezhettem, hogy tőlem elfogadta a csillagom, bogárkám – becézéseket, bár az utóbbit először kicsit kétkedve. Mostanában ritkán mondom, jegyezte meg nemrég. Sőt, mikor Eperlány helyett „csillagom”-ot mondtam véletlenül a húgának, rögtön kiigazított, ő nem a csillagod! Két és féléves alig volt, amikor a  „Szia” – búcsúzásra rendszeresen így köszönt el:  „az Isten áldjon!”, ahogy a Dédijétől hallotta.

Eperlány az első szótagok mondásával is jól megkavart bennünket. Mert mennyi szó kezdődhet úgy, hogy pe, gye, kö… stb. Vajon mire gondolt, ha egy pillanatra a konyhába szaladva elveszítettem a beszédértés fonalát?! Egy ilyen félreértés gyakorta síráshoz vezetett.

Az apa, anya után az első teljesen érthető szava a lila volt, ha ezt a színt meglátta valahol, boldogan mosolygott, hogy ő felismeri a ciklámentől a püspöklila színárnyalat mindegyikét, és mi is egyből értjük! A gond akkor kezdődött, amikor az öltözködésében is ezt kívánta követni, hogy a cipőtől a sapkáig minden lila legyen, és amióta Eperlány, az eper se hiányozzon a dolgairól!

A meséskönyvet ebben az időszakban lapozni szerette, csak úgy peregtek a lapok a kis ujjai között, míg a bátyja már 1 éves korától nagyon szerette a meséket hallgatni, figyelte a képeket, megjegyezte gyorsan a rímelő szövegeket, és fújta egy idő után. Azóta is szereti a könyveket és ebben a legidősebb lány unokánkhoz, az unokatesójához hasonlít a legjobban, aki szülővárosából való látogatásai, nyaralása során mindig meséltetett magának esténként, amikor 3-4 éves volt. Én inkább a délutáni csendes pihenők alatt meséltem szívesen, ugyanis engem este jobban elálmosított a meseolvasás, mint a mese hallgatóját. Ez huszonéves édesanya koromban is így volt, és úgy látszik nagymama koromra sem változott meg. A lányom akkoriban megoldotta a helyzetet, a TV Maci utáni lefekvést követően ő mesélt, vagy beszélt elalvásig a testvérének. Ez nem lehetett mindig pihentető az öccse számára, mint az a beszélgetésükből kiderült egyszer.

A gyermekszoba falát néhány kedves sajátkészítésű Walt Disney kép díszítette, köztük egy kis fekete tacskó, csonttal a szájában. Egyik este a következő párbeszéd szűrődött ki.

• Félek a kutyától – mondta a három éves. Mire a 2 évvel idősebb nővére nyugtatta:
• Ne féljél, előbb megeszi a csontot, csak utána téged!

Ilyennek nem volt kitéve a nagyobbik lányunokám, mert egyedüli gyermekként mindig akadt, aki kevésbé volt fáradt és mesélt neki. Én természetesen a meglévő meséskönyvekből olvastam, ő látva sok könyvet a polcokon, sugárzó örömmel az arcán mondta, hogy ha majd ismeri a betűket, mindegyiket el fogja olvasni. Ha ez nem is következett be, olvasni szerető ifjú hölgy lett, aki a kis unokatesóival, Eperlánnyal és a bátyjával szívesen játszik, vagy mesél nekik, ha éppen látogatóban van nálunk.

A szülőtől való elszakadás, bölcsődébe, vagy oviba kerülés miatt, mindig nehéz a gyermekeknek, de a szülőknek is. Eperlány még el sem kezdte a bölcsit, de az arról való beszélgetés, a bátyjának oviba kísérése és elhozásakor történő célozgatások, hogy ott van az ovi mellett a bölcsőde ahová menni fog, egyértelművé vált számára, hogy véget akarnak vetni az ő királylányságának. Már korábban azt is nagy dolognak érezte, hogy a hét 1-2 napján egyik, vagy másik nagyszüleinél időzik délutánig. Az ebédutáni alvást követően, mikor még nem beszélt, felháborodva kérdezte: Anya? Ilyenkor részletesen magyarázni kezdtem, hogy hol van, mit csinál az édesanyja és már biztosan úton van hozzá. A koncentrálás minden jelével az arcocskáján végighallgatott, majd a kérdése változatlanul az volt: Anya? Mondhattam bármit, sőt kezdtem rosszul érezni magam, mert már ráncolta a homlokát, és a síráshoz közel állva figyelte a mondókámat, miket hordok én itt össze az ő egyszerű kérdésére, hogy Anya? Hát igen, nem tudtam elé varázsolni! Nehéz volt megnyugtatni, elterelni a figyelmét, s a kapucsengő hallatára rohant az ajtóhoz. Mekkora csalódás ült az arcára, ha csak a nagybátyja érkezett, és micsoda öröm, ha az édesanyja! Az apjának is örült, mondván - megyünk anyához! Amióta beszél, akkor egyszerűen azt ismételi - Anyát akarom!!” és nem érdekli senki és semmi, amíg ez nem teljesül.

Örömömre azonban a testvéri szeretet jelei is egyre erőteljesebben kezdenek megmutatkozni közöttük. Várják a találkozást, az együttlétet, megsajnálják egymást, ha valamelyikük hosszasan sír valamiért, az utóbbit inkább Eperlány műveli az ebédutáni alvás ellen tiltakozva. Ezzel az ellenállással teljesen felborítja azt a kialakult rendszert, hogy a bátyja elszenderül a mesehallgatás közben, főleg mióta oviba jár, és nem tiltakozik a délutáni pihenő ellen. Eperlány nagy erővel munkálkodik az álmosság leküzdésére. Elnyomja az ásítását, kezével takarja el a száját, nehogy rajtakapjam, és még azt gondoljam, hogy ő is álmos! Ezer dolgot kitalál, míg végre álomba szenderül.

Az ébredés utáni rövid nyűgös időszak után jöhet az alvás előtt megkezdett játék, amire pontosan emlékeznek, és folytatják szerepeiket továbbbővítve gazdag fantáziájukkal, természetesen engem is belevonva. Úgy belemerülnek a játékba, hogy a végén már nem is akarnak hazamenni, amikor a szüleik jönnek értük. A mindennapi tevékenységektől, mint vásárlás, bolt, piac, autószerelés, akár a legbonyolultabb dolgokat, lego- és autógyártást, űrhajózást is megvalósítják a meglévő legegyszerűbb játékok, kockák, kartondobozok segítségével, sőt az én használatból kivont színes anyagzsebkendőimre is fantasztikus szerepeket osztanak, teljesen  ámulatba ejtenek, elvarázsolnak ilyenkor a kreativitásukkal.

Eperlány bölcsődébe való nem kevés megpróbáltatással járó beszoktatása után a következő év legnagyobb eseményének az unokatesó, a negyedik unokánk érkezése ígérkezett, akit időnként emlegettek is, tervezték, hogy milyen játékoktól válnak meg az érkező kedvéért, amivel ők már nem játszanak, mert nagyok! Az örömteli pillanat bejelentésénél nálunk voltak éppen, és az újszülött nevének hallatán „lá-ány?” - kérdezte nem kis csalódással az arcán Eperlány, míg a bátyja nyugodtan játszott tovább.

A kis jövevény ma már Eperlány-korú, szívesen játszik együtt az unokatesóival, és még azt sem veszi rossznéven tőlük, ha időnként nem egyenrangúként kezelik, mert kicsi, még ezzel sem, azzal sem tud játszani. A kergetőzésben, bújócskázásban, ugrabugrálásban elsimítódnak ezek a korkülönbségek, kipirult arcocskáikon az együttjátszás öröme ragyog.  Mióta ő is bölcsis, hasonló nehézségeken van túl, mint az unokatesók.

Én pedig újabb kisgyermek kibontakozó személyiségjegyeit figyelhetem meg, a memorizálásra való hihetetlen fogékonyságát, a türelem-játékait, figyelmességét, melyet rendre felvált az alig megállítható mozgásaktivitása, és még hosszasan sorolhatnám, megerősítve közös történetekkel, Eperlányhoz és tesójához fűződő szeretetteljes kapcsolat-fejlődéssel, változásokkal.

Nincs is talán boldogítóbb érzés a nagyszülői korban, mint figyelemmel kísérni az unokák növekedését, hogyan változnak, formálódnak egyénileg és együtt, miként válnak az életben szeretetet fogadni tudókká- adókká, és jó dolog mindezekben segíteni őket.

Végezetül had idézzem Döbrentey Ildikónak az unokákkal való foglalkozás és a neveléssel kapcsolatos sorait, amit én is követendőnek tartok.     

 „Sosem éreztem azt a felelőtlenül kényeztető nagymama szabadságot, amiről hall az ember. Azt a felelősséget érzem unokáim iránt mint amit a gyermekeim iránt, csak az önfegyelem nagyobb. Az önfegyelem belső hangja azt mondja: Nem te vagy a szülő, tilos döntéseket hozni az unokák életéről, tilos nekem tetsző nevelési elveket bevezetnem.” (Döbrentey Ildikó: Gyatra hitem érlelődik c., 2013.)    

FÉLEGYHÁZI JÁNOS

PIACON

Tele a piac emberekkel. Első ránézésre boldogan tekintek a sokaságra.

- Mégsem élnek olyan rosszul. – fogalmazom meg magamban.

Közelebb megyek az árusokhoz, mivel én is vásárolni jöttem.

Eszembe jut egy régi emlék, még gyerekkoromból. Hódmezővásárhelyen, a kispiacon, – így hívták, mert volt egy másik is, az volt „a” piac – állok az árusoktól kicsit távolabb. Talpamat melegíti a simára taposott poros talaj. Mezítláb vagyok. Akkoriban nyáron nem pazaroltuk a pénzt cipőre. Nézem a földre terített pokrócokon kínált zöldséget, gyümölcsöt. Nem sok a vevő, mert mindenkinek van otthon konyhakertje. Asszonyok, emberek külön csoportokban beszélgetnek. Nem mindenben értenek egyet, de mosolyogva igyekeznek meggyőzni egymást, igazukról. A piac hátsó részében, karámban a nagyobb állatok, borjú, birka, disznó, még egy ló is. Kevesen alkudoznak rájuk. Némelyik kofa előtt ketrecben élő tyúk, csirke és galamb. Ezeknek nagyobb a keletjük, minta a termetesebb állatoknak. Kisméretű teherautón dinnye van felhalmozva. A legjobban fogyó áru ebben a melegben. Bátyám megnyugtató, és óvó kezét fogom. Egy évvel idősebb nálam, egyforma magasak vagyunk, mégis felnézek rá, és biztonságban érzem magam mellette. – Menjünk haza – mondja – nem soká vége a piacnak. Tudom, miért siet. Ilyenkor nagymamánktól kapunk egy-egy forintot, visszaszaladunk a piacra, és azt veszünk érte, amit akarunk. Gyorsan megjártuk, oda-vissza, és már ott álltunk a dinnyés autó mellett. Minden piaczárás előtt egy forintért egy egész dinnyét vehetünk. Megvesszük a két dinnyét, akkorák, hogy felemelni nem tudjuk, de leleményes a paraszt gyerek. Görgetjük a földön hazáig, ahol lehet ott a fűben. Nagymamánk boldogan fogad minket, de azért, mérges képet vágva korhol – Ki eszi meg ezt a rengeteg dinnyét? – kérdezi, de már mosolyog, mert halja a választ.

- Hát, mi.

Visszazökkenek gondolataimból, és látom, ez már nem az a piac. Feltűnik, hogy mindenki milyen szomorú. Pedig szépen süt a nap, bárányfelhők úsznak a bársonyosan kék égen, langyos szellő lobogtatja az elárusító asztalokról lelógó terítő szélét. A rajtuk lévő élelem hívogatóan, ínycsiklandóan van kirakva, mégsem látom, a tolongást, hogy megvásárolják. Legtöbben csak nézelődnek, mintha múzeumban lennének, nem mernek nyúlni semmihez.

- Tessék, tessék. Friss zöldség, hajnalban szedtem. - hallom egy kofa reklámszövegét. – Nézze aranyoskám, még harmatos. – szólít meg egy nézelődőt.

- Tényleg, milyen friss, – fordul oda férjéhez a megszólított – mennyibe kerül egy szál fehérrépa? – kérdezi az árust.

- Kétszáz forint, de nézze meg milyen nagyok. – dicséri portékáját.

Férjére néz, és bánatosan elhúzza a száját.

- Legalább kettő kellene a bablevesbe, de az már négyszáz forint – fordul kérdő tekintettel a pénztárcát szorongató férfihez, bízva benne, hogy rábólint a vásárlásra.

- A sárgarépa, és a karalábé is legalább ennyi lesz – nézett szomorúan a sovány műbőr tárcára – és még babot nem is vettünk. A füstölt csülköt már nem is említem.

- Akkor vegyünk csak egyet, - nézett a vagyonukat féltőn óvó kézre – dolgozol, fizetést kapsz, ennyit csak megengedhetünk hétvégére?

- Igen, dolgozom, – dugta zsebre az egyre jobban remegő kezet. – de hó vége van, és csak jövő héten kapok ismét pénzt.

Azt mondta, PÉNZT, mert fizetésnek nem merte nevezni a minimálbért, amiért a napi nyolc óra munka sokszor nem volt elég.

Rendszeresen túlórázni kellett, persze nem plusz pénzét.

- Munkahely megtartás. - főnöke így nevezte.

Riport az Alkotóval

A stúdióban minden elő van készítve a felvétel megkezdéséhez. A kamerák kereszt tüzében két kényelmes fotel, közöttük ovális asztal. A jobb oldalon – már a kontroll képernyőkön – lévő fotelben Alexandra ül. Előtte az asztalon könyvek, melyből egy nyitva a kezében van. Így várja a „beszámolást” ami a felvétel kezdetét jelenti. Idegei már feszültek, pedig ez már nem az első ilyen adás. Fiatalsága ellenére nem véletlenül ő vezeti ezt a műsort. Az irodalom területén, már alkotott maradandót, és ezt meghívott vendégei, és a stáb is elismeri. A képernyőn a kezében lévő könyv borítójából csak annyit látni, hogy naplemente van rajta. A rendező felemeli három úját, és sorban egymás után behajtja, és sorolja.

- Három, kettő, felvétel.

Alexandra felemeli tekintetét, bele néz a kamerába, és elkezdi a regény szerzőjének bemutatását.

- Üdvözlöm, a kedves nézőket – mosolyog kedvesen, még is titokzatosan a kamerába – a kezemben lévő könyv az első, és remélem nem az utolsó, a hamarosan megérkező alkotó tollából. Kérem, önöket szenteljenek egy kevés figyelmet, a hamarosan beérkező alkotónak aki, már nem fiatal, de az írók között még kezdőnek számít. Regénye, ami még csak egy hete jelent meg, felkeltette érdeklődésemet, iránta.

- Üdvözlöm, az Alexandra pódium mai vendégét – mondta, széles mozdulattal a belépő alkotóra mutatva. Kérem, foglaljon helyet – intett az egyetlen üresen lévő fotel felé.

A beérkező vendég, kifejezetten jól öltözött. Sötét öltöny, fehér ing, fekete nyakkendő, sötét bordó mintával. Tartása egyenes, tekintete nyílt, és barátságos. Haja rövid, fiúsan elválasztott. Hátul a forgónál pár szál rakoncátlanul égnek áll. Feszültség érződik mozdulataiban, látszik, hogy eddig még nem volt riport alany.

- Én is üdvözlöm Alexandra, – ül le a felkínált fotelbe – és üdvözlöm a nézőket is.

Alexandra rámosolygott, csak azért, hogy a benne lévő feszültséget megpróbálja oldani, ezzel elősegítve a riport jó kimenetelét.

- A kezemben lévő könyv, – vágott bele a közepébe – valóban az első könyve?

Az alkotó kicsit zavarban, tekintetét, hol a kamerára, hol Alexandrára fordította, és közben nagyot nyelt, ettől nyakkendője kissé megemelkedett.

- Igen, - mondta ki kicsit remegő hangon – eddig ezen kívül semmit nem írtam.

- Honnan jött a történet – kérdezte Alexandra.

- Erre konkrétan nehéz lenne válaszolni – kezdett kicsit feloldódni az alkotó – távolabbról kellene kezdenem a választ, ha a műsoridőbe belefér.

- Kérem, kezdje ahonnan Ön szerin már érthető lesz a nézők számára.

- Onnan kezdeném, - nézett félve Alexandrára – hogy gyerekkorom óta alkotás vágyban szenvedek.

Alexandra kicsit félve kinézett a rendezőre, aki tenyerét lefelé fordítva mozgatta a kezét, jelezve, hogy várjuk mi alakul ki ebből.

- Rajzoltam, később festettem, kipróbáltam a szobrászkodást is, de mindig csak egy dolog hajtott. Valami maradandót alkotni.

- Ön szerint sikerült – ragadta magához ismét a kezdeményezés Alexandra.

- Igen, - jött a válasz, gondolkodás nélkül, de utána kicsit eltöprengett az alkotó - többször is, de azokról csak én tudom, hogy benne voltam.

- Ezek is irodalmi művek volta? – kérdezet Alexandra.

- Nem egyik sem, - nézett a távolba, elgondolkodva az alkotó – az egyik egy köztéri szobor – mondta büszkén. A többi, szakmai jellegű alkotás. – folytatta – Gépész vagyok, és szakmámban is vannak olyan alkotások, mert én annak nevezem őket, amikre nyugodtan mondhatom, hogy maradandó.

- Kicsit mesélne ezekről? – nézett egyre kíváncsibb tekintettel Alexandra – kezdjük talán, először a szoborral.

- Még középiskolás koromban történt, - kezdett mesélni az alkotó – akkor épen a szobrászat érdekelt. Kiss István szobrászművészhez jártam, gondoltam ellesek tőle valamit. Ez a hatvanas évek végén volt. Akkor egy felrepülő madárrajt mintázott meg a balatonfüredi üdülő részére. Nagyon sok madár volt az alkotásban. Én akkor a középiskolában hegeszteni és kovácsolni tanultam. Azt mondta, tudok neki segíteni.

- Miben tudott segíteni? – kérdezet Alexandra már kíváncsi tekintettel.

- Mint tudjuk, - folytatta, már belemelegedve a mesélésbe az Alkotó – Kiss István bronz szobrai nem öntéssel készültek, hanem négy-öt milliméter vastag bronzlemezből voltak kivágva, domborítva, és hegesztve. A sok galambból kettőt én készítettem. Azért az igazsághoz hozzá tartozik, – folytatta szerényen az Alkotó – hogy több galambot is csináltam, de a művész annyira kritikus volt, hogy csak kettőt épített be a kompozícióba. Meg lehet nézni, ma is ott van a füredi üdülőben, a Balaton felé felrepülő madárraj.

- Melyik madarakat készítette?

- Azt nem tudom megmutatni, mert szinte egyformák. Ezért nem fogadta el a többit, mert azok ki lógtak volna a sorból.

- Milyen maradandót alkotott még? – kérdezte Alexandra egyre kíváncsibban.

- Mint már említettem, gépész az igazi végzettségem. Ön, Alexandra, mivel nagyon fiatal, biztosan nem emlékszik azokra a hullámpapírokra, amiket ha meghajlított, recsegve vált lapjaira a hullám ragasztásánál. Azok vízüveggel voltak ragasztva. Hosszas tanulmányok és nyugati tapasztalatok alapján, terveztem egy ragasztó felhordó egységet a hullámpapír gyártó gépre, ami a keményítő alapú ragasztót fel tudta hordani a hullám élekre. A keményítő nem törik, hanem hajlik a papírral, azóta nem esik szét a hullámpapír. De nem ez volt a pályafutásom egyetlen maradandó alkotása – folytatta most már megállíthatatlanul történetét az Alkotó – Terveztem egy hajtóműház öntvényt. A nyolcvanas évek elején, egyedülállóan nyolc magszekrénye volt és a kész öntvény több mint hat tonnát nyomott. Ózdon öntöttek belőle hármat, egyet csak azért, hogy a BNV-n kiállítsák. Azon akkor ott volt a nevem, van róla fényképem is. Legközelebb behozom, megmutatni.

- Az jó lesz, de beszéljünk talán a kezemben lévő könyvről.

Jobb karomat ezer tűvel szurkálták, elzsibbadt, régen rajta fekhettem. Kihúztam a testem alól újaimmal pumpáló mozdulatokat végeztem, hogy megszűnjön az ezer tű szurkálása. Ettől teljesen felébredtem. Elgondolkoztam, még mindig zavaros fejjel, mit is álmodtam?

- Na, ez sem lesz egyhamar adásban – mondtam ki hangosan, és elmosolyodtam.

Végzetes fóbia

Viszont látásra - búcsúzott - Mária.
- Viszont látásra - nézett fel előjegyzési naptárából Dr. Papp - ma nagyon sokat haladtunk, és ha így halad, akkor pár hónap és úgy érzem, utána elengedhetem a kezét. Sikeresen leküzdi az ismét felszínre került, félelemét.
- Már nagyon szeretném, doktor úr - mosolygott vissza az ajtóból Mária - gyerekkorom óta erre vágyok, volt is idő, amikor teljesen rendben jöttem, legalábbis én úgy éreztem, de a szüleim halála, visszavetett a legelejére.
- Egy hónapja jár hozzám - tekintett Mária kartonjába Dr. Papp - már úgy értem a tragédia óta, és biztos vagyok benne, hogy ismét megoldjuk ezt a problémát, mert mint gyerekkorában, most is igyekszik maga is leküzdeni a fóbiát. Mellesleg megjegyzem, most nem kezdjük olyan mélyről.
- Köszönöm a biztatást doktor úr, de egyelőre nem így érzem.
- Ez az én feladaton, hogy ezt meg is valósítsam, - kacsintott biztatóan - akkor pénteken ismét várom.
Mária már csukta volna maga után az ajtót, amikor a doktor még utána szólt.
- A bátyja ugye várja, és hazaviszi? Elég sötét van ilyenkor már.
- Igen doktor úr - válaszolt Mária és már csukta is az ajtót.
Keze még a kilincsen volt, amikor eszébe jutott, hogy 7 éves kora óta ismeri Papp doktort. A szülei azért keresték neki, mert a sötétségtől való félelme szerintük már túl nőt azon a szinten, amit egy ekkora gyereknek fel kell tudni dolgozni. Éjszaka csak égve hagyott lámpánál volt hajlandó aludni. Ez még elfogadható lett volna, de ha felébredt, és bárhol árnyékot látott olyan hisztériába kezdett, ami általában reggelig eltartott. A szobája világítását teljesen át építette egy világosító szakember, úgy, hogy a mennyezet alatt 30 centiméterre körbe neonvilágítást szerelt, ettől a szobában megszűnt az árnyék. Ez nem volt, elég mert az ágy alatt ez nem oldotta meg a problémát, ezért oda is neont kellett szerelni. 
Ennyi idős fejjel visszagondolva, ez már neki is túlzásnak tűnt, de a szülei elvesztése után megint nagyon félt a sötétben. Bátyja mindenben támogatta, és soha nem gúnyolta félelmei miatt. Megpróbálta segíteni gyógyulását, ezért is beszélte meg Máriával, hogy nem közvetlen az orvos rendelője előtt várja autójával, csak két sarokkal arrébb parkol le. Úgy gondolta, (mivel este volt) amíg odasétál az autóhoz, kénytelen lesz leküzdeni a félelmeit, de abban a tudatban, hogy belátható távolságon belül egy biztos pont várja.
Természetesen várta is a megbeszélt időben és helyen. Az autót a saroktól kicsi beljebb tudta leparkolni, mert csak ott volt hely. Mivel nem akarta, hogy húga megijedjen, ezért kisétált arra az útra, amelyiken érkezik. Szeretett a védelmező báty szerepével büszkélkedni, de sajnos, nem volt egy őrző védő alkat. Édesanyja alacsony és törékeny felépítését örökölte. Húga viszont apjukra hasonlított. Lány létére majdnem 180cm. magas volt, és legalább 20 kg-mal nehezebb, mint a bátyja. Míg ő sportpályákon edzette testét, addig bátyja többnyire csak a könyveket emelgette.
Mária elszakadva a biztonságot adó épülettől kilépett az utcára. Érezte, ahogy a szíve gyorsabban kezd verni, mert meglepte a közvilágítás gyenge fényét megtörő, útszéli növényzet árnyékfoltjai a járdán. Próbálta magát nyugtatni, - nem sok sikerrel - csak pár száz méter, és ott várja testvére. Szerinte határozott, - de egy kívülálló szemével bizonytalan - léptekkel elindult a megbeszélt találkahely felé. Félelme, bizonytalansága, ezzel együtt szívverése egyre fokozódott, mikor előre tekintve észrevette, hogy egymás után több lámpa nem világít. Azon a helyen a járda folyamatos sötétségbe borult. Biztatta magát, - nem szabad megtorpanni, nem szabad megállni - ezért menet közben benyúlt a táskájába és elővette, a mindig nála lévő zseblámpát. Ahogy a sötét részhez ért fel is kapcsolta, de rájött, hogy nem sokat segít. A lámpa csak kis területet világított be, és ha ezt a területet nézte, pupillája beszűkült, így az út többi része még ijesztőbben sötétlett körülötte. 
- Már csak kétszáz méter, - próbálta megnyugtatni magát. A félelem egyre jobban kezdett elhatalmasodni rajta. A termelődő adrenalin soha nem tapasztalt erőt adott izmainak. Pulzusszáma egyre emelkedett, agyával már nem tudott tisztán gondolkodni, szeme már nem látta az utat, csak a menekülésre tudott gondolni. Észre sem vette, hogy eszeveszett tempóban rohan.
Bátyja ekkor már látta, és tudatosult benne, hogy rossz ötlet volt ilyen messzire várni, ezért megindult húga felé, közben a nevét kiáltotta.
- Mária. Mária. Itt vagyok, ne rohanj.
Mária nem hallotta, mert a félelem, és a menekülés vágy úgy elhatalmasodott rajta, hogy a külvilág megszűnt számára. Csak a futásban látta megmenekülése egyetlen lehetőségét. Nem vette észre testvérét, aki meg akarta állítani. Mint egy gyorsvonat keresztülszáguldott rajta. Az ütközés szinte semmit nem csökkentett sebességén, tovább folytatta a menekülést. Az elgázolt testvér két méterrel odébb ért földet a hátán, és feje keményen odaütődött a járdaszegélyhez. Bíborvörös folt kezdett növekedni koponyája alatt. Keze lába azonnal elernyedt a teste mellett.
Mária csak futott, futott, amíg izmaiban a tejsav olyan mértékben fel nem szaporodott, hogy már a mozgás is nehezére esett. Látása kezdett kitisztulni.
- Már nincs is olyan sötét - állapította meg, mikor körül nézett.
- Valami baj van? - hallotta a kérdést.
Megriadva nézett körbe, nem tudta, hogy nincs egyedül. Egyetemistának kinéző fiút pillantott meg, úgy két lépésre maga előtt. Hóna alatt könyvek, hátán hátizsák. Visszanyerve ítélőképességét, megállapította, hogy már legalább két sarokkal túlfutott a találkozóhelyen.
- Tessék - nézett csodálkozva a kérdezőre.
- Úgy futottál, mint akit üldöznek - lépett közelebb Máriához - azt hittem valami baj van.
- Azaz igazság, - kezdett magyarázkodni Mária - nagyon félek a sötét helyektől. A bátyám két sarokkal ezelőtt várt, ahol találkoznunk kellett volna, de nem égett a közvilágítás, és ettől megijedtem, azért futottam.
- Bátyád nem várt?
- Nem tudom, - mondta értetlenül körül nézve - soha nem szokott késni, de én nem vettem észre.
- Visszakísérlek - ajánlkozott az ismeretlen fiú - hátha már ott vár.
- Az nagyon jó lenne, mert egyedül nem szeretnék még egyszer bemenni abba a sötétbe.
- A zseblámpát el is teheted, annyira nincs sötét. Megfoghatod a kezemet, ha mégis félnél, - nyújtotta Mária felé.
- Nagyon rendes vagy. - fogta meg Mária a felkínált kapaszkodót.
Együtt indultak vissza az úton, de Mária keze egyre jobban remegett, ahogy közeledtek a sötét részhez.
- Ne félj, - húzta közelebb a fiú - senki nincs a közelben.
Alig mentek egy saroknyit, szinte egyszerre látták meg a földön fekvő alakot. Mária ismét elkezdett szaladni, magával húzva új ismerősét. Megismerte bátyja dzsekiét a földön fekvő alakon. Az utolsó métereket már egyedül tette meg, kitépte kezét a megnyugtató szorításból. Szinte rázuhant bátyjára, a felismerés kábulatában, hogy semmi életjelt nem mutat. Megfogta kezét, ami teljesen hideg volt.
Kísérője felmérve a helyzetet, mobilján már hívta a mentőket, de nem tudta, hogy már nincs segítség.
Mária leült testvére mellé - már nem törődött a sötéttel - térdeit egészen az álláig húzta. Fél kézzel bátyja kezét szorongatta, közben ringatta magát előre hátra, szinte önkívületi állapotban, csak magának mondta.
- Gergő, - soha nem hívta így, számára mindig csak bátyus volt a neve - Gergő, ne hagyj itt egyedül!

Bernáth Csaba (Vitnyéd)

Nagyapák

Más és más kvalitású nagyapákkal büszkélkedhetem. Az is igaz, míg egyikük ruszin, magyar volt a másik. Régen elvesztettem már őket, de emlékük mélyen a szívembe fészkelte magát, s gyakran álmodom velük is, nem tudni miért. A nagy Krúdy álmoskönyve sem ad számomra elfogadható magyarázatot.

Anyai nagyapámat Kuzma Lászlónak hívták, de nekem csak gyidu volt, nagymamát meg bábinak szólítottam. Az 1902-es születésű, több nyelven beszélő felmenőm pékmesterként látott el mindennapi friss kenyérrel, cipóval két-három utcát Ungvár Radvánc nevű városrészében. Akkoriban és most is családi házak sokasodtak ruszin anyanyelvű lakókkal az Aranyos, Partizán és Cskalov utcákban. Én már csak e későbbi szovjet elnevezésekre emlékszem. S az a mini pékség látta el mindennapi betevővel a környéket is, amiben az én gyidum dolgozott…

 Dolgozott, 1946 tavaszáig. Pecsétes papírral kuláknak nyilvánították őt és társát, s rögtön bezárták a sütödét, sőt, kötelezték elbontásra, s a használható építőanyagot beszolgáltatásra. Csak a füstös, koromfekete vályogot hagyták örök mementónak.

Kulákként sehol nem alkalmazták ezentúl szakmájában az öreget. Éjjeliőrként tengette életét, három gyermekét így tudta nevelni. Nagymamámmal mégis sikerült mindannyiunkat kitaníttatni, két lányát férjhez adni, fiát megházasítani.

 Egy apró emlék örökké visszatér álmaimban. Akkoriban a nyarakat a megyeszékhelyen, nagyszüleimnél töltöttem. Jól elvoltam a városi két moziban adott filmek látványával, melyek ötnaponta újultak. Leginkább zenés indiai filmeket adtak, meg világháborúsakat, nem volt nagy választék. A mozi mellett a céllövölde lelkes rajongója is voltam. Egy kopekért kétszer lőhettem. Igaz, nem voltak nyeremények, mint a búcsúban. Na és az akkor nagyon olcsó és finom fagylaltot is igen szerettem, mihez falun egyáltalán nem lehetett hozzájutni.

1973-ban történt, én hatéves voltam. Bábi megkért, hogy vigyem el papinak az ebédet a közeli raktár őrbódéjába. Utam a kisvasút mentén vezetett, mely naponta többször megtette az Ungvár-Onokóc távolságot, s nagy örömömre vele futottam egy darabig, míg bírták vézna lábaim. Közben elestem, de én boldog voltam, hogy majdnem lehagytam a fekete füstöt okádó mozdony vontatta kocsikat. Arra nem gondoltam, hogy a leves és a második eggyé lesz a füles táskában. Folyt bizony még kifelé is egy kis lyukon. Nagyapám meg csak elmosolyodott, s azt mondta, a kutyáknak is kell enniük. Bizony aznap nem ebédelt miattam.

A hetvenegyedik születésnapján még én raktam ki kis gömbölyű cukorkákból az évszámot. Még azon az őszön itt hagyott bennünket.

Apai nagyapámat Bernáth Károlynak hívták, akárcsak apámat, csak én nem lettem Karcsika. 1904. szeptember 12-én született módos paraszti családban. Földjük, erdejük volt, jól megéltek belőle. 1930-ban megházasodott, négy gyermek, egy lány és három fiú felnőtt a gondos neveltetésben. A második világháborúban magyar katona volt, a tüzérségnél szolgált. Mivel megromlott egészségi állapota, nem vitték se Szibériába, se a Gulágra.

A rendszerváltás a példás gazdaságot sem kímélte, mindent – földet, erdőt, talpas jószágot, terményt – be kellett szolgáltatni a közösbe, a kolhozba. Nem állt meg a világ, bár a váltás őket is nagyon megviselte, elszegényedtek.

Hamarosan azonban új idők jártak Kisdobronyban, nagyapámat falubírónak választották. 1950 februárjától 1963 februárjáig töltötte be ezt a nemes tisztséget becsülettel, egyenes derékkal. Aztán nyugdíjazásáig – 1964 októberéig – katonai nyilvántartóként ügyködött a faluban. Nyugdíjasként is kijárt Károly bácsinak a tisztelet.

A hetvenes évek végén, általános iskolás koromban mélyen emlékezetembe rögződött a következő eset. Mint minden nap, sort álltunk nyáron a kenyérre várva a bolt bejáratánál. Már reggel nyolckor gyülekezni kellett, ha elöl akartunk lenni, hamar hozzájutni a mindennapi betevőhöz. Hiába, a kárpátaljai magyar ember nincs meg kenyér nélkül, mindenhez, még a káposztaleveshez is eszik kenyeret. Én késtem, csak tízre jutottam el a jókora sor végére. A bolt a falu közepén volt, gyalog tettem meg az utat, aztán a kerteken keresztül ráakadtam egy szilvafára, hát elment az idő, míg jóllakatott a megtermett fa. Bizony késtem, nem is keveset, veszélybe került ezáltal a kenyérvásárlás. Nem tehettem semmit, beálltam utolsónak.

Legalább százötvenen lehettünk a pár láda kenyérre, mielőtt azonban el kezdték volna osztani, egy szikár csontos kéz megragadott és kipenderített a közben már mögöttem lévő felduzzadt sorból. S vitt, vitt, tolt, gyömöszölt előre a bejárati ajtóhoz. Nagyapám volt az, úgy látszik, jó helye volt aznap. Hamarosan mellemhez ölelhettem a fekete kenyeret, csak olyat hoztak, még meleg volt, élesztős, mint a gumi. De mit bántam én, feledtette velem az eltékozolt időt, s boldog voltam, hogy aznap is tudtunk kenyérhez jutni. Nagyapámnak meg sem tudtam köszönni segítségét, úgy eltűnt a kígyózó sor mögött. 1982 őszén csendesen elhunyt.

Két különböző ember, két különböző stílus, két különböző életút eltérő sorssal megáldva. Ám én mégis büszke vagyok, hogy ilyen nagyapáim voltak, számomra példaképek.

Apám

Egy kisiklott élet jutott osztályrészül édesapámnak. Az is igaz, semmi nem vetítette előre azokat az eseményeket, amelyek megrengették úgy lelkét, mint testét.

Második gyermekként született 1933. október 15-én paraszti családban. Jó neveltetést kapott, falubíró apja a munkácsi tanítóképzőbe járatta. Elvégzése után saját falujában, Kisdobronyban, az általános iskolában tanított nyugdíjazásáig feleségével, kit Ungvárról neveztek ki ide tanítani. Itt ismerkedtek meg, itt kötöttek házasságot. A három gyerekből kettő nőtt fel, én vagyok a kisebbik, én próbálom pár gondolatban megfogalmazni, mit is jelentett nekem édesapám.

1.)

Emlékfoszlányként gyerekkorban sokat vitt a kerékpár vázán gombát szedni az erdőbe. Ilyenkor a kutyánk is velünk tartott, nem kis riadalmára az útszélen csipegető libáknak. Ilyenkor mindig éneklésre biztatott, én pedig valójában sivító kornyikálásba kezdtem. Ilyenkor mindig elzsibbadt a combom, a fenekem a rázó biciklitől, ám mégis örültem, repesve vártam a legközelebbi alkalmat. Azóta legkedvesebb szabadtéri időtöltésem a gombászás.

2.)

Egy késő őszi hajnalon történt, hogy áthívták őt disznóölésre a szomszédba. Én már csak akkor szereztem tudomást róla, amikor a derengő homályban megkopogtatták az ablakunkat. Nagy baj lett, a három fogóból az egyik, egy Magyarországról vendégségben lévő, elengedte a disznó farkát, s az egész 160 kilós állat apám jobb lábára esett. A kórházban tudtuk meg, hogy térd alatt két helyen tört el a csont, sőt félrecsúsztak egymástól. Ettől kezdve hónapokat, éveket töltött el a kórházban az ügyetlen sebészek miatt. Volt úgy, hogy mellig begipszelték, ekkor a tüdőgyulladás majdnem elvitte. S az én apámból többé már sohasem lett az a dolgozó, mindig mindent elintéző ezermester. Kórházakból szanatóriumokba kellett többször mennie, hogy a köztes időben taníthasson egy keveset. Azóta én is követtem példáját, kórházból kórházba.

3.)

Apropó kórház. Egy máig visszaálmodott jelenet feleleveníti kórházi látogatásaim többségét. Semmi másból nem állt az egész, minthogy délután három órakor kinyílott a megyei kórház kapuja, s én rohantam keresztül egy kis parkon apukám kórterme felé, ki mikor meglátott, kihúzta fiókját, és abban különböző finomságok bukkantak elő számomra. Mire édesanyám felért a lépcsőkön, s benyitott, én már majszoltam a talált édességet és/vagy gyümölcsöt, amit valójában nem nekem, hanem a betegnek szántak. Azóta a legkisebb lányommal én is átéltem ugyanezt.

4.)

’73-tól aztán nővéremmel és édesanyámmal magunkra maradtunk minden házi és kerti munkával. Egyszer éppen ástam, ásogattam a szőlőben, amikor a szomszéd lócáján ülve kinevetett suta mozdulataimért egyik barátom társaságában. Nagyon fájt az efféle bíztatás, ám sajnos sokszor megtréfált így a későbbiekben is. Egyébként nagyon hamar önállóságra nevelt minket a sors, hiszen szüleink hétfőtől szombatig két váltásban, reggel fél nyolctól este hatig tanítottak, ha nem volt éppen esti iskola, vagy a havonkénti gyűlés. Ezek eltartottak kilencig is. Mi pedig megtanultunk szinte mindent, amire egy felnőtt képes. Azóta helytállok a konyhában is.

5.)

Főzni is így kezdtem el. Találtam a hűtőszekrényben egy egész tyúkot feldarabolva. Oda is tettem a gázra főni a felét annak rendje és módja szerint pörköltnek. Csak sajnos mire kész lettem az iskolában kapott házi feladatokkal, az én tyúkom egy az egyben odaégett. Mit tehettem mást, fogtam a maradékot és feltettem főni egy másik fazékban. Erre már jobban odafigyeltem, főztem ki hozzá makarónit is. Szüleim mikor hazaértek, nagyot néztek, de nem bántottak még szóval sem a szirkóvá égett próbálkozásomért. Ami meg sikerült, jóízűen megettük közösen, mindketten megdicsértek a nem várt főtt vacsoráért. Azóta már több éve én főzök az egész családnak, s volt olyan többször is, hogy az egész tanári karnak tanév végén.

6.)

Édesapám sikeres felvételt nyert az Ungvári Állami Egyetem történelem szakának levelező tagozatára. Jól tanult munka s a betegségek mellett. Ám egy nap szokatlan dolog történt az egyik órán. (Nem írom meg, melyik évben volt, már igazán nem fontos.)  Kárpátalja, a tanár szerint Kárpátontúl (az ukrán himnuszban is így van sajnos) volt a téma, s odáig fajult a dolog, hogy míg igazát akarta édesapám érvényesíteni, hogy tudniillik milyen státusszal bírt e terület a századok folyamán, különös tekintettel a XX. századra vonatkozóan is, megütötte az előadót úgy, hogy az beesett az asztal alá. E nap után karakánsága miatt, mit én egy az egyben örököltem, soha többet nem lépte át az egyetem kapuját. Sokan kérték, (a méltó helyre tett tanár rég nyugdíjba vonult,) többen követelték, hogy folytassa tanulmányait az ötödik évfolyamon, még maga Váradi-Sternberg János professzor is közbenjárt, ám ő hajthatatlan volt. Ma is őrzöm apám indexkönyvét. Azóta én elvégeztem az ominózus egyetem magyar szakát, és én is majdnem megütöttem egy tanárt igazamnak (identitásomért) adva így nyomatékot.

7.)

1987-ben leszereltem a szovjet hadseregből, s először édesanyámmal hagyattam ott az iskolát, majd a nyugdíjkorhatárt elérve édesapámmal is, hogy legalább békésen élvezhessék gyerekei, unokái között nyugdíjas éveiket. Házasságomból egy fiú és egy lány unokával örvendeztettem meg szüleimet. Nagy gonddal vigyázták álmukat, tanították az életre igazi nagyszülőként. Édesapám a bitangságot is szajkózta, nála az unokák a vidám barakkot lakták. Azóta született még egy lányom, ám sajnos ő már nem ismerhette nagyapját, csak képről.

8.)

Csak a cigarettáról nem tudott leszokni. 1998-ban, mikor fájdalomra panaszkodva elvittem orvoshoz, kiderült, hogy rákos. A daganat ínyéről már átterjedt a gégére és a tüdejére is. Az orvosok azt is mondták alapos vizsgálatok után, hogy körülbelül fél éve van még hátra, s készüljünk fel, hogy iszonyú fájdalmai lesznek. Nem volt mit tenni ezek után, vártuk a felvázolt végzetet. Közben megszületett harmadik kis unokája Magyarországon. Nővérem, ahogyan lehetséges volt, útra kelt, hogy megmutathassa kisfiát a nagyszülőknek, rokonoknak. Édesapám vidám volt egész nap, kicsit megiszogatott a találkozásra hivatkozva. ...

Reggel édesanyám rohant be azzal, hogy meghalt apátok. 1998. április 29-ét írtuk.

2001. április 1-jén végleg leszoktam a dohányzásról. Azóta rokkantnyugdíjas lettem, tőlem azt kérdezték az orvosok, tanítani vagy élni szeretnék?

Az utóbbit választottam…

Édesanyám

Drága anyukám, hol vagy?

1932. április 11-én megszületett Ungváron az én jó drága édesanyám. Első gyerekként jött a világra ruszin családban. Elsőnek, ám utolsónak halt meg 2012. augusztus 12-én. Szívemben azóta eltávolíthatatlan űr támadt, mely tudom, örökre elkísér.

Vidám gyermekkorról mesélt mindig, testvéreiről, Veráról és Lászlóról. (Mindketten rákban távoztak az élők soraiból viszonylag hamar.) A szülők igyekeztek mindent megadni három gyermeküknek. Hiányt semmiben nem szenvedtek, pékségük, földjük biztos megélhetést biztosított a Kuzma családnak. Halvány emlékei voltak csak a második világégésről, a bombázás mellett szívesen mesélte mindig, hogy akkor ette életében a legtöbb édességet. A csokit és cukorkákat a német katonáktól kapták, ezért szinte minden nap besétáltak a városi korzóra, ahol gyakran megfordultak a fejadagként édességet is kapó bakák. A háború egyébként elkerülte őket, ám a rendszerváltás megtépázta a családi költségvetést. Apját kuláknak nyilvánították, a pékséget örökre bezárták, soha nem dolgozhatott szakmájában az öreg. Ám így is, mindhárman bizonyítottak az életben.

Drága anyukám, merre jársz?

Édesanyám tanító lett a vész után. Kihelyezték rögtön falura, ahol később megismerte – tanítva – férjét is. 1959-ben férjhez is ment Bernáth Károlyhoz. 60-ban megszületett Márta lánya. Mivel a gyorstalpalónak aposztrofált tanítóképző nem elégítette ki tudásvágyát, felvételizett az odesszai egyetemre földrajz-rajz szakra. Magánúton el is végezte kiváló teljesítménnyel 1963. június 29-én. Ezentúl mint földrajzszakos középiskolai tanár dolgozott az általános iskolában Kisdobronyban. Ő volt mindenki Mária Vasziljevnája, Manyikája. 39 évig egy helyen dolgozott, tanította a kisdobronyi és a tiszaágteleki gyerekeket. Mikor utoljára meglátogatta az óhazát, a falu egyik utcáján a kitűzött 800 métert fél nap alatt tette meg, mivel minduntalan megállították az emberek egy kis beszélgetésre.

1966-ban megszületett Istvánka, második gyermeke. Nem sokáig örülhettek a tündéri jövevénynek, mert 11 hónaposan betegség miatt (nem volt még penicillin) itt hagyta az árnyékvilágot. Ezután születtem én, e megemlékezés írója, 67-ben. Arany János születése után kerek 150 évvel napra pontosan. Születésem részben elhunyt bátyámnak köszönhetem.

Drága anyukám, miért hagytál itt?

Kavarognak fejemben a negyvenöt év alatti együttlét édesanyámmal, de semmi nem jut eszembe, nincs rá egy rossz szó, egy rossz gondolat, tett. Ő mindig jó volt hozzám, hozzánk: két gyermekéhez és öt unokájához. Az egész életét családjának adta, nyugdíját mindenféle önös érdekek, rigolyás igények nélkül. Ha minden nap írnék, akkor sem tudnám maradéktalanul megörökíteni példás életét.

Drága anyukám, miért hagytál itt ilyen hirtelen?

Az első menyétől sok keserűséget kapott a húsz év vége felé, a másodikkal nem érkezett sokat jól együtt élni. Férjével átlagosnak mondható majdnem negyven évet tudott megélni. 1998-ban költözött ki az anyaországba, ekkor halt meg férje, édesapám. Sok helyre eljutott, az országot és a szomszédos országokat is beutazva. Olyan helyekre, amelyeket csak könyvből taníthatott. Kicsinyes vágyai közt szerepelt, hogy a bécsi korzón egy feketét ihasson.

 2000-ben legyűrte a rákos daganatot, mellyel szemben testvérei elbuktak talán az egészségügy milyensége miatt is. Ám rövid, nem tudott gyógyíthatatlan betegsége megkímélte a későbbi szenvedésektől. Sírja akaratának megfelelően férje, kisfia, édesanyja mellett van az óhazában.

Drága anyukám, már tudom, hogy hol vagy. Megérdemled…

Ikrek

Eljött végre a nem várt nap. Visznek katonának. Engem, két évre, igaz, nem Vlagyivosztokba. De akkor még nem is gondoltam bele, hogy a két legszebb évemet adom egy olyan országnak, mely azóta megszűnt létezni.

Pünkösdvasárnap volt, 1985. május 27-e. Már három napja kopasz voltam, először életemben. Édesanyámtól tudom, hogy már akkor fekete sűrű hajjal jöttem a világra. Csípett a szokatlan hajnali hideg, fáztak a füleim is. Sehogy se akartam megszokni tarságom. Sapkát azért mégsem hoztam magammal Ungvárra, hisz tizennyolc múltam.

Hajnali négyre kellett jelentkeznem behívómmal a sorozóbizottság előtt egy napi élelemmel. Éjszaka sütött rántott hússal, csirkecombbal, primőr paradicsommal oltottam éhem, bár az utolsó esti iszogatástól ázott gyomrom nem nagyon akarta. Ittak a fiúk, ittam én is, jóféle házipálinkát, utána pedig megjött az étvágy is. Ekkor még nem is sejthettem, milyen is lesz valójában a bakakoszt.

Hét órára már a második teljes orvosi vizsgálaton estünk át, meztelenül jártuk a hideg szobákat, a hófehér testek itt-ott kékültek, lilultak, mi pedig szemérmesen válaszolgattunk, hogy da, da. Az egy-két idős női orvos előtt bűntudattal, alázatosan takargattuk férfiúi büszkeségünket. S közben körülbelül félóránként felsorakoztattak a placcon. Azt vettem észre, hogy a sok kopasz egyre fogy körülöttem, nem értettem hová lesznek. De bárhová is fordultam kissé már illumináltan, az ikreket mindig felfedeztem.

Így, tar kobakkal is, rögtön kitöltötték látóhatárom egy bizonyos szegletét, mosolyuk, egymással való törődésük lenyűgözően hatott, gondolom nemcsak rám, s úgy hittem, a sorozó tisztekre is.

Örökkévalóságnak tűnt pünkösd vasárnapja zárt, szögesdrótkerítés mögött. A fiúk éppen most fociznak a szomszéd faluban, igazi rangadó, s én, én a csapatkapitány, a főszervező nem vagyok ott. Mondják, jobb menni katonának tavasszal, jobb lenni nyáron kiskatonának (szolágának), mint télen, a hidegben. Lassan, az elfogyasztott pálinka hatására, kezdtünk beletörődni sorsunkba. Én balga hallgattam, senkivel nem osztottam meg, hol is fogok szolgálni. Egy falumbéli is maradt egészen estig, az aznapi utolsó bevagonírozásig mellettem. Úgy tudtuk, együtt leszünk, egy helyen.

Eszembe jutott a lány, Ő, mikor kibontottam szép, formás melleit pulóvere alól. Még éreztem harapdáló csókjait, alig tudtam úgy-ahogy megtanítani a nyelvesre. Nem bántam volna, ha soha nem múlik a pillanat. S az utolsó éjszakán is még szinte el sem búcsúztam Tőle, mert már vártak a haverok.

Este hétkor volt az utolsó pőrére vetkőzött orvosi vizsga. Nem tudom, lehet talán kinőtt egy harmadik lábunk? Még egy fejjel áldott meg a májusi nap? Egészségtelenből egészségesekké váltunk, vagy nőttünk közben egy pár centit? Az igazsághoz hozzátartozik, mivel hivatásos és úrvezetői jogosítvánnyal rendelkeztem, megvolt már délelőtt az irányított behívóm. Kazahsztánba tankistának szerettek volna bezupálni. (Az afganisztáni háború idején, sicc.!)

Valaki ment helyettem, én maradtam az esti kijevi vonatra.

Számomra és falumbélinek is eljött az utolsó sorakoztatás, még mindig voltunk vagy százan az ikrekkel együtt. Konvojban kísértek ki az ungvári vonatállomásra. Még egyszer út közben meg lehetett ölelni szeretteinket, búcsúztatókat. Ekkor lett először könnyes a szemem.

A mi részünkre lefoglalt vagon utolsóként hagyta el szinte vánszorogva a megcsonkult családoktól roskadozó peront.

Ülve nyomott el az álom. Semmit nem tudtam arról, hogy Jóskát keresik az egész vonaton. Csak két év múlva tudtam meg tőle, hogy bánatában beült a mellékhelyiségbe és zokogott, hogy nem oda kapott irányítást, ahova én, Pedig neki is meg volt kenve a szolgálathelye. Így került Belorussziába. (A két év alatt egyszer volt szabadságon otthon.)

Hajnaltájt noszogatásra ébredtem, le kellett szállnom többedmagammal, katonatiszttel és két sorkatonai szakaszvezetővel a vonatról. Jöttek az időközben megismert magyar fiúk, az ikrek is.

Kék váll-laposokhoz vittek, repülősökhöz először. Nem értettem. Aztán tizenhetünket négyfelé szedtek szét szemem láttára. Délelőtt tízre már minden elemózsiát elszedtek a helyi katonák tőlünk, sőt kapott néhányunk egy-két pofont is ízelítőnek. Nem fájt számomra azonban még az sem úgy, ami ezután következett.

Jött egy őrnagy, és szétválasztotta az ikreket. Kemény volt és kimért. Az ikrek hangosan zokogtak, erőszakkal választották szét őket. Nem tudom, mi lett későbbi sorsuk, de abban biztos vagyok, hogy még ma is felrémlik álmaimban az őrnagy bárgyú, merev, rideg semmitmondó képe. Én pedig pityeregtem és sírtam, sirattam a semmit, a más keservét úgy igazán…

Ikrek II

1992. január 18-a, éjjel féltizenkettőkor elindult a magzatvíz. Ikreket vártunk. Még magamnál sem voltam, de már gyújtottam öreg Moszkvicsomat, ami hihetetlen, de egyszerre beröffent az öt-tíz fokos hidegben. Akkor még nyár volt a nyár, tél a tél, megvoltak az átmenetek is közöttük, csak a hó hiányzott a mezőkről, utakról. Szótlanul araszoltunk, nem ment jobban a kocsi, Ungvár irányába. Velünk jött nővérem is, hátha tud valamit segíteni, tenni e korai megindult szülésben. A Latorcához közelítve átláthatatlan ködbe értünk, szinte tapogatózva vezettem. Le kellett húznom az ablakot, úgy néztem, hogy merre is járok.

Időt nem érezve gördültem be a városi kórházba, az volt az ügyeletes, beutalónkkal, melyet még elindulás előtt be kellett szerezni éjnek évadján (majd egy órába telt felkölteni a falusi bábát). Útközben persze elfolyt az egész magzatvíz, feleségem halkan sírdogált, félt, féltette édes terheit.

Mikor először jelezték az ikerterhességet, madarat tudtam volna fogni röptében. Valami újfajta bizsergés fogott el. Mindig is irigyeltem mások ikreit, kiváltképp az egypetéjűeket. Lelki szemeim előtt toltam őket az iker gyerekkocsiban, vásároltam duplán a szebbnél szebb kisruhákat. Csak a színükre nem emlékeztem. Az álmaim színtelenek, vagy csak nem tudtam eldönteni, hogy fiúk lesznek, vagy netalán lányok, esetleg mindkettő? Mindenesetre tudták mások is, hogy ikerterhességgel áldott meg minket a sors, Isten. S én élveztem a legjobban magam azóta, hogy kiderült. Egyfajta büszkeség töltött el, már majdnem előre ittam naponta a medve bőrére. Meg amúgy is, a kárpátaljai ember bármi okból tud inni, ha akar.

A kórházban nem fogadtak tárt karokkal. Álmos nővérke fogadott, s mire az ügyeletes orvost felkeltette, nekem egy örökkévalóságnak tűnt. Bár feltette szemüvegét, látszott rajta, hogy nem mosakodott meg, s hogy nem örül jöttünknek. Morózus arccal hallgatta nővérem beszámolóját, miért is vagyunk itt tulajdonképpen. Oroszul, ruszinul. (A feleségem nem tudott anyanyelvén kívül.)

Rövid vizsgálat után, nekünk ki kellett mennünk, kijött és szenvtelen hangon mondta, hogy meghaltak az embriók, injekciót adott be a kényszerszülésre, nyugodjunk meg, semmit nem tehetünk, idő előtt mással is megtörténik. (Most fordultak volna a hetedik hónapba.) Alighogy mindezt végigmondta, már kikiáltottak neki a vizsgálóból, hogy sürgősen jöjjön…

A második emeleten volt a szülészet. Már az elején is gyalog kellett feleségemnek felmennie áldottan, elfolyt magzatvíz utáni majd egyórás út után. S most jött a legborzalmasabb, felsírt egy baba!!! Kisvártatva egy fehérnek tűnő gyolcsba tekerve szaladt vele az egyik nővér a lift felé, ami érdekes módon mégis működött kulccsal. Majd úgy pár perc múlva valami egészen koszos anyagba csavarva a másik síró gyerekkel is kirohant egy nővér, és elindult futva a lépcsőn fölfelé.

Ó, hát mégis élnek, Uramatyám!!!  El kezdett forogni velem az emelet, én is futottam volna fel a hatodikra (mint később megtudtam, ott volt a koraszülött osztály, ott voltak csak inkubátorok), de fönt már nem engedtek tovább. Szigorúan leparancsoltak mint apát, csak nővéremet engedték a várakozóba, esetleges tolmácsként számba véve.

Már nem fáztam, mint eddig, forró volt a fejem, ereim lüktettek, elmém messze járt. Most mi lesz, még meg se vásároltuk az ilyenkor szükséges újszülötti holmikat két példányban. Most mi lesz, szabadságot kérek, kiket hívok meg keresztszülőknek, mindenféle járt már fejemben, lefutottam az udvarra, egymás után szívtam a cigarettákat, de most ez sem segített. Gondolataim az univerzumot döngették, észre sem vettem, hogy nővérem zokogva jön felém. Rögtön kijózanodtam, hányingerem támadt, torkom köszörültem, mint egy bagós, s egy szó sem tudta elhagyni ajkam. Letaglózott, bár már a lépcsőknél éreztem, hogy baj lehet, hogy azért rohannak gyermekeimmel. Bambán magam elé meredtem, s újra, sokadszorra rágyújtottam.

Megvirradt közben, el kezdett szállingózni nagy pelyhekben a hó. A kórház ablakaiból látni lehetett a kelő várost, mely igazán semmit sem tudott – tudhatott az éjjel történtekről. Azt csak mi éreztük, ketten idekint, s feleségem odabenn. Reggel hat után beengedték nővéremet terhétől megszabadult nejemhez, én a közeli boltból ásványvizet hoztam. Mondták, hogy még ma eldöntik a viziten, hogy hazaengedik-e. S ekkor történt a nap második fájdalma, ha lehet még tetézni. Az egyik már nappalos nővérke szigorúan kitessékelte nővérem a kismama-szobából, hiába bizonygatta, hogy szükség van rá a tolmácsoláshoz. Erre mondta, miszerint aki ukrán kenyeret eszik, beszéljen ukránul…

Vad dühömben toporzékoltam, kínomban üvöltöttem, mire a megérkező professzor csak annyit tudott hozzátenni, hogy nem ő válogatja munkatársait. S hogy mihamarabb felejtsem el…

Mai napig nem tudtam meg, milyen neműek voltak koraszülött gyermekeim, miért születtek meg élve. Minden változatot hallhattam a folyosón magamba roskadva. Eltemetni sem kaptuk meg a kis ártatlanokat koruk miatt.

Délre járt az idő, amikor hazaindultunk hárman. Elállt a hóesés is, szépen ragyogott a januári nap, csak a lelkem volt telve szomorúsággal, gyűlölettel. Azt fontolgattam, sohasem tudok már nevetni, örökös letargiába süllyedek. Haza érve azonban mosolygó kétéves fiam fogadott, s nekem bárhogy is, ha nehezemre esett, muszáj volt visszamosolyogni…

Ha addig élek is!

Egymás mellett öregedtek meg. Élték a maguk csendes, megszokott kerékvágásban gördülő életét a tanyán.

• Anyjuk, de jó, hogy krumplifőzeléket főztél. Múlt héten is főztél, tudom. De tudod, mennyire szeretem, nem tehetek róla. Szeretem, no!
• Tudom, persze, hogy tudom. Ezt szereted a legjobban. Meg a lekváros buktát. Hogy mennyi lekváros buktát győz a gyomrod felemészteni...
• Anyjuk, de én téged is szeretlek ám...
• Hagyd el, vén kappan vagy te már! Mi lelt, hogy ilyeneket beszélsz?
• Nem vagyok én vén kappan, hallod-e! Hogy szeretlek, azt meg úgy mondhatom, mert az úgy is van. Aztán meg ki gyártja nekem a jó lekváros buktákat, mi? Hanem hallod, már régen akartam neked mondani, hogy... hogy én téged megfaraglak almafábul. Mert... én már régen meg akarlak téged faragni almafábul...
• Jézus szíve, segíts! Megfaragni? Te tényleg meghibbantál vénségedre! Hát ha már annyira faragni akarsz, faragjál fűzfasípot!
• Aztán minek, kinek faragjak sípot? Te, én olyan szépen kifaragom a derekad, a farod, hogy no! Azt lehet csak szépen kidomborítani, kiidomítgatni a jó almafábul... én olyan szépen kifaraglak... itt a fejembe vagy már...
• Hát most már maradjál ám, vén szamár! Most, vén szamár létedre fogsz farigcsálni, mint a suttyó legények? Nincs jobb dolgod? A kert is gazos, csupa gaz...
• Lesz az még gazosabb is, hát aztán! Kínlódtam én már eleget, meg a derekam is fáj! Te, én olyan szépen megfaraglak...
• Hagyjál már föl a faragással, aztán csak forgács lesz utánad... Bolond vénember!
• Te meg bolond vénasszony!
• Bolond ám a hétkórság! Most már kitakarodj innen a forgácsoddal!
• Jól van, no! Már ki is takarodtam... De én akkor is megfaraglak, ha addig élek is!

Nem jó választás

     Az évben Berti bátyám a felnevelendő malacka kiválasztásában valahogy nem állt a helyzet magaslatán.

A szépen előkészített ólba helyezve büszkén szemlélte választottját. A házból kikiabálta Ella nénémet, nézze már meg a jövevényt. Ő aztán szakértően szemrevételezte, s lesújtó véleményének hangot is adott.

- Berti, Berti, ez a malac nem volt jó választás. Nekem valahogy nem tetszik.

Berti bátyám leintette, mit huhog, jó poca ez, nincs ennek semmi baja. Felhízik, lesz sonka, szalonna, kolbász...

     Az idő haladtával aztán Ella néném jóslata bizony beigazolódni látszott. Mert a malac nagyon virgonc állatka volt, furcsa szokásaival alapos meglepetést okozott gazdáinak. A vályúba kapott moslékot módszeresen mellső lábával kitapicskolta, de ha úri kedve úgy hozta, bele is ugrott a vályúba, ahol vígan ugrált, ezután a megmaradt moslékot jóízűen felfalta. Csakhát súlyának tisztes gyarapodásához ez elég kevésnek bizonyult. Mindehhez járult még további kedvenc szórakozása, ami abból állt, hogy az ól fapadlójának deszkáit addig döfölte, feszegette hol a lábával, hol az orrával, míg nem sikerült pár darabot felfeszítenie, hogy aztán mintha csárdást járna, ugrándozzon felettük. Így Berti bátyám rendszeres esti tevékenykedése cifra káromkodások közepette az aznapi rongálás helyrehozatala lett.

Egy idő után már persze nagyon unta, meg ugye a malac mindezen szokásainak köszönhetően alig-alig gyarapodott. Aztán Berti bátyám Ella nénémmel tanácskozásba kezdett, mitévők legyenek egy ilyen állattal, mert így nemigen lesz sonka, szalonna, kolbász, miegyéb. Arra jutottak, hogy a malacot féreg gyötörheti, s legjobb lesz, ha elhívják az állatorvost.

Másnap jött is a doktor, hogy a beteget szemügyre vegye. Berti bátyám segédletével kín-keservesen megvizsgálta, mert bizony a páciens ezt nem nagyon óhajtotta, ugrándozott, rúgkapált, míg a doktor nem talált más megoldást, s oldalába döfött egy jókora injekciót. Attól aztán lassan féloldalára dőlt, nagy szuszogással szunyókálni kezdett. Így lehetett a pofájába tuszkolni a tablettát.

Estefelé Berti bátyám éktelen zajt hallott a disznóól felől, s mikor odafutott, hihetetlen látvány tárult a szeme elé. A deszkapadló teljesen felszedve, a vályú oldalára dőlve, az ól lakója meg két mellső lábával kapaszkodik az ólajtóba. Néz diadalmasan, mintha azt kérdezné:

- Tessék, kellett ez nektek?

Ez már aztán túl sok volt Berti bátyámnak. Még  aznap este eldöntötték, ennyi elég a malacból, bármilyen sovány is, levágásra kerül. Ki is tűzték a disznóvágás napját, értesítették döntésükről a komákat, sógorokat s asszonyaikat. Éppen jó hideg volt, alkalmas a nagy esemény megejtésére.

Felvirradt a szombat reggel, éjjel hó is hullott, beterítette az udvart: megfelelő körülmények a háziállat életének kioltására.

Berti bátyám hozta a jó élesre fent disznóölő kést, majd Kristóf komával bementek az ólba, hogy a szerencsétlen áldozat sorsát mielőbb eldöntsék. Igen ám, csakhogy ő ezt nyilván nem így gondolta, ugrándozott, hátsó lábaival bőszen rugdosott feléjük. Mikor látták, hogy ketten nem bírnak vele, hívták Lajcsi sógort, aki azt mondta, hozassanak moslékot, hátha enni kezd, s le lehet döfni. Csakhogy a mosléktapicskolás nem maradt el, de Berti bátyámnak valahogy mégis sikerült a kést az oldalába bökni, csak nem igazán a megfelelő helyre. Ettől aztán a szegény pára teljesen megvadult, feldöntötte Kristóf komát, és teljes erejével nekirontott az ólajtónak. Azt nyilván Lajcsi sógor nem csukta rá rendesen, így a menekülő egy szempillantás alatt az udvaron termett, ott ugrált, rótta a köröket a frissen hullott hóban...késsel az oldalában, vérével pettyezve az udvar havát.

     A három férfi tehetetlenül, tanácstalanul nézte végig, ahogy a szerencsétlen állat egyre lassabban róva köreit az oldalára dőlve kimúlik. Az asszonyok a tornácról könnyes szemmel figyelték a mutatványt, aztán sóhajtozva vonultak be a konyhába, hogy hatalmas fazekakba feltegyék a forrázáshoz szükséges vizet.

A FALU BOLONDJA

            Mindenki úgy ismerte: a Gazsi. Vezetéknevét, származását nem tudták, nem is firtatták. Valamelyik szomszéd faluból vetődött ide, a településtől úgy két kilométernyire lévő tanyán élő Karmacsi Julis néni karolta fel, ott lakott nála az udvari nyári konyhában. Azt beszélték: valami távoli rokona, ő sosem beszélt erről, de nem is kérdezték. Negyven, vagy ötven éves lehetett, magas termetű, jó alkati adottságokkal, ami végül is létfenntartásának, életvitelének meghatározója volt, mert fizikai erejéből tengette életét: falubeliéi szezonmunkákra hívták és ő mindent vállalt: ásott, kapált, vályogot vetett, trógereskedett, amiért enni kapott, meg egy-egy viselt ruhadarabot, ünnepek előtt hellyel-közzel vihetett magával némi aprópénzt, süteményt, húsféléket.

            Nem volt sosem konfliktusa sem szállásadójával, sem falubeliéivel, elvégezte a rábízott feladatokat, de csak úgy, ha előtte elmagyarázták, megmutatták: mit és hogyan kell csinálnia.

            Reggelenként, mikor végzett a tanya körüli kötelességeivel, elindult a faluba, végigjárt minden utcát, mindenkinek, ki útjába akadt, köszönt és megszólított, mert ismert nevén minden falulakót:

  - Adj Isten, oszt mi újság van?

            Volt aki, fogadta, volt, aki elment mellette, vagy csak úgy panyókáról vetette oda a választ – ő mindenre esetben reagált úgy, mint mindig, mint mindenkire:

  - Na, hát hál Istennek! – aztán ment tovább.

            Nem lehetett tudni, érteni: eljutott-e születésétől fogva, avagy betegség következtében sérült szürkeállományáig a válasz, amint azt sem: miként született benne a kérdés, az érdeklődés silány volta.

            Amennyiben volt válasz, s azt némi sajnálattal köretezve többnyire megadták a kérdezettek, ő vitte magával, hogy elismételje az éppen esedékes munkaadójának:

  - Béla mondta, hogy jól van, vagy János mondta, hogy kaszálni megy, avagy Juliskának pulyája lesz és így tovább, de amolyan végszóként minden esetben hozzáragasztotta: na, hát hál Istennek!

            Ez a rá jellemző, szerény szellemi képességeiből eredő viselkedés a falu hírmondójává tette: az általa szállított hírekből meg mindenki azt hámozta ki, amit éppen akart, vagy lehetett.

            Ötvenhárom kora tavaszának reggelén szokása szerint a falut járva a tanácsháza előtt összefutott az elnökkel.

Rá is szólt:

  - Adj Isten, oszt mi újság van?

            A tanácselnök, helybéli ember, kivel jól ismerték egymást morózus hangulatban volt, éppen azon igyekezett, hogy fekete szalagot kössön egy nagy vörös zászlóra;

  - Hagyjál, Gazsi, dolgom van, meghalt Sztálin.

  - Na, hát hál Istennek – reagált a kérdező és ment is tovább, osztogatva útközben a friss hírt.

            Másnap, kora hajnalban, fekete varjú fékezett a tanácselnök háza előtt: bőrkabátos, kalapos valakik szálltak ki belőle, majd néhány perc elteltével már az elnökkel ültek vissza és indultak a tanya irányába, ahol Julis nénit és Gazsit is betuszkolták az autóba.

PALI BÁCSI

            Széltében-hosszában úgy ismerték, mint a vidék legjobb asztalosmesterét, s nem alaptalanul, mert olyan munkát adott ki keze alól, hogy azt megnézhette bárki. Nem is munkák voltak, amit csinált, hanem valóságos remekművek: két konyhaszekrény, vagy könyvespolc, vagy bármi más, ha hasonlítottak is, nem voltak azonosak, mert Pali bácsi mindig újított, belevitt a következő megrendelésbe egy polcot, más ajtót, készített, a díszítő elem köré egy-egy új motívumot csempészett be. Ezek voltak az ő monogramjai; a szemlélő azonnal megismerte, hogy ezt vagy azt a darabot Pali bácsi remekelte. A megrendelők szótlanul elfogadták újításait, mert Pali bácsi nemcsak precíz munkát végzett, az ízlése is egyedülálló volt.

            Képkereteket is készített. A kuncsaft, ha csak a méreteket hozta magával, akkor megkérte, hogy hozza a képet is, mert nem mindegy, hogy milyen rámába kerül. Volt olyan eset is, nem is egy: nem fogadta a rendelést, visszautasította, mert kificamított ízlésről tanúskodott a festmény, ő meg – mint mondotta – „nem tud, nem akar csúnyább rámát készíteni az előbbieknél.”

            Néhány rosszmájú megjegyzés is elhangzott olykor-olykor:

            - Ne filozofáljon a Pali mester, hanem csinálja azt, amit kérnek tőle, hisz megfizetik a munkáját.

            Ezekre a kontyosrádió-hírekre, ha egyáltalán fülébe jutottak, nem is reagált. Mestersége a génjeiben volt. Ha megmászta volna felmenőinek létráját, minden fokon asztalosmesterrel találkozott volna.

            Eléggé szófukar volt munka közben: órákig, napokig meg sem szólalt. Tudta ezt a családja – nem is zavarták - , a szomszédok se jártak be hozzá napközben, a megrendelők is általában este keresték fel.

            Voltak kivételek, ezek, általában, két estben történtek. Az egyik, mikor kész volt a legújabb darabbal. Akkor komótosan elhelyezkedve a vele egyidős széken, hellyel kínálva a vendéget, órákig tudott beszélni, kérdezni, hallgatni, megvitatta-latolgatta a városka, meg a világ dolgait, gyűjtötte a híreket, átszűrte agysejtjei finom szitáin: a kétségest, a rosszat kiselejtezte, a jót, a hasznosat elraktározta.

            No meg a jóravaló idők estéin, mikor a nap már ásítozva bukdácsolt a nyugati hegyek vonulatán, kiült a ház elé a maga faragta lócára, kivárta, míg szomszédjai, vagy az éppen arra vetődő ismerőse egy-egy „Jó estét!”, meg „Hogy vagyunk, Pali bácsi?” után mellételepedett. A mindig hosszúra nyúlt tereferének az Esthajnalcsillag hunyorgása, vagy éppen felesége édes-kedves unszolása vetett véget.

Reggelenként is volt kivétel, igaz csak néhány percnyi, mikor vonult a csorda a legelőre. A csordás ekkoron mindig a fejüket lépteik ütemére lóbáló tehenek elé sietett, hogy míg az utolsó is elhagyja Pali bácsi portájának határát, néhány szót váltson a mesterrel, aki nem mulasztotta el sosem, hogy végigmustrálja a vonulást.

            Ez is hozzátartozott az eseményekben nem éppen dúskáló mindennapok összetevőihez, mint ahogy Pali bácsi léte a Kossuth utcához, a takaros házhoz, amit még nagyapja épített, az örökösök meg hozzá-hozzáragasztottak valamit: egy verandát, a színt toldották, vagy éppen a műhelyhez toldottak egy helyiséget, kicserélték a kisméretű ablakokat.

            Pali bácsi és örökké mosolygós élete párja három gyerekre bízták családjuk folytatását: egy leány, s két fiú vitte volna a beléjük plántált örökséget, de a sors úgy rendelkezett, hogy mindhárman kitanultak, idővel csak hazalátogató vendégek lettek.

            A leány férjhez ment Magyarországra, le is telepedett rövid időn belül. Majd asszonyt talált a bátyának, aki szintén budapesti lakos lett. A harmadik csak megismételte azt, amit testvérei végigjártak – ő is a fővárosba költözött.

            Pali bácsi éppen nem szomorkodott, de ha gyermekei sorsának alakulásáról volt szó – nem is volt kimondottan vidám.

            A gyerekek vitték magukhoz az anyjukat. Kezdetben egy-két hétre, majd egyre hosszabb időre, mígnem Pali bácsi azt újságolta, hogy a gyerekek kötik az ebet a karóhoz: települjenek a szülők is át Magyarországra. Lakás van, bármelyiküknél lakhatnak, ha meg úgy gondolják: hol az egyiknél, hol a másiknál.

            Pali bácsi évekig nem adta be derekát. El-elutazott néhány hétre gyermekeihez, de javarészt itthon volt, míg két éve engedett az unszolásnak: áttelepedett ő is. Nehezére esett a változás: a papírjai már régen rendben voltak, de ő – ilyen-olyan kifogással élve – húzta-halasztotta az utazást. A két fia jött érte: többnapos futkosással elintézték a ház adásvételét, felpakolták a maradék holmikat. Pali bácsi kézszorítással búcsúzott a szomszédoktól, meg avval, hogy „hamarosan hazajövök.”

            „Vajon hogy van az öreg mester?” – kérdezgették egymástól a szomszédok anélkül, hogy választ vártak volna, majd egyre kevesebbet, ritkábban emlegették, ha meg mégis, akkor az volt az egyöntetű vélemény, hogy „biztos semmi baja, a gyermekeinek jól megy soruk, szeretik az öreget, törődnek vele.”

            A tegnap láttam Pali bácsit. A Kossuth utcán hajtottam, mikor felfedeztem ismerős alakját volt portája előtt. Megálltam, odasiettem hozzá. A városban, úgy látszik, duplájára mérik az éveket, mert arcára függesztve gyorsan pergett volt a kalendárium. Nem értettem meg azonnal: sírt-e vagy szájzuga felé igyekvő ráncai magukkal húzták szemhéját és az dacolva és erőlködve belepirosodott a hasztalan próbálkozásba?

            „Isten hozta, Pali bácsi! Hogy tetszik lenni?!” – nyújtottam parolára kezemet.

            Az öreg simuló barátságba küldje jobbját, rámnézett, és halkan mondta:

            „Köszönöm, szomszéd, köszönöm! Látja: ez hiányzik nekem, ez ami nincs. E nélkül nagyon nehéz nekem.”

            Csak gondolkozott a folytatáson, vagy felfogta kérdező pillantásomat, mert nagyot nyelve, egy kis idő múltán folytatta:

            „Megvan mindenem, a gyerekek mindent megadnak, drága feleségem is mindig mellettem van. De ez nagyon hiányzik: „Hogy van Pali bácsi? Hogy érzi magát?”

            Órákig állhatok a ház előtt, senki rám se hederít. Mindenki mindig rohan, nem áll meg, nem jön oda senki egy hogyvagyra. Nekem meg nagyon hiányzik...”

            „De, Pali bácsi – próbáltam valamiféle megnyugtatót kipréselni magamból - , a gyermekei, és már hál’ istennek az unokái ott vannak, együtt vannak, ők biztos törődnek biztos megkérdezik?!”

            „Igen, igen ... – pásztázta végig az utcát fáradt szemeivel – aranyosak, figyelmesek, érdeklődnek, megkérdik a reggeli rohanáskor, no meg este is, ha éppen holtfáradtan hazavánszorogva nem felejtik el. Rohanás ott az élet... Szerettem volna folytatni a mesterségemet, de a gyerekek azt mondták, hogy egy ilyen nagy városban sok pénzbe kerül, meg nehéz is műhelyt berendezni, meg a fa nem is divat már... Minden műanyagból van, az meg szófogadatlan, nem követi az ember akaratát, kezét, meg hát eleget dolgoztam életemben, pihenjek már... Hát ebbe lassan belenyugodtam” – küldte pihenőre kimondott gondolatait, majd két lélegzetnyi szünet után, míg azon gondolkodott, hogy egy mondatba keretezze lelkét marcangoló fájdalmát, folytatta:

            „De erről nem tudtak lebeszélni, hazajöttem, mert arra vágytam, hogy kiálljak a ház elé, mert tudtam, biztos voltam: valaki jönni fog, kezet szorít és szól, megkérdezi: Adj isten, jó napot, Pali bácsi! Hogy van? És ha még ismer, ha van egy kis ideje, hát elbeszélget velem...”             

NAGY JÁNOS (Nagykanizsa)

A számkivetett

Telihold volt. A hold kerek tallérja megvilágította a folyópart szeszélyesen kanyargó ívét. A folyóban ezüstös-szürkén csillogott a víz, a békák hada rázendített az éjszakát dicsérő kórusművük következő szólamára. A langy-meleg éjszaka jótékonyan betakarta a padon fekvő férfit, aki jólesően nyújtóztatta el a testét ócska kabátján. Ez a fűzfa melletti pad volt a törzshelye, - ameddig az időjárás engedte – esténként itt hajtotta álomra a fejét. Szerette ezt a helyet, ha tehette, mindig itt tért nyugovóra. Néha napján előfordult, hogy egy-egy szerelmespár foglalta el az éjszakai szálláshelyét, ilyenkor rosszkedvűen továbbsétált a következő szabad padig.  Ott volt a városközponthoz közel, mégis elég rejtve a kíváncsi szemek elől, mellesleg a kötekedő suhancok durva megjegyzéseitől is távol. Nem szerette a hajnalban, a szórakozóhelyekről kiözönlő félrészeg fiatalok duhajkodását, aminek nemegyszer a céltáblájává vált. Ezért is tette át a székhelyét ide a folyópart sétányára, ahova ritkán vetődött valaki, főleg éjszaka.

Szerencsére ma üres volt a pad, az ő padja! Szegényes motyóját egy nagy reklám táskában hordta magával, amit most a pad mögé rejtett. Ebben volt minden vagyona. Egy meleg pulóver, egy váltás nadrág, néhány fehérnemű, egy fénykép a feleségéről és a kisfiáról. Már több mint három éve nem látta őket. Még belesajdult a szíve, ha néha eszébe jutottak, de elfogadta, hogy így alakult a sorsa, tudomásul vette a történteket. A felesége újra férjhez ment azóta, semmi szükségét nem érezte, hogy felbukkanjon az életükben.

- Nekem így rendeltetett! – szokta mondogatni, ha néha elfilozofált sorsának alakulása felett. Bár igazság szerint nem sokat foglalkozott a múltbéli dolgaival, sem a jövőjének alakulásával. Mint hajléktalannak, nem sok lehetősége volt, hogy sorsát jobb irányba fordítsa. Kizárólag a jelennel foglalkozott, hogy összekaparja a mindennapi betevő falatra valót, hogy csillapítsa örökké korgó gyomrában a mardosó éhség kínját. Álmaiban szaftos pörköltet evett nokedlivel, hozzá ropogós savanyú uborkát, melyet hűvös fröccsel öblített le.

Napjait kitöltötte az ennivaló megszerzéséért folytatott örökös harc. Mindent elvállalt, ha megfizették érte, a csomagok cipelésétől, a pöcegödör tisztításig. Megedzette ez a három év, megkérgesedett a lelke, nem kérte senki segítségét és nem segített senkinek. Barátja nem volt, legfeljebb egy-egy ivócimborája, a hasonszőrű hajléktalanok közül. Ez az élet nem a barátságról szólt, sokkal inkább a túlélésről.  Túlélni a mai napot, aztán a holnapot, meg a következőt.

Nem tudott elaludni, dühösen ült fel és gyújtott rá egy cigarettára. Elgondolkodva szívta a cigit, remélve, hogy utána végre álomba szenderül. Hangos szóváltásra lett figyelmes. Egy-két száz méterrel odébb, a folyó felett átívelő hídon egy fiatal pár hangosan veszekedett egymással. Elég hangosan üvöltözhettek egymással, mert egy-egy szófoszlányt tisztán, érthetően hallott.  A holdvilágos éjszakában hevesen gesztikulálva mondták a magukét. Végül a lány megütötte a fiút, aki átkozódva otthagyta a hídon. Hamarosan autó motorja búgott fel és a fiú kocsija elviharzott az éjszakába. A lány ott maradt egyedül a hídon. A férfi számára felrémlett a feléségével történő veszekedések sora, aminek válás lett a vége. Keserűen köpött a földre.

A lány felmászott a híd korlátjára. Alakja ott imbolygott a holdvilágos éjszakában.

- Hülye liba! – gondolta magában. Még bele talál esni a vízbe!

Nem esett. Beleugrott. Éles sikoltással levetette magát a hídról. A csavargó kíváncsian szemlélte a dolgok alakulását.  Tudta, hogy a híd után veszélyes örvények találhatók, egy fürdés alkalmával ugyancsak meg kellett küzdenie, hogy a partra vergődjön. Elhatározta, hogy nem fog beleavatkozni.

- Ha valaki meg akar halni, ám legyen! Neki aztán semmi köze hozzá!

A lány feje néha felbukkant a vízből, erőlködve próbált a víz felszínén maradni, de az örvény újból és újból magával rántotta. Kétségbeesett segélykiáltása alig volt hallható. A férfi dühösen állt fel a padról, majd egy cifra káromkodást megeresztve futni kezdett a folyóparton. Néhány pillanat alatt a lány közelébe ért és belevetette magát a folyóba. Erőteljes karcsapásokkal közelítette meg a lányt, aki ott küszködött az örvény fogságában. Hátulról közelítette meg, nehogy a megrémült lány belécsimpaszkodjon és mindketten a folyóba vesszenek. A lány a végkimerülés határán lehetett, mert ahogy hátulról átfogta, teljesen elengedte magát. A férfi többször próbált egy-egy erőteljes karcsapással kiszabadulni az örvény delejes fogságából, de egy kézzel nem tudott annyi erőt kifejteni, ami elégséges lett volna. Ott pörögtek továbbra is az örvény által fogva tartva, mint két tehetetlen fadarab.

A férfi fejében villámgyorsan cikáztak a gondolatok. Még egy-két perc és nem bírja tovább, mind ketten itt lelik halálukat, vagy elengedi a lányt és menti a saját irháját. Átvillant az agyán az egész eddigi élete, az elhibázott házassága, a kisfia, akit nem látott már három éve. Görcsösen fogta a lány magatehetetlen testét, miközben egyre mélyebben süllyedtek az örvény mélyébe. Erejének végső megfeszítésével rúgta magát felfelé, miközben a tüdeje már majd szétpattant, a szeme előtt vérvörös karikák cikáztak. Maga sem tudta, hogyan, de valahogy sikerült kiszabadulniuk a halálos ölelésből. A folyó sodra odébb már sokkal szelídebb volt, sikerült a partra vergődnie. Egy percig csak lihegett a parton elnyúlva, nem törődve semmivel. Végül szemügyre vette a lányt, aki eszméletlenül hevert mellette. A csinos arc mozdulatlan volt, a szeme becsukva, a szája szederjesen lila.

- Ennek valószínű, kampec – gondolta keserűen – kárt volt érte kockára tenni az életem!

Elkezdte a mesterséges lélegeztetést, ahogy annak idején tanították neki. Megvizsgálta, hogy a légutak szabadok-e, hátrahajtotta a lány fejét, majd 2-3 erőteljes levegőt fújt a lány szájába. Tizenöt mellkas kompressziót követően újból kétszer erőteljesen belefújt a lány szájába. Többszöri ismétlés után végre a lány szájából kibugyogott a lenyelt vízmennyiség. A szederjes színű nyálkahártyák újra rózsaszínűvé váltak, a lány magához tért. Riadt tekintettel nézett a föléje hajoló borostás férfi arcra.

- Kicsoda maga, és mit akar? – kérdezte félelemmel a hangjában. A férfi keserűen elmosolyodott.

- Én? – kérdezett vissza. Én egy senki vagyok. Csak éppen lubickolni támadt kedvem a folyóban.

A lány kihallotta a férfi hangjából az ironikus felhangot és ráeszmélt, hogy csak ő lehetett, aki kimentette a vízből. Felült és zavartan nézett körbe, mint aki azt sem tudja, hogy hol van.

- Ne haragudjon rám! Köszönöm, hogy megmentette az életem. Hálás vagyok magának.

- Hmm! – mordult a férfi. Tehetek még valamit magáért? – kérdezte, mert szeretett volna megszabadulni a lánytól és végre elaludni a padon.

- Kísérjen el haza! – kérte a lány félve. Nem merek egyedül menni.

- Hát jó – válaszolta kedvetlenül. Elindultak vissza a híd irányába. Minden egyes lépésnél cuppogott a cipője a víztől. Elege volt ettől az éjszakától, elege volt a lányból is, legszívesebben ott hagyta volna, de aztán mégis ment vele. A lány kérdezősködött, ő pedig kelletlenül válaszolt a kérdésekre.

Beértek a város főterére. Váratlanul egy elegáns fekete autó állt meg mellettük és négy fiatal férfi pattant ki belőle. A lány jól ismerte őket, hiszen köztük volt a kedvese is, aki otthagyta a hídnál egyedül. Pillanatokon belül újra heves vita bontakozott ki közöttük. A férfi nem állta meg, hogy közbe ne szóljon. Bár ne tette volna! A fiatalok rávetették magukat és ütlegelni kezdték. A lány hiába kérlelte őket, hogy ne bántsák. Az egyenlőtlen harc hamar eldőlt, bár kiosztott egy-két erőteljes ütést, a túlerő legyűrte. Még érezte, hogy egy hatalmas ütést mérnek a fejére, de utána elsötétült előtte a világ.

Egy kórházi ágyon tért magához. A feje még mindig fájt, csinos kis turbánt kapott rá. Minden porcikája sajgott, a támadói nem sok könyörületet gyakorolhattak vele. Nyögve felült az ágyon, nem tudta hogyan került ide, még inkább nem tudta, hogy ki fogja majd a kórházi számlát kifizetni. Jobbnak látta minél előbb lelépni innen, mielőtt még rájönnek, hogy nincs érvényes egészségbiztosítása. Abban a pillanatban nyílt az ajtó és belépett rajta a vízből megmentett lány. Nagyon csinos volt, egy cseppet sem hasonlított a vízből kihúzott, ázott verébhez. A ruhájából megítélve azt is megállapította, hogy van mit a tejbe aprítania.

A lány csacsogott megállás nélkül, újból és újból megköszönte, hogy megmentette az életét, valamint elnézést kért a barátai durva viselkedéséért. Biztosította, hogy legyen nyugodtan, az édesapja majd rendezi a kórházi számlát, neki csak az a dolga, hogy meggyógyuljon. Már nagyon elege volt az egészből, ezért fáradtságra hivatkozva megkérte a lányt, hogy hagyja magára. Elhatározta, hogy mielőbb lelép innen, semmi kedve nem volt huzamosabb időt itt tölteni. Ez nem az ő világa!

Másnap újból megjelent a lány az édesapja kíséretében. A magas, ősz hajú úr is köszönetét fejezte ki a lány megmentése miatt. Egy csomagban egy teljes garnitúra öltözetet hoztak a számára, az öltönytől kezdve az alsóneműig, a cipővel bezárólag, persze mindent a megfelelő méretben. A férfi udvariasan megköszönte, de most már nagyon elege lett az ajnározásból, ezért szentül megfogadta, hogy amint elmennek, ő is elhúzza innen a csíkot. Végre megszabadult tőlük!

Mivel a régi gönceit hiába kereste, kénytelen kelletlen felvette a csomagban kapott holmit. Furcsa érzés volt öltöny - nyakkendőben kilépni az ajtón, nem is emlékezett, mikor viselt utoljára öltönyt. A földszinten egy tükörbe nézve, szinte idegen arc nézett vissza rá. Most tudatosult benne, hogy meg is borotválták, eltűnt a borosta az arcáról. Felhasadt homlokán még ott virított a friss sebhely, de egyébként egy jólöltözött úriember tekintett rá a tükörből. Legszívesebben leköpte volna magát, de a helyet nem igazán találta alkalmasnak rá. Nagyon gyorsan kilépett az utcára. Úgy érezte magát, mint aki rabságból szabadulva végre szabadon lélegezhet. Keze az öltöny zakó zsebébe tévedt, egy papírt érzett az ujjai között. Megnézte, hogy mi az. Egy százezer dollárról kiállított biankó csekk volt!

A gondolatok villámgyorsan cikáztak az agyában. Ebből új életet kezdhet! Véget vethet a hajléktalan, csavargó életnek. Keserűen felnevetett. Az útba eső zálogházban beváltotta a ruházatát egy ócska nadrágra, ingre és cipőre, valamint kapott még háromszáz dollárt is. A postán kitöltötte a biankó csekket a fia nevére és ajánlottan feladta a levelet a régi címükre. Vidáman indult vissza a folyóparti sétány irányába. Tudta. hogy vár rá egy pad. Ha szerencséje van, akkor üres. Az ő padja!

Együtt jóban-rosszban

Az öreg Gerzson azonmód, ahogy bejött a krumpliföldről, eldőlt az ágyon, mint ha maga is csak egy jól megtermett krumpliszsák lett volna.

- Az ördög vigye el, de mocskos meleg van! – sóhajtotta és keze fejével letörölte homlokáról a verítéket. Cudar mód szomjas is volt, de most egyelőre annak örült, hogy végre kinyújtóztathatja fájó végtagjait. Inni majd ráér, ha egy kicsit visszatér belé a lélek.

- Hallod Örzse, kár volt ennyi sok kolompért ültetni! Majd kolompért zabálunk egész évben, mi! – tette hozzá zsörtölődő hangon. Lerúgta a lábáról az ócska bakancsot. A lábbeli talpából egy csomó föld hullott a hajópadlóra, ami amúgy is megérett már egy tisztes takarításra.

- Jól van, no! Majd kisöpröm, nem kell mindjárt óbégatni velem. Más dolgom sincs, csak örökké a szobát ganézni! Mi lenne, ha végre te is csinálnál valamit? Beteg vagy, tudom! Persze, hogy tudom. Hallgatsz,mi? Na, ne nézzél már így rám! Mondom, hogy kitakarítok...

Egy idő után fölült az ágyon, fogta a bakancsot és berakta a kamrába a polc alá. Lehajolt, megemelte a demizsont, meglötyögtette, hogy akad-e még benne egy kis jóféle borocska. Szomorúan konstatálta, hogy bizony már igencsak az alján árválkodik néhány deci.  Egy öblös vizespoharat félig töltött borral, a tetejére hideg vizet merített a zománcos vödörből.

- Elfogyott a szifon patron Örzse! Majd szóljál, hogy hozzak, ha bemegyek a faluba! Ide írom erre a papírra, mert te is elfelejtesz mindent! – legyintett az asszonyra. A pohár tartalmát egy szuszra leeresztette a torkán. Jóleső érzéssel pödörte meg a bajszát.

- Megérdemlek még egy pohárral Örzse! Jól van, no! Nem kell mindjárt a falra mászni, ha iszok egy kicsit! Mondom, hogy rettentő meleg van oda kint. Persze, könnyű neked, te csak itt üldögélsz a jó hűvös szobában, én meg meggebedek a kolompér ásásban! Látod, el is fogyott, az utolsó pohár még félig se lett tele. Majd veszek egy demizson bort, ha a postás meghozza a nyugdíjamat. Azt nem kell fölírni, azt nem felejtem el! – nevetett hangosan az öreg.

A kiürült demizsont visszavitte a kamrába, helyette leakasztotta a szögről a füstölt szalonnát. A kredenc fiókjából elővette a kenyérvágó nagykést és egy jókora szeletet szabott le magának. A konyharuhából kicsomagolta a kenyeret, a késsel keresztet rajzolt rá, majd abból is vágott egy tisztességes adagot.

- Gyere Örzse, egyél! Nem vagy éhes? Á, te sose vagy éhes! A fene a jó dolgodat! Az a sok orvosság, amit beszedsz, az veszi el az étvágyadat! Inkább innál egy kis jóféle pálinkát! Többet ér az mindenféle francos gyógyszernél. Csak mérgezed magad!

Komótos mozdulatokkal kinyitotta a szoba ablakának belső szárnyát és az ott lévő nagy dunsztos üvegből kihalászott néhány termetes kovászos uborkát. Egyikbe beleharapott és elégedetten állapította meg, hogy az pont annyira savanyú, ahogy ő szereti. A kockás konyharuhát az ölébe terítette és vetett egy pillantást a feleségére. Aztán dühösen fölmordult.

- Na, jól van, megmosom a kezem! Az idegeimre mész ezzel az örökös kézmosással! Elmegy még az ember étvágya is! Csak ne néznél úgy rám, mint valami zsiványra!

Dühösen merített vizet a vödörből a lavórba és alaposan megmosta a kezét. Szikár, ráncokkal szabdalt keze volt az öreg Gerzsonnak, amit a nehéz fizikai munka és a kor alakított ilyenné. Megtörölte a kezét egy agyonhasznált, foszladozó törölközőben és végre nekilátott falatozni. Közben gondolt egyet és bekapcsolta az öreg rádiót, ami korban talán vetekedett vele. A vén jószág recsegett egy darabig, de aztán tisztán felcsendült a híreket mondó női hang. Az öreg fél füllel a hírekre figyelt, miközben továbbra is szorgalmasan kockázta a szalonnát, harapta a kovászos uborkát.

- Hallod Örzse, milyen bolond világot élünk! Robbantgatnak! Meg vannak bolondulva az emberek! Tisztára meg vannak bolondulva! Még jó, hogy itt a tanyán mi békében élünk. Itt csönd van és nyugalom. Itt nincsenek ilyen bolondok!

Befejezve az evést, a konyharuhával letörölte az asztalt, a kenyérmorzsákat nagyvonalúan a hajópadlóra söpörte. Miután a pohárból kihörpintette a maradék bort, azt egy kis vízzel kiöblítve a mosogatás nehéz, fáradságos terhét is letudta. Elégedetten vetett egy pillantást az asszonyra.

- Csak aludjál nyugodtan! Én elszívok egy pipát kint a verandán. Nyitva hagyom az ajtót, hogy meghalljam, ha kell valami. Mi lenne veled nélkülem? – dörmögte a bajsza alatt.

Kényelmesen elhelyezkedett egy vesszőből font, rozoga fotelben, amit máshol már régen a tűzbe vetettek volna, de itt a tanyán teljesen megfelelt arra a célra, amire használták. Az öreg megfontolt, nyugodt mozdulatokkal megtömte a pipáját és jóleső érzéssel eregette a füstöt az ég felé. Elgondolkodott az élet dolgai felöl. Az egész életét a téglagyárban töltötte. Inasként került oda még kölyök korában, és onnan ment nyugdíjba. Kemény munka volt! Sokat kellett dolgozni kevés pénzért.

- Hol van már a téglagyár? – tette föl magának a keserű kérdést. Megszűnt az is, mint annyi más. Amikor néhány éve arra vetette egy elintézendő dolog, megdöbbenve látta, hogy a régi munkahelyét az enyészet eszi. Az utakat felverte a gaz, az épületek düledező félben, kitört ablaküvegek, tátongó ajtónyílások, szeméthegyek nyújtottak lehangoló, csúf látványt. Az öreg szívét összeszorította valami sosem érzett rossz érzés, az elmúlás kegyetlen, vissza nem fordítható, fájdalmas érzete. A felidézett emlék mázsás súllyal nehezedett a lelkére, amit talán egy pohár borral lehetett volna könnyebbé tenni, de hát a bor elfogyott az utolsó cseppig.

- Bolond világ! – mormogta, miközben a fejét lassan lehajtva elszunyókált a veranda hűvös árnyékban. Nyugodt, mély álomba merült, amit egy óra elteltével a kutya csaholása riasztott meg. Az öreg álmos szemekkel nézett körül. A kerti kiskapu előtt a szomszéd tanya fiatalasszonya, meg a süldő lánya álldogált a biciklit támasztva.

- Jó napot, Gerzson bácsi! Hoztam magának egy kis paprikás krumplit ebben a lábasban, meg lekváros buktát, most sütöttem. Majd ráér visszaadni a lábast.

Az öreg még félig álomittasan a kapuhoz botorkált. Átvette a nejlon zacskóban levő eleséget.

- Nagyon köszönöm Juliskám! Hiszen ez rengeteg! Egy hétig is eleszegetjük mi ezt az Örzsével. Tudja mi már kevéssel is beérjük.

- Jaj, ne beszéljen már butaságokat Gerzson bácsi, hiszen az Örzse néni már két éve meghalt! Hiszen mis mi is ott voltunk a temetésén!

Meghalt... meghalt... – visszhangozta az öreg, majd halk sóhajtással megfordult, elindult befelé a házba. Még hallotta a fiatalasszony félhangos szavait.

- Teljesen megbuggyant az öreg! Az agyára ment a magány.

Az öreg Gerzson a nejlon reklámtáskát a konyhaasztalra tette, majd imigyen szólt.

- Hallod Örzse, azt mondják meghaltál! Pedig hát csak beteg vagy, de majd én megápollak. Egyet se félj, majd én gondoskodok rólad!

Azzal a konyhaasztalon felállított réges-régi esküvői fotót visszaakasztotta a falon lévő szegre, oda, ahol azelőtt is volt. Leült a hokedlire a megsárgult, megfakult fényképpel szemben.

- Látod, azt hiszik, egyedül vagyok! Nem tudják, hogy te most is itt vagy velem. Azt gondolják, megbolondult az öreg Gerzson. Pedig én megfogadtam szent esküvéssel, hogy együtt leszünk jóban-rosszban, amíg csak élek. Nehézkes léptekkel bement a kamra hátsó részébe, ahol egy nagy, négyszáz literes fagyasztóláda árválkodott a sarokban. Fölnyitotta a láda tetejét. A láda alján hófehér dérrel borítva, kificamított végtagokkal ott hevert a felesége holtteste.

Az öreg elégedetten szemlélte a jéggé dermedt testet.

- Hallod Örzse, azt hiszik megbolondultam! Nem tudják, hogy nem vagyok egyedül. Hiszen én már a temetés napjának éjszakáján kiástalak. Csak nem foglak otthagyni a koporsóban rohadni egyedül! Szépen visszacsináltam a sírt, nem vette észre senki. Csak pihenj nyugodtan, én majd vigyázok rád – mondta, majd a fagyasztó tetejét gondosan lecsukva, kiballagott a kamrából.

JUSZTUS JÓZSEFNÉ ( Hetefejércse)

A dohánymunka egy estje

A század eleji tanyavilágban nem sok lehetőség volt szórakozásra. A nyár eltelt munkával, de télen csak szomszédolással tölthették az időt. Az volt a jó ha dohányt is termeltek, mert annak meg télen van szezonja. A törés után várni kell a száradásra. Amikor a pajtában a zsinegre felfűzött, a szerbiafára felkötözött dohány megszárad, jöhet a csomózás. Ha jó az idő, kiszólnak a dohánygyárból, meg lehet kezdeni a csomózást. A csomózás az időtől függ, mert ha szárad, akkor törik, ha meg nedves, akkor tapad a dohánylevél és nem lehet vele dolgozni.

A csomózást is, mint minden fázisát a dohány munkának, csapatban végzik. A gazda összehívja a rokonságot, de hívni sem kell, jönnek szívesen egy kis füstölni valóért. Volt napszámos is, aki értett a szakmai részéhez a dolognak. Sok kézre volt szükség, hogy mindenki egyszerre legyen kész a beadásra.

Volt egy nagy helyiség, ez nyáron terménymagtár volt, télen meg átalakították csomózóvá. Kályhát tettek bele és minden gazdának volt egy hosszú asztala lócákkal, az asztalok felett lógott két lámpa a gerendáról, petróval világítottak.

A munka a pórék behozásával kezdődött, tehát a szerbiáról leszedett pórékról lehúzták a dohányleveleket, az asztalokra szétterítették és ment a munka. Első a levelet kisimítása, ebben még a gyerekek is tudtak segíteni. Egymásra rakták a leveleket a fonákjával lefelé, két kézzel lesimították, 50-60 levél volt egy tyuk. Ezt már a hozzá értő válogató vette kéz alá és színenként, osztályonként szétrakta. Majd végül maroknyi kis csomókba összefogták és a kocsányánál fogva tengericsuhéjból sodort kis pánttal jó erősen összefogták. Ezt rudakra, bálákba rakták, így került be a dohánygyárba, a fábrikába.

Hogy a munka könnyebben menjen daloltak, tréfálkoztak. Mindig akadt egy „Háhy János” aki elszórakoztatta a csomózókat. Nagyokat lódított, aki nem hitte, azért nevetett, aki elhitte, mint a gyerekek az meg azon mulatott. A cigaretta, meg a pipafüsttől nem lehetett egymást látni már éjfél felé, mert sokszor addig is eltartott a nap, mert ami dohányt bevittek azt fel kellett dolgozni.

Megesett, hogy a fiatalok itt találtak egymásra és beadás után jött a lakodalom.. Most már pénz is lett hozzá, meg idő is. Így jövőre már egy munkáskézzel több lett az új családtaggal.

A dohány munka sok embert igényel, minden fogása időhöz van kötve nem, majd hanem most.

Ahogy a tavasz nyílik, rakni kell a meleg trágyát, ez a lelke az egész évi munkának. Bizony sokszor megizzad, a dohányos mire leverheti magáról a dohányport!

A melegágyat gondozni kell, locsolni, gyomlálni, takarítgatni, hiszen szó szerint ez az ágya a sikeres munkának.

Aztán jön az ültetés, ebből már a gyerek is kiveszi a részét. A kihúzott sorokba egyenlő távolságra rakják a palántákat. Ültetés után meglocsolják és várják a megeredését. Aztán jöhet az első kapálás, de mire befejezték kezdhetik elölről, mert a dohány olyan, mint a virágoskert, szemmel kell tartani, kacsolás, tetejelés, míg elérkezik a várva várt nap, lehet törni a dohányt.

Az érett dohányt alulról kezdik szedni, majd ahogy érik, úgy mindig feljebb. A letördelt dohány leveleket a hónuk alá szorítva hordják szekérre és viszik a pajtába ahol már a frissen szalmázott helyen sorba kell rakni. Amit nappal letörtek még aznap fel kell fűzni, mert a zöld dohány bemelegszik és akkor úgymond már csak kihányás lesz belőle.  A dohányleveleket egy hosszú vas tűr4e húzzák, onnan zsinegre, 5-6 tűvel fűznek egy póréra. Ezeket a pórékat aztán felkötözik a szerbiafára, elegyengetik a leveleket egyenlő távolságra, úgy szárad szépen. A kötözést férfiak végzik, mert a nehéz pórékat egész a kakasülőig fel kell húzni. Most már szárad, érik a dohány. Megkapja a színét, az illata betölti az egész tanyát. Most sem hagyják magára, mert a jó száradáshoz a nyílókat kell figyelni, kinyitni vagy bezárni, hogy a nap meg ne égesse a leveleket. Közben elkészítik a bálafákat, a csomózáshoz ez is kell.

Bizony sokat fohászkodik a dohányos hol az égiekhez, hol meg a földiekhez, amíg pénzt lát a verejtékes munkája eredményeként. A csomózás a többi munkához képest már csak szórakozás. Kint a szép fehér hó, bent meg járnak a kezek, no meg a szájak. Megesik, hogy hajnal veti őket haza, mert a munka aznapi részét be kell fejezni. A dohány már csak olyan!

Történt egyik este, úgy tíz óra tájt, hogy valakinek ki kellett menni, de csak úgy dolga végezetlen fordult vissza az ajtóból riadt ábrázattal. Oda lép a gazdához, súg valamit neki. Az meg csak felkapja fejét, nem akarja érteni: Mi van te Sanyi, ne marhuljál már, ez rossz tréfa! Nem tréfa, világ van a pajtában, valaki bent van! Ilyenkor már csak tolvaj lehet, nem gondolja Béla bátyám? Innen nem ment ki senki. Nincs ott rendben valami… Béla bácsi gyorsan intézkedett. Emberek figyeljetek, azonnal karó a kézbe gyorsan körülfogni a pajtát! Az asszonyok és a gyerekek maradjanak bent, indulás! Rohantak az emberek körül zárni a pajtát, világot már nem láttak, vaktában bukdácsoltak a nagy hóban. Egyszer csak az egyik nyílón bújik valaki kifelé. Épp akkor ért oda Béla bácsi mikor a fejét kidugta, elkapja hát a brumánszát a sötétben, az meg már nem tud menekülni sehova. No, most meg vagy az anyád keserves Istenit! Keresztapám engedjen el, - megismerte a hangjáról. Mindent meg magyarázok. De erre már nem volt idő, mert a pajta másik végén már befordultak a kergetők. Béla bácsi elengedte a fiút, az csak elkezdi kiabálni, fogják meg, fogják meg! Amarra szaladt! Béla bácsi majd fává lett a fiú ravaszságán. Persze nem fogták meg a tolvajt, csak az összekötött póré dohányt találták meg. Pár nap múlva csak ki jött az alkalom, Béla bácsi kérdőre vonta a fiút, gondolhatni, hogy nem dicsérte meg.

Tudja keresztapám, mondja a fiú lógó orral; farsangi bál lesz a faluban, nagyon kellett volna egy kis pénz; de már igen restellem az egészet és nagyon megbántam!

Mi lett volna, ha nem én érek oda? Gondold csak meg, másnap már a finánc, meg a csendőr meghúzogott volna. Biztos nem úsztad volna meg verés nélkül! A tanulságot levontad magadnak a jövőt illetően. Máskor szólj, ha bajban vagy és segítek.

A dohányosok még napok múlva is azon tevenődtek, hogy ki lehetett, hogy tudott olyan kámforrá válni? Aztán napi rendre tértek a dolog felett, de volt, aki huncutul néha elkiáltotta, hogy fogják meg! Az is lehet, hogy majd megtudjuk ki volt a hívatlan látogató, de nem beszéltek róla, mert tudták bármelyikőjük kerülhetett volna hasonló helyzetbe.

Béla bácsi is csak áll, néz a távolba mintha az időt lesné. Megbiccenti a kucsmáját és nagyot rúg egy kődarabba. Mi jár a fejében? – csak ő tudja. Nagyot sercint a pipa után, megindul a pitvar felé, várja a vacsora!

Az ajándék

Az a hétfői nap is úgy kezdődött a lelencházban Ferkó számára, mint oly sok nap az elmúlt három évben: ébresztő, tisztálkodás, ám reggelizés után a hivatalszolgával üzenték az irodából, hogy egy fél óra múlva jelentkezzék a gyermekfelügyelőnél.

El sem tudta Ferkó képzelni, hogy miért kell az irodába mennie, hiszen semmi rosszat nem követett el, mások is jó gyereknek tartották. Sapkáját kezébe szorongatva lépett be az irodába, ahol a gyermekfelügyelőn kívül egy feketébe öltözött házaspár is volt. Csak állt szótlanul, amazok meg csak nézték, mustrálták, mintha éppen a heti vásárban lovat szeretnének venni. Ez jó lesz- mondja az asszony a férjének. Éppen olyan szőke, kék szemű, mint a miénk volt,- s a szemét törölgette kendője sarkába.

Megértette Ferkó azonnal, hogy miről is van szó: meghalt a gyermekük, fiú volt és a lelencházból őt viszik pótlásul. nem is tudja, hogy örüljön vagy bánkódjon-e emiatt, hiszen jól érezte magát a többi apátlan-anyátlan gyerek között az intézetben.

A hivatalos papírok elintézése után a főbejáratig kísérte őket a gyermekfelügyelő, búcsúzóul még odalépett Ferkóhoz: aztán légy ott is jó gyerek, becsüld meg magad! Végleg elbúcsúzván mindhárman felültek az udvaron várakozó lovas kocsira; a gazda és a felesége az ülésen, Ferkó pedig mögöttük helyezkedett el. Mentek lassacskán, csak a kocsi kereke kattogott ütemesen, mintha azt ismételgette volna: „ hová megyünk? hová megyünk?” A zötykölődéstől és az izgalomtól hamarosan elszenderedett Ferkó. A nagy döccenésre arra ébredt, hogy a lovas fogat megáll egy szép, nagy ház kapuja előtt. Riadtan magához kapta kis csomagját, várta a parancsot hisz  ezt már megszokta, hogy mindig más mondja meg mit kell tennie. Aztán a gazda lesegítette feleségét majd Ferkót is. Aztán behajtott az udvarra, kifogta a lovat. Kicsit le is csutakolta, mintegy jutalomként a mai fáradozásért. Ferkó közben a tornácon várakozott, de az eltelt alig néhány perc is elegendő volt ahhoz, hogy észrevegye: a jó gazdára valló udvaron rend van, sok aprójószág, meg egy nagy kert is tartozik hozzá. Legjobban talán a kiscsikónak örült, még irigyelte is, hogy annak van anyja, nem úgy, mint őneki.

A gazda körbekalauzolta a fiút a portán, a mosókonyhához érve mondta neki:- itt fogsz lakni, van benne egy dikó, sámli, egy láda az apróbb holmijaidnak. A sarokban van egy tűzhely, azon fogod a disznóknak főzni a krumplit, így itt mindig meleg helyen leszel. Takarónak itt van ez a két pokróc, de legelőször is tömd meg a kazalnál friss szalmával a szalmazsákodat. remélem nem félsz majd itt egyedül éjszakánként, hiszen már nagy fiú vagy, meg aztán mindnyájunkra vigyáz a jó öreg Sajó kutyánk. Már éppen esteledett, mire Ferkó berendezkedett új lakóhelyén, az egész napi történések után alig várta, hogy álomra hajthassa fejét. Félálomba még a gerendákat is megszámolta a feje fölött,- azt mondják, az segít a jövő megálmodásában.

Reggel igyekezett korán ébredni, pedig talán jólesett volna még egy kis lustálkodás az előző napi fáradságok után. A kút melletti itatóvályúnál megmosakodott, itt találkozott össze a gazdával.

Na, hogy aludtál fiú, mit álmodtál?

Nem álmodtam én semmit gazduram, nagyon mélyen aludhattam. De egyszer csak arra ébredtem, hogy valami bogárféle mászkál rajtam, biztos a friss szalmával került az ágyamba.

Aztán elindultak mindketten az istálló felé, közben a gazda mondogatta sorjában, hogy hol, mit és mikor kell csinálnia Ferkónak. Volt két ló a csikajával, egy fejőstehén, több mint húsz sertés és számtalan baromfiféle. Hű- gondolta Ferkó, lesz itt munkám elég! Leginkább a tehénfejéstől félt, tehénnek még a közelébe sem ment soha. A gazda meg csak magyarázott, mutogatott, de aztán váratlanul a fiúhoz fordult:

tudod mit Ferkó? Nem magyarázok én annyit a tennivalóidról, jobban megjegyzed, ha két-három napig mindig a nyomomban jársz,- nem igaz?

Bizony igaz, gazduram és ígérem is, hogy igyekezni fogok mindent megjegyezni.

Az első napok lassan teltek, de ahogy megismerte itt a körülményeket, már egészen otthonosan tette a dolgát. A gazda elégedetten figyelte serénykedését, ahogyan – szinte életkorát meghazuttolva - igyekezett gazdáinak kedvére tenni.

Etuskám, - szólt feleségéhez- meglátod, még jól járunk ezzel a kis vakarccsal, olyan ügyes, figyelmes. Még igencsak hasznát vehetjük, már most is megdolgozik azért, amit megeszik.

Igen, én is észrevettem,- mondja az asszony- rendes, megbízható. A múltkor például szándékosan előtte hagytam az aprópénzt, meg a süteményt, nem nyúlt semmihez.

Egyik nap, úgy estefelé szólította volna a gazdasszony Ferkót, valamiért el kellett volna szaladnia a boltba. Ferkó, merre vagy?- de a kérdésre nem jött válasz. Csak nem esett valami baja ennek a gyereknek… .jajj Istenem… megrúghatta tán a tehén, vagy a ló… nagy szégyen lenne, ha a nevelőszülők gondatlansága miatt visszavitetnék az intézetbe! Rögtön az istálló irányába szaladt a fiút keresni, s nagy kő esett le a szívéről, amikor meglátta a tehénól küszöbén kuporgó Ferkót egy régi, megsárgult kalendáriumot lapozgatta.

Hát te meg tudsz lvasni? Vagy csak a képeket nézegeted? Jártál valamilyen iskolába?

Nem jártam én asszonyom egy osztályt sem, mert az előző gazdáimnál nyáron sok volt a dolog, malacok, libák őrzése,- télen meg nem volt olyan ruhám, hogy iskolába mehettem volna. Meg aztán egyébként is azt mondta a gazda, hogy nem kell a cselédnek írni-olvasni, tudomány nélkül is észreveszi, ha esetleg néhány jószág elbitangol…

De aztán én tudok olvasni, igaz, hogy csak lassan, döcögőse. Mert az úgy volt, hogy kisúrfi beteg volt, hetekig nem járhatott iskolába, a gazda házához jött hetente háromszor is a tanító. Ha tehettem, oldalról hallgattam őket és nagyon-nagyon hegyeztem a füleimet. De a legizgalmasabb az volt, amikor elment a tanító, a kisúrfival kezdtünk el tanítósdit játszani. Persze, ő volt a tanító, én meg a tanuló ebben a játékban. Így történt, hogy néhány morzsányit csipegethettem az ő tudományából. Nagy kár, hogy hamarosan meggyógyult, attól kezdve naponta járhatott iskolába a mi tanítósdinknak is végeszakadt. De azért nagyon jó dolog, hogy a nevemet – igaz, csak csupa nagy betűkkel- le tudom írni.

Már a második vasárnapot érte meg j gazdáinál Ferkó, gazduramék éppen a templomba készülődtek. Eközben jutott eszébe Etus asszonynak, hogy megkérdezze:

- Te Ferkó, milyen vallású is vagy Te?

- Nem is tudom… tán semmilyen… nincsen nekem még vallásom sem!

Ennyibe is maradt az a téma a gyerek és a gazdasszony között, hanem a templomból hazafelé jövet a gazda mondja a feleségének:

Etuskám, gondoltam valamit. Ennek a fiúnak se apja, se anyja, legalább Istene legyen! Beszélek a tiszteletes úrral, hogy konfirmálhasson a gyerek és akkor református lenne, mint mi vagyunk.

Jónak találta a gondolatot Etus asszony is. Beszéltek a pappal, Ferkóval együtt felmentek a parókiára. Megbeszélték, hogy három kérdést kell megtanulnia „kívülről” a hittankönyvből és meglesz a konfirmáció. Ferkó ugyan nem lelkesedett különösen a dologért, nem nagyon értette, hogy miért lesz ő attól másabb, vagy jobb,- de ha a gazdái így akarják, hát legyen így.

Szabad perceiben – leginkább libalgeltetés közben – forgatta a hittankönyvet, de tarisznyájában ott hordozta azt a múltkori rongyos, megsárgult kalendáriumot is. A közepe táján volt egy érdekes írás, már háromszor is elolvasta, valamiféle szerkezetről szólt, ami az emberi beszédet messze földre is továbbítani tudja. Próbálta is egyszer a gazdával megosztani ezt az olvasmányélményét, de az gyorsabban leintette: - ördöngösség az egész, ne higgyél te ilyen bolondságokban, az a fontos, amit a kátéból tanulsz!

Forgatta is Ferkó a kátét…. forgatta, de sehogyan sem tudta megérteni, hogy az írás szerint miért boldogok a szegények, ….. vagy miért boldogok akiksírnak? Mert ő igencsak szegény, meg sírt is már eleget, de boldog még sohasem volt…. Persze, talán meg semtudná fogalmazni, hogy mit jelent boldognak lenni. Nem fázni? Nem éhezni? sok iskolát kijárni? No mindegy, - úgy van, ahogy van, nem gyerek dolga ezen töprengeni…

Aztán eljött a nagy nap, a konfirmáció napja.

Na fiú, kapsz egy öltözet ruhát az ünnepre, szép sötétkék, fehér inget, meg cipőt is. De csak ünnepeken veheted ám fel, nagyon meg kell becsülnöd, mert nem kaphatsz minden  évben új ruhát. Ez kitart, mígcsak katonának nem mégy,- meg aztán ugye, ki tudja, visszajössz-e hozzánk a katonaidő után?! Vedd úgy, hogy ajándékba kaptad.

Nos, megtörtént v égre a várva-várt konfirmálás; Ferkó nagyon ügyes volt, szinte hibátlanul mondta el a megtanult mondatokat. A pap is nagyon megdícsérte, búcsúzóul még odasúgta neki, remélem, ezentúl gyakrabban találkozunk majd.

A templomajtón kilépve egy pillanatra mindhárman megálltak, a gazda előkotorta nadrágja zsebéből az ajándékot és a már otthon eltervezett szavak kíséretében a Ferkó kezébe nyomta. Ő meg valami köszönöm- félét motyogott, nem is tudta valójában, hogy mit kellene ilyenkor ilyenkor mondani.

Másnap, az árokszélén legeltetvén a libákat, volt ideje, hogy alaposabban szemügyre vegye a tegnap kapott ajándékot. Amikor a malacokat legeltette az árokparton, volt ideje a sorsáról gondolkodni Forgatta az elnyűtt kalendáriumot, de abból sem sok útbaigazítást kapott. Kérdéseire nem volt válasz.

Mert ő ugye dolgozik, de ruhát ajándékba kapta. Hol itt az összefüggés! Nem értette! Azzal nyugtatta magát, hogy ha katona lesz, több ismeretet szerez és talán az életén is tud változtatni. Ugyanis volt a faluban egy kislány, árva mint ő, de az anyjával él. Néha a tejcsarnokban találkozott a szemük, de más nem történt. Szép szeme van, ezt nem felejtette el. Maga elé engedte, ha sokan várakoztak, de félénkségből nem szólította meg. Majd eljön az ideje, mert el akar majd köszönni, ha be kell vonulnia. Ez jó alkalom lesz. És, hogy a későbbiekben mi lesz? Majd az idő eldönti, csak ki kell várni!

Horváth Júlia Borbála

Mindenek határa

„…szíve ritmusával egyensúlyozza szívem, térdem. Valaki imádkozik értem.”

(Mécs László: Valaki imádkozik értem - 1943)

1920. június 4. A Trianon- palotában aláírt békeszerződés következtében a magyar etnikum közel egyharmad része (kb. hárommillió fő) idegen államokban kisebbségi sorsra jutott, mellyel a gazdasági és kulturális egység is szétesett.

1947. február 10. A párizsi békekonferencián aláírt szerződés értelmében, a visszacsatolt országrészek újból a trianoni határok mögé kerültek. A Felvidékről (Csehszlovákia) és a Délvidékről (Jugoszlávia) százezernél is több magyart utasítottak ki, vagyonuktól megfosztották őket.

1956. november 4. A forradalom leverése után mintegy kétszázötvenezren távoztak külföldre, és a következő évtizedben folytatódó disszidálási folyamatban tízezrek hagyták el Magyarországot. Jelenleg az összmagyarság egyharmada (kb. ötmillió fő) él az ország határain túl.

fotó: Puskás Ivett

Gesztenyi baráti összejövetelről tartott hazafelé. Jó hangulatban fogyasztotta útját, még a fejében bujkált az utolsó nóta:

Fúj, süvölt a Mátra szele, Üngöm, gatyám lobog bele… Másfél kilométert kellett megtennie, és egy szelíd emelkedőt megmászni hazáig. Az égiek közül a telihold segítette, de a felhők nem hagyták kisajátítani a levegőeget. Már a faluja fényeit vélte látni, amikor hirtelen elveszítette az egyensúlyát. Először meglepődött, mert nem ehhez volt szokva. A negyvenesek délcegségével járt, fejét soha nem szegte le jobban, mint ahonnan még emelt fővel lehetett folytatni.

Most viszont, mintha egész testével a látóhatár alá süllyedt volna; a világ vészjóslón tornyosodott fölébe. Az összejövetelen persze poharazgattak, hogyne tették volna, öt- hat felesnél nem többet egész este, hozzá zsíros toroskáposzta, veres fröccs, cigaretta; több semmi.

Jól élünk… viccelődtek a barátok, nevetett a szemük, de fizetnivalóval minden hónapban jót álltak a postán.

A Gesztenyi is effélékkel birkózott, de valahogy mindig a felszínre játszotta magát, minden rendben- látszónak tűnt, most meg az árokszélen ült és nem értette, hogy történhetett vele, ami. Egy fertálynyit eltűnődött, nyújtogatta az évek alatt összezsugorodott lábizmait, a cipőfűzője kibomlott és sárból húzott szennyes csíkot. Miután semmire sem jutott, összeszedte magát, s elhatározta, megkeresi, ami nemrég még megvolt. Végigtapogatódzott a nedves köveken, az összenyamvadt fűcsomókon, benézett a kishíd alá, de az egyensúly sehogyan sem akart meglenni. Nem volt mire várni tovább, óvatosan hazafelé vette az irányt.

A kapuhoz érve végigsimított a kabátján, nadrágján, amúgy szokásból a homlokán, mielőtt belépett volna, nagy levegőt vett és betolvajkodta magát a házba. A család már elcsendesedett, itt- ott szertehagyott tárgyak élték éjszakai életüket, az óra éppen felet ütött. Gesztenyi kapaszkodó után matatva húzta magát a lépcsőn és sorban fölkereste az ágyukban alvó családtagokat.

Labilis pozíciójából nézve azonban, mintha másmilyenek lettek volna, mint annak előtte. Jánoska például lábtól feküdt, a Fannilány helyett a kutyát találta a paplan alatt, a hitvesi ágyban pedig a többi aprólék aludt a felesége oldalán. Gesztenyi nem szólt, kiment és a konyhában keresett magának helyet.

Reggel a szokásosnál korábban indult munkába – lábujjon érkezett, hát ugyanúgy távozott –odakint pedig az előző éjszaka nyomait kutatva magán belenézett az útszélen imbolygó pocsolyába és megállapította: az egyensúlynak nyoma veszett.

Így nem mehetek dolgozni! Hirtelen döntéssel a biztos útról a mellékre kanyarodott, ahol kisvártatva egyik kollégája jött szemből.

Hová, hová?– a másik zavartan.

Semmi, semmi, csak elveszítettem valamit… – hasonlóképpen Gesztenyi.

Á, te is? – méregette – segíthetek megkeresni? Gesztenyi nem ugrott a szóra, csak a maga súlytalansága foglalkoztatta; szótlanul botorkáltak tovább. Néha megálltak, azt hitték, találtak valamit, végül kiderült, semmi érdemleges.

Így telt el a nap. És a következő és az azt követő, egy teljes hét. Gesztenyi minden reggel elindult a munkába, de soha nem érkezett meg. A napot szöszmötöléssel töltötte, utcai padon, a parki árnyasban ülve próbálta megállítani az állandó forgást, mert meg volt győződve róla, ő marad egyhelyben, csak a külvilág pörög körülötte. Délután rendben hazaindult, kínosan ügyelve a munkaidő betartására; otthon a felesége várta.

Te, Gesztenyi – kezdte volna – valami furcsa van velem az utóbbi időben… Gesztenyi hátán borzongásbuborékok gurultak végig, belenézett a felesége szemébe és olyan tétovaságot fedezett fel benne, amilyet még soha, de azt gondolta, ügyes asszony, megoldja, neki most magamagával kell foglalkoznia, hogy újult erővel szállhasson harcba érte és közös utódaikért.  Szó nélkül magára húzta a nagyszoba ajtaját és távirányított megoldást keresendő bekapcsolta a tévét.

Idegesen villództak a képek, tolakodtak a mondatok, az egyik fogyókúrát ajánlott gyógyírként, a másik déligyümölcsevést, a harmadik nyugtatót/ izgatót, a többiek kamatos kamatot, hitelt, hotelt, hetet és havat; s mindannyian esküdtek arra, hogy egyensúlyvesztés ellen a legbiztosabb módszer az övék. A tisztánlátást egyéb hangok is bonyolították: az egyensúlyhoz ragaszkodás elavult csökevény, a kihívások embere elboldogul anélkül, sőt, úgy viszi előre a világot.

A nyilatkozók egytől egyig mosolygós és magabiztos nyilatkozók voltak, s látszólag nem veszítettek el semmit. Gesztenyinek ez rosszul esett, mert régóta vágyott közéjük; biztos fizetést, gondozott kertet és felhőtlen homlokot kívánt magának öregkorára. Végigtekintvén népes pereputtyán, pár pillanatra újból kapcsolatot létesített a valósággal és belátta, hogy ha nem nyeri vissza az egyensúlyát, ők sem érezhetnek szilárd talajt a lábuk alatt. Ezért úgy döntött, nem kerül elő, ameddig ki nem deríti, mi van vele.

Kihunyt szemmel a múltba révedt, megpróbálta felidézni addigi betegségeit, a gyerekkori fogadékos nyavaljától kezdve a hagymáz hideglelés és a nyáltúrásig. Ilyeneket hallott annakidején a gyimesi déd- öreganyjától és a csodálatos gyógymódokról: szájsebre száraz rózsa ecetben főtt levét, elvágott ujjra flastromot tenni, tormás sert lábdagadásra – inni.

Gesztenyi érzékeny szívvel emlékezett a gyereknyarakra és gondolatban feltűnt előtte az apró, kötényes figura; mintha annak is mindig félrehordott volna a feje.

Lehet, hogy ez családi vonás nálunk? Tűnődött és emlékeiben visszafelé peregtek az évek, már nem tudta szétválogatni, ő maga volt- e jelen az eseményen, vagy meséltek neki róla.

Látta az anyai nagybátyját, amint a többi sihederrel együtt beront a városházára, az egyik kezével lesöpör mindent az irodai asztalról, a másikban géppisztoly, erőszakos reccsenéssel betörik a szekrényajtó, kidőlnek a dossziék és ők, a szabadság ígéretétől megrészegülve az ablakból szórják szerteszét a spiclik jelentéseit rejtő iratokat. Azután kirohannak a házból, lyukadt zászlót tartanak maguk elé, mintha az megvédene a golyóktól, az egyik elesik, ütődik a feje a poros utcakövön, vörös erecske utat tör alóla, nem tudni, elapad- e valaha.

A következő kép a nagyszülei háza, Pozsonytól Kassáig rohan a szél, a kertben kifeszítve szárad a ropogós ágynemű, azt már nem bírják magukkal vinni. A nagyanyja szép, törtszemű asszony, a hátán batyu és maga előtt tol egy kislányt, az ő anyját, aki porcelánfejű babát szorít magához. Az istállóban toklyó, jerke és két ürü; előzőleg jó évnek gondolták a negyvenhetest, mégis rajtaveszítettek. Nagyapa, büszke legény, az ünneplőt vette fel aznap, legalább nem kell cipelni, utolsó szippantás a napszínű vászonba, cserzett kézfejével végigsimít a homlokán, utána lefordul a bakról.

Gesztenyit a harangok zúgása rántotta vissza a valóságba, de nem értette, hol van és továbbra sem, hogy mit akar. Az ablakhoz rohant, hogy tájékozódjék, odakint csend honolt, derűs délután érlelte a termést. Kezét a fülére tapasztotta, mire még erősebbé vált a harangszó, akkor visszahanyatlott a pamlagra, lehunyta a szemét, dédapa szavait hallotta akadozva: sosem felejtem el azt a hangot, tíz percen át dörögtek a harangok, zúgtak a gyárak szirénái a csonkolt határokon át, amikor Magyarország örökre kibillent az egyensúlyából.

Ugyan, történelem… legyintett Gesztenyi és még egyszer: ugyan. Hirtelen rádöbbent, hogy egész életében ezt a bizonytalanságot érezte és inkább ki sem tette a lábát szűkebb pátriájából, nehogy újabb veszteség érje. De soha nem bírta a nagy és himnikus gondolatokat, a távirányító után babrált, kiégett szemmel bámult bele a burába. Végre egy nyájas képember járult eléje és egyenesen a szeme közé nézve így szólt: nem vagy felelős semmiért, egy kicsit ki kell bírnod és jövőre bizonyosan megtalálod, amit keresel!

Gesztenyit jóleső melegség töltötte el. Hetek óta először távlatok nyíltak előtte, hiszen egy év nem a világ, mindössze egyetlen év, se több, se kevesebb, azon még fél lábbal is átevickél. Megint minden helyénvalónak látszott, önfeledten folytatta a kapcsolgatást, hátha talál valamilyen szórakoztató műsort, amivel elüti az időt, amíg visszazökken az eredeti kerékvágásba.

Az egyik csatornán vidám szignállal jelezték, hogy netovább, kezdődik a mulatság, s éppen egy magaforma figura arcába tolták a mikrofont, aki arról panaszkodott, hogy néhány héttel azelőtt, a főtéren sétálva úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj és azóta megállás nélkül zuhan. A közönség hisztérikusan felnevetett, megtapsolta a bátor embert, amiért a nyilvánosság előtt kinyilatkozott, a műsorvezető is dicsérte és a helyére kísérte.

Gesztenyi szédülten bámult a képernyőre, majd mintha hosszú álomból riadna, még a nyálat is a bajszán hagyva megindult. Az útja arra a helyre vitte, ahol egyensúlya legutóbb még megvolt. A kishíd tájékán érte a baleset, s amint a helyszín felé közeledett, a határban imbolygó emberek népes csoportját fedezte fel.

Piknik? Találgatott egészséges énje, s ahogy ide- oda forgatta a fejét, látta, hogy minden oldalról újabb és újabb alakok botladoznak elő. Gesztenyinek semmi kedve sem volt ilyen labilis szerencsétlenek közé menni, hallgatni a magyarázkodást, állni a kérdéseket; ő finom öltönyös egzisztencia akart lenni, akinek a boldoguláshoz mindössze jól megtermett bankkártyára van szüksége – ahogyan kiképezték a tévé előtt. Akkor valaki megszólította:

Jöjjön, kolléga! Adja a karját… Gesztenyi meglepődött, mert segítséget ő aztán soha nem vett igénybe, a hitet meg kiölte belőle a huszadik század.

Azért mindenkinek van határa… morgolódott magában, de úgy érezte, mintha az egyensúlya kezdene visszatérni. Lépett egyet, azután kettőt, végül fejét magasra emelve hagyta magát a tömeg közé vezetni. A rideg rét lassan benépesült, az emberek, hogy el ne essenek, a hátukat egymásnak vetve álldogáltak, és erőt gyűjtöttek a következő lépéshez.

Polgár Jutka

A ház

Az ablak melletti ülésen foglalt helyet, egyedül volt a kocsiban. Táskájából elővett egy könyvet, majd visszatette, most nem volt kedve olvasni. Nézte az ablak előtt elsuhanó tájat. Erdővel borított dombok váltakoztak virágzó rétekkel. Majd egy-egy település mellett suhant el a vonat. Látni lehetett a szélső házak udvarát, a sínekig kinyúló kerteket. Szerette a kerteket nézni, s örült, ha valamelyikben felfedezett néhány szál kaprot. Kapor nélkül nem kert a kert – szokta mondogatni. Szülőfalujában az asztalokon gyakran illatozott kapormártás, legízletesebben a keresztanyja készítette. Ő is próbálkozott már a főzésével, de ezt a gyerekkori ízt soha nem sikerült elővarázsolnia.

            A falu zárt világával, poros – esős időben sáros – utcáival taszította.  Elvágyott onnét. A közeli város vonzásába került, amelynek minden előnyét, élvezettel habzsolta, hátrányait még nem ismerte. Ha zajosak is voltak az egymás után suhanó évek, életének mégis ez volt a legszebb szakasza. Azután ismét tovább görgette a sors.

         A vonat befutott az állomásra. Az elmúlt évtizedek alatt megváltozott, átalakult ez a város, már nem érdekelte. Elvesztette vonzását, mint a mágnes, amit a tűzbe dobnak. Faluját elkerülték a vasútépítők, így buszjárat kötötte össze a várossal.

            Szerencséje volt, a következő járat negyed óra múlva indult. Úgy számította, hogy a délutáni járattal vissza is jöhet. Csak átmegy a Púpos hídon, majd elsétál az Aradi utcába, megnézi a házat, ahol született és gyermekkorát töltötte.

            A ház vályogból épült, szerényen húzódott meg a sarkon lévő hatalmas telken, az eperfák árnyékában. Apró ablakokkal, fehérre meszelt falakkal barátságot árasztott.  A szobába épített kemence melege kizárta a zúzmarás tél hidegét, padkája pedig ideális hely volt a játékba feledkező gyerekeknek. Amikor az idő jóra fordult, a napsugár kicsalta őket a ház elé. A tágas udvar megtelt élettel, s a bokrok és fák szótlanul bekapcsolódtak a bújócskázó gyerekek játékába. Este, ha lefeküdt, ágyára esett a telihold fénye, s ő együtt utazott vele, amíg az apró ablak útját nem állta kalandozásának.     

       A busz sík területen gurult, az út jobb oldalán búzamező zöldellt, szem nem látta a végét. Az első csalódás akkor érte, amikor rádöbbent, hogy a Kígyós már nincs sehol. Az út két oldalát szegélyező eperfákat kivágták. Gyerekkorában ide jártak csemegézni. Még anyjának is vitt haza ételhordóban, fehéret, mert csak azt szerette.

            Gondolataiból arra ébredt, hogy áll a busz. Hiszen neki itt kell leszállni, kapott észbe. Felugrott. A sofőr nyugodtan várt, még intette is, nehogy elcsússzon a lépcsőn. Errefelé nem sietősek az emberek. A buszmegállótól pár lépésre volt a híd.

            Átment a Púpos hídon – nem is olyan púpos – gondolta keserűen. Lépteit lassította. Zúgott a feje, régi események cikáztak, kergetőztek belül, vadul peregtek a múlt képei. Lánykori barátnője háza előtt haladt el.

Mi lenne, ha bekopognék? – töprengett. Meg se ismernénk egymást, dobta félre hirtelen jött ötletét. Hisz több évtizede már annak, hogy együtt jártak a kora esti órákban székfűt szedni.

A közeli legelő mellett nagy területen szikes volt a talaj, s itt virított legszebben a különleges illattal és gyógyító erővel megáldott virág. Zsákokba, kosarakba szedték, s a begyűjtő helyen szépen fizettek érte.

Gondolataiból gyermekzsivaj hozta vissza a jelenbe. Egy csapat gyerek egymást kerülgetve, megelőzve siettet előtte a keskeny járdán.

Még pár lépés és …. ott áll a sarkon, szemben a házzal, de a ház! … a ház nincsen sehol. Egy játszóteret lát maga előtt. Lépni nem tud, könnye patakokban ömlik.

– Rosszul van kedveském? – szólítja meg egy idős néni.

A kérdést csak a szem fogja fel, agya lázasan lüktet.

• ­Csak a házat keresem – nyöszörgi.
• Nincs már meg kedveském. Öreg ház volt, lebontották.

Mi leszel, ha nagy leszel?

Ezzel a kérdéssel szoktak a felnőtt emberek értesülést szerezni egy-egy gyermek további sorsáról. Valamikor én is kaptam ilyen kérdést. Hogyan is kezdődött?

Besenyszög, piactér

Nyolc éves vagyok. Besenyszögön lakom, az Aradi utcában. A Piac térre indulok nézelődni. Mezítláb megyek, hiszen nyár van, cipőm pedig nincs is. A lábam felveri az út porát. A Hősök tere mellett haladok, mert a piac az útnak ezen az oldalán van, átellenben az iskola épületével. Nézelődök. Ebben a pillanatban egy gyümölcsöt árusító kofa engem szemel ki a vevők közül. A szeme is mosolyog, amikor rám néz.

Az almákat válogatta az egyik ládából a másikba, kikapkodva a sérült gyümölcsöket. Egy pillanatra szünetet tart, csak rám figyel.

– Szeretek gyümölccsel foglalkozni – mondja –, ezért lettem kofa. Te mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? – kérdezi.

Minden porcikája a válaszomra vár.

Kérdése vihart kavar a lelkemben. Egy kis forgószél söpör végig a piactéren.

– Tanító – válaszolom nyugodtan. Ebbe az egy szóba sűrítem a leendő életemet.

– Tanító? Szép mesterség. Azt kívánom, hogy sikerüljön. Látod, én pedig kofa vagyok, mindig is kofa akartam lenni. Ez a mesterség is szép.

Olvasás óra a 2. osztályban

Tíz éves leszek, de még csak a 2. osztályba járok. Ez az 1946/1947-es tanév. Novemberi születésem és a háború a szokott időponttól későbbre tolta az iskolába járásom kezdetét.

Az igazgató egy csodálatos, türelmes, ám szigorú tanító nénire, Lukács Pálnéra bízta az osztályt.

Az iskolában élt egy igen humánus szokás. Ha a szülők a határban dolgoztak, és nem volt kire bízni a még nem iskolás, de nem „pici” gyermeket, a „nagyobb” gyermek magával vihette az iskolába a testvérét.

Most éppen a négy éves húgom ül mellettem az iskolapadban. Olvasás óra következik, s minden gyereknek hangosan kell olvasni.

A tanító néni nem elégedett az osztály teljesítményével.

– Julison kívül (ez én vagyok) mindenki térdeljen le! – szól szigorúan.

A húgom letérdepel a többi gyerekkel együtt.

– Neked nem kell letérdepelni – súgom neki.

Ő visszasúgja:

– Hallottad, hogy csak neked nem kell letérdepelni.

A húgomnak a tanító néni szava megmásíthatatlan volt.

Iskolakezdés - nélkülem

Az 1950/51-es tanév évnyitójára hívó csengő nekem már nem szólt. Elbújtam a ház mögötti kukoricásba, onnan nézem sóvárogva az iskolába igyekvő gyerekeket.

Hang nélkül sírok. Ám a könnyek megtalálják az utat, nyomukat ruhám ujjával törlöm le.

Nem akartam, hogy édesanyám lássa a bánatomat. Az ő betegsége szakított ki az iskolából. Az álmom, hogy egyszer majd Lukács Pálné tanító néni nyomdokába lépek, elillant, mint a hajnali köd, amikor fölkel a Nap.

Elcsendesedik az utca. Amikor a diákok apraja-nagyja az iskola környékén járhat, már nem tudom visszafojtani a sírást. Hull a könnyem, mint a záporeső.

Ha a piaci kofa most itt állna előttem, s elsírhatnám neki a bánatomat, bizonyára ő is sírna velem együtt, majd letörölné a könnyeimet, és már mosolyogva mondaná, hogy „Fel a fejjel kislány, nem ment még le a Nap.” Ez volt a szavajárása.

Újra iskolapadban

Besenyszögi házunkat szüleim 1952-ben eladták, Szolnokra költöztünk. A Hajnal utcában, egy többszobás családi házban kényszerű „társbérlők” lettünk. A befogadó család és közöttünk jó kapcsolat alakult ki. Időnként ételt, gyümölcsöt adtak a beteg édesanyámnak, cserébe én kapáltam, gyomláltam, gyümölcsöt szedtem a gazda szőlőjében. Szívesen dolgoztam, amikor virágzott a szőlő, nem tudtam betelni a virág különleges illatával, csodáltam a hatalmasra nőtt gyümölcsfákat. Ám jobban szerettem volna tanulni.

A Baross úti Állami Általános Iskola felvételt hirdetett a dolgozók esti tagozatára. Jelentkeztem és felvettek. Ismét tanultam. Az osztály összetétele vegyes volt. Férfiak, nők, idősebbek, fiatalabbak együtt ültünk az iskolapadokban. Egy-egy osztály tananyagát általában négy hónap alatt sajátítottuk el. Készségtárgyakat nem tanítottak, a bizonyítvány magatartás rovatát kihúzták.

Az általános iskola befejezése után jelentkeztem a Dolgozók Közgazdasági Technikuma általános tagozatára.

Az első félévet jó eredménnyel zártam. A második félév nem volt zökkenőmentes, mert 1955. május első napjaiban kórházba kerültem. Április második felében tüdőgyulladást kaptam, amit egy vizes mellhártyagyulladás követett. A tüdőkórházban két alkalommal csapolták le a tüdőmről a vizet.

Július közepén távoztam, gyógyultan. Az orvosok szerint ebből a betegségből – szövődmény nélkül – kevesen épülnek fel. Gyógyulásomat rendkívülinek tartották.

Tanulmányaimat folytatni akartam, ezért az első osztályos tananyag második felére eső részéből pótvizsgát kellett tennem. Sikerült!

Volt-e tőlem ekkor boldogabb ember? Nem volt! Kicsit simább lett előttem az út. A második osztályt 1956. június 28-án sikeresen befejeztem.

Ezután jött egy újabb forduló. Pécelre, majd Budapestre költöztem. Albérletben laktam. Az Orion Rádió és Villamossági Vállalatnál betanított munkás lettem. A szeptemberi iskolakezdésre – többszöri kérés után – a személyzetis áthelyezett a szegecselő üzembe, ahonnan ismét járhattam iskolába.

Felvettek a Dolgozók Önálló Közgazdasági Technikumának 3. osztályába.

Nagyon szerettem a gyárban dolgozni, és szerettem a Wesselényi úti iskolát is. Ez az állapot 1957. augusztus 20-án véget ért. Kiléptem a gyárból, mert férjhez mentem, és Bagra költöztem, a férjem szüleihez.

Bár a negyedik osztályt még elkezdtem, gyermekem születése miatt a tanulmányaimat félbeszakítottam. Akkor nem is sejtettem, hogy ezt a lépést mekkora bonyodalom fogja követni.

Elérkezett 1959 és én ismét tanulni akartam. Jelentkeztem az aszódi Állami Petőfi Sándor Általános Gimnázium levelező tagozatára. Igen ám, de kellett a bizonyítvány, ami a Wesselényi úti iskolában maradt Budapesten. Nem késlekedtem. Utaztam Budapestre. A bizonyítványomat kérésemre kézhez kaptam. A folyosón jártam, amikor ki mertem nyitni és elolvastam a bejegyzést: „Önkényesen távozott, tanulmányait csak a Művelődési Miniszter engedélyével folytathatja.”

Erre nem számítottam! Ez borzalmas, ez nem igazságos!

Küzdök tovább

Levelek, beadványok jönnek, mennek. Szeptember van.

Aszódon a Gimnáziumban várnak!

Végre egy jó hírt hozó levelet kapok: „A Művelődési Minisztérium által ideküldött Tanulmányi Értesítőjét mellékelve továbbítom. Egyben értesítem, hogy a Minisztérium 14320/1959.II. sz. alatt engedélyezte tanulmányainak folytatását.”

Irány Aszód! Itt egyes tantárgyakból különbözeti vizsgákat kellett tennem.

Készültem – párhuzamosan pedig jártam a 4. osztály óráira, megírtam a dolgozatokat, ha kellett, feleltem írásban vagy szóban.

Az érettségi bizonyítványomat 1960. július 1-jén állították ki. Egyetemi és főiskolai tanulmányokra érettnek nyilvánítottak. Megfogadtam, hogy a következő évben tovább tanulok. Ha mód van rá, addig is megpróbálok képesítés nélküli nevelőként elhelyezkedni.

1961-ben a rádióban hallottam, hogy panaszkodtak az igazgatók: nincs elég tanár, pedig képesítés nélkül is alkalmaznának elhivatott, érettségivel rendelkező embereket. Indultam a Pest Megyei Tanács VB. Művelődési osztályára.

– Nincs szükség tanárra – mondta a személyzeti előadó. Szeptemberre lesznek elegen, tette hozzá, és kinyitotta előttem az ajtót.

Ha ezt látta volna a piaci kofa, arcára bizonyára kiült volna a bánat, de csak egy pillanatra. A következő pillanatban ismét biztatott volna, hogy: „Fel a fejjel kislány, nem ment még le a Nap!”

Teltek-múltak a napok, sokat tépelődtem, nem tudtam, hogy mi legyen a következő lépés.

Egy rádióműsor mutatott rá a megoldásra. Érdemes volt rádiót hallgatnom! A műsor ismét a pedagógushiányt feszegette.

A következő napok kérelmek írásával teltek. Mentek, jöttek a levelek.

Június vége felé is kaptam egy levelet a Pest Megyei Tanácstól: „Értesítem, hogy a Művelődésügyi Minisztérium képesítés nélküli nevelői alkalmazását engedélyezte. Munkahelye: Bag, Ált. Iskola. Beosztása: Matematika-fizika”

A piaci kofa valahol mosolyog, és a kosaramat telerakja jóízű gyümölccsel.

– Büszke vagyok Rád – mondja –, látod, sikerült.

A gyümölcsös kosárral bizakodva indultam az iskolába.

Jóízű gyümölcsök

A bagi Általános Iskolában képesítés nélküli tanár lettem. Ám itt nem állhatok meg, tanulnom kell tovább, meg kell szereznem a tanári képesítést. Irány a főiskola!

Szegedre felvételiztem, az Állami Pedagógiai Főiskola levelező tagozatára, matematika-fizika szakra. Felvettek az 1962/63-as tanévre. De az első tanévet ki kellett hagynom. Ikreim születtek, akik csak pár napig éltek.  Évhalasztást kértem, ezért az 1963/64-es tanévben újra első éves lettem. Közeledtem a cél felé. 1967-ben szereztem képesítést Szegeden.

Bagon az 1992/93-as tanévig tanítottam. Egy év szünet következett, már nyugdíjban, amit még egy ajándék év követett: Hévízgyörkön taníthattam az 1994/95-ös tanévben.

A tanítással eltöltött 33 év csodálatos volt. Diákjaim közül sokan választották a pedagógus pályát, lettek óvónők, tanítók, tanárok, betöltenek iskolaigazgatói állást és van, aki egyetemi oktató.

Már húsz éve nyugdíjas vagyok, ám a gyerekektől nem szakadtam el. Most meséket írok számukra.

Ez volt az én mesém – a valóság.

További aktuális pályázatainkat itt találja:

mecslaszlotarsasag.webnode.hu/palyazatok/